- Hogyan kezdtél el Painttel rajzolni?

- Egy panellakásban nőttem fel, elég szörnyű volt. Két-három óránál többet sosem aludtam, mert a szomszédok hajnalig nézték a tévét. Valahogy muszáj volt szórakoztatnom magamat, úgyhogy egész éjszakákat átpasziánszoztam. Először kitaláltam, hogy csinálok egy Facebook-profilt, ahova kizárólag a pasziánsz-meccsek végeredményeiről készült sceenshotokat fogok feltölteni. A pasziánsz mellett szép lassan végigpróbáltam az összes primitív alapprogramot a gépen. Ételre sem volt nagyon pénzem, úgyhogy unalmamban lerajzoltam, mit ettem január elsején. Aztán egy éjjel megint nem tudtam aludni, mert a fölöttünk lakó férfi üvöltözött a barátnőjével, és egymást fojtogatták. Akkor egy lakótelepi betonpadot rajzoltam Paintben. Valahogy így indult a dolog.

- A lecsúszott alkoholisták, hajléktalanok, metrón csókolózó szerelmespárok képei kapcsán gyakran hallani a társadalomkritika kifejezést.

- Kevés dolog áll tőlem távolabb, mint a társadalomkritika. Ezeket a képeket magamnak csináltam, semmilyen tudatos mondanivalójuk nincsen. Egyszerűen csak nagyon szenvedtem és unatkoztam, és valamivel el kellett foglalnom magamat.

- Mi a helyzet azokkal, akiket lerajzolsz? Sajnálod őket? Azonosulsz velük? Esetleg megveted őket?

- Ezzel a környezettel egyáltalán nem tudok azonosulni. Sőt, el akarok menekülni belőle. De én csak azt ábrázolom, amit látok. Nem mondok véleményt a szerelmespárról, akik a metrón "A mennyország létezik" felirat alatt csókolóznak. Néha azért szégyellem magam, amikor ülök valakivel szemben a buszon, és gyorsan leskiccelem a határidőnaplómba, nyíllal jelölve, hogy az ott egy barna műbőr csík a kabátján. Ez neki nem jelent semmit, nekem viszont rengeteg mindent elmond róla.

- Mégis, néha azért érezni némi empátiát a képekből. Például abból a gifből, amelyen egy hajléktalan látható egy autó ablakából, amint kezében egy Fedél Nélküllel közelít a néző felé. Aztán felhúzódik az elektromos ablak.

- Minden képnek megvan a maga története. Van egy egészségmániás ismerősöm, aki napi tizenkét kilométert fut, és betegesen sovány. Ha lát egy kövér embert, lefotózza, a képet pedig feltölti a blogjára, hozzáfűzve, hogy milyen undorítóak az elhízott emberek. Az ismerősöm elég jómódú, a többi képén azok a kaják vannak, amiket ő eszik, és szerinte egészségesek. Ezek nagyjából öt-hatezer forintba kerülnek. Fogalma sincs arról, hogy az emberek nem azért nem eszik azt, amit ő, mert igénytelenek, hanem azért, mert nincs rá pénzük. Ő rakott ki egy cikket a Facebookra, aminek az volt a címe, hogy "Hogyan lehet megenni annyi csirkemellet?". Eszembe jutott, hogy én hányszor álltam a Tescóban, miközben vágyakozva bámultam a mirelit csirkemelleket, amiket nem tudtam megvenni. Ezért került ez a mondat a Fedél Nélkül címlapjára. Egyébként pedig mindig felhúzom az ablakot, mert félek a hajléktanoktól.

- Van egyáltalán olyan képed, ami azt ábrázolja, amit szeretsz, és nem azt, ami zavar a világban?

- Persze. Például amikor egy cilinderes axolotl piknikezik egy pápaszemes kutyával. De számomra képeket csinálni olyan, mintha egy terápiára járnék. Mint a pasziánszozás. Lerajzolom a hajléktalant, aki betör az én kis kényelmes életembe azzal az agresszív tettel, hogy elkezd üríteni a villamosmegállóban. Azért rajzolok annyi hirdetést is, mert a reklámok is éppen ilyen agresszívan másznak bele a világomba. Nem értem, hogy miért kell állandóan ezeket látnom, akkor is, ha nem akarom. Ez az egész tulajdonképpen egy hatalmas önsajnáltatás. Sajnálom magam, hogy panellakásban kell élnem, hogy a fél életemet a metrón töltöm, hogy soha nincs pénzem kajára, és hogy a szomszéd egész nap Majka-számokat ordíttat. Talán ezt sajnálom a leginkább.

- És mi lesz, ha boldog leszel és kiegyensúlyozott?

- A boldogságon nincs mit lerajzolni.

- A realista képeid mellett nem áll távol tőled a szürrealizmus sem, lásd cilinderes axolotlok, vagy penelházak között lebegő földönkívüli űrhajók. A Kuplungban nyílt Designer Dinosaurs-kiállításon dinoszauruszokat látunk aluljárókban, fürdőruha-hirdetéseken és az Örs vezér téren.

- Moroncsik Ádámmal együtt öt-öt képet állítunk ki. A dinoszauruszok és az ufók is régóta érdekelnek. Az ufókról például remek történeteket lehet olvasni a gyakorikerdesek.hu-n, ahol mindenki megosztja a saját űrlényekkel kapcsolatos élményeit. Gyerekkoromban rengeteg ufós könyvvel rémisztgettem magam, a dinoszaurusz-korszakom kicsit később kezdődött. Nagyon szeretek állatokat elképzelni furcsa helyzetekben. Például amikor egy orosz városban néhány ló elszabadult, és a járdán sétálgattak. Vagy amikor Zalaegerszegen megszökött a cirkuszi elefánt, és a főutcán grasszált. Én nem lepődnék meg semmi ilyesmin.

- Az internet korában már nehéz is bármin meglepődni.

- Szellemi fejlődésem szerves része volt, amikor tizennégy évesen kettesben maradtam az internettel. Az egyik első videó, amit láttam, egy transzvesztita férfiról szólt, aki esküvői ruhában, világoskék parókával a fején egy levágott tehénfejjel közösült. Az interneten töltöm a fél életemet, de ez nem baj, hanem tény.

- Elmosódtak a határok a normális és a szürreális között.

- A szürrealitás nagyon izgalmas, és nem feltétlenül harsány. Egy barátommal találtuk ki a spontán négert. A spontán néger egy kigyúrt, meztelen férfi, aki bárhol, bármikor megjelenhet, és általában tejet iszik. Képzeld el, hogy ülsz a konyhában, amikor egyszer csak belép egy néger férfi. Semmit nem csinál, csak megiszik egy dobozos tejet, aztán kimegy az ajtón. Fantasztikus lenne, ha ez megtörténne. Szeretek arra gondolni, hogy bármi megtörténhet. Sokkal jobb úgy élni, hogy az ember számít a spontán négerre. Nem igaz?

Az alábbi képekre kattintva Mondik Noémi alkotásaiból tekinthet meg válogatást: