A KOGART áprilisban induló, új kiállítás-sorozata – a kolostorban felállított, annak szellemiségéhez igazodó, jelenleg Péreli Zsuzsa és Szalay Lajos műveit felvonultató, állandó tárlat mellett – a kortárs képzőművészet vizeire evez.

A háromhavonta cserélődő, egyéni bemutatók sorát április 12-én Buda István festőművész alkotásai nyitották meg. Buda legújabb, nonfiguratív képei – absztrakciójuk ellenére - pontos utalások, címeikben hordozzák referenciáikat: mitológiai toposzokat idéznek, vagy éppen olyan ellentétpárokat helyeznek egymás mellé, mint király és királyné, éjjel és nappal. Magukon a festményeken mindez motívumok nélkül, csupán színekben és az ecsetkezelésben, a bátrabb vagy éppen visszafogottabb gesztusokban köszön vissza.

Buda 1 (Fotó/Forrás: Pintér Márió)

Bármiféle interpretáció kizárólag asszociációkon alapulhat, a címek inkább csak az alaphelyzetre mutatnak rá: a kontrasztra. Arra az ellentétre, a festmények belső frusztrációira és súrlódásaira, amely aztán produktív festői építkezésbe fordul át. Az absztrakt képszerkesztési mód egymástól jól elhatárolódó képsíkokat hoz létre megteremtve az optikai tér illúzióját, miközben Buda a színek kontrasztjaival, a komplementerek egymás mellé állításával emocionális és térbeli ütközéseket teremt.

A művész erőteljes vagy éppen porózusságig eldolgozott gesztusainak egymáshoz való viszonyával kikényszeríti a nézőből az előtte-mögötte helymegjelölő térbeli hatást – miközben a festő megtartja képeit a síkban. Ez utóbbi talán a legfontosabb mozzanata Buda István alkotásainak: a síkszerűség és a texturáltság szembeállításával hangsúlyossá válik a munkák festményszerűsége. Az, hogy ezek a képek – bár térbeliséget mutatnak – a kizárólag színekből való építkezéssel, a színekre való redukáltságukban tisztán optikai jelenségek, a sík vászon és a festék anyagának találkozásai.

A kiállított festmények rétegei egymás takarásában jelennek meg a vásznon: a festék néhol egészen eldolgozott, a felületek még a művész kéznyomát sem hordozzák magukon - ezekkel állnak éles ellentétben Buda egészen plasztikus gesztusai. A nézőhöz közelebbi, és ezért a festmény „felszínét” jelentő síkot sorban követik „befelé”, a vászonhoz közelítve az egyes képsíkok – elméletileg a végtelenségig. A művész azonban esetenként maga is leleplezi az illúziót: keretszerűen körbefesti a kép belső tereit felhívva a figyelmünket az alapot jelentő vászon síkjára.

Apró gesztus, hogy a befejezés után minden festmény ténylegesen is keretbe kerül. Ez egyrészről tekinthető esztétikai döntésnek, ugyanakkor a kép fizikai lezárásának szempontjából is elengedhetetlen mozzanat. Ehhez hasonló apró jel Buda István szignója, amely a kép felszínén kapott helyet: talán nem is tudatosan, de a néhány betűs írás (sík) felületet jelöl.

Buda 2 (Fotó/Forrás: Pintér Márió)

Buda új sorozatának néhány darabjára az eddigiek azonban csak részben igazak. A festő kísérletező művészetében új médiumként jelent meg a pergamen, amely saját erezetével és karakterével már önmagában is jelentéstöbblettel bír – főleg egy kolostor termeiben. Erre a felületre rajzolta, fröcskölte és csurgatta Buda István festményeit a véletlenszerűség benyomását keltve, miközben a színkombinációk és ezek arányai pontosan kalkuláltak: minden festékpötty pontosan ott van, ahol lennie kell.

Mindeközben Buda festményei a lírai megfogalmazás miatt nem tudnak elszakadni teljesen a tárgyszerűségtől. A képek ebben a formában narratívvá válnak – önmaguk narratívájává, címeik megfogalmazóivá és mesélőivé. Buda festményei olyan jelképek és önálló szimbólumok, amelyek magukba sűrítik azt a gondolatmenetet, amely elvezette a művészt a vászon felfeszítésétől az utolsó ecsetvonásig.