Aligha akad a képzőművészet, a múzeumok és galériák világában, aki ne ismerné Martos Gábort, a MúzeumCafé egykori főszerkesztőjét, művészeti írót – a művészet legjeinek szakértőjét. Ha valaki például arra kíváncsi, mikor és hol adtak el valaha a legmagasabb áron Picassót vagy Van Goghot, bátran forduljon Martos Gáborhoz. De még inkább a köteteihez, amelyek az ilyen és ehhez hasonló adatoknál jóval árnyaltabban mutatják be a szépművészet egyes területeinek kiemelkedő teljesítményeit.
Martos nem par excellence művészettörténetet ír, az általa vizsgált jelenségek mégis a művészet történetét rajzolják ki, annak értéke felől közelítve a históriát. Viszont távolról sem csupán az anyagi értékre szorítkozva.
Mert egy szobor, egy festmény – netán egy cápa! – ára az adott társadalom tagjainak aktuális befogadókészsége, ízlése, képzettsége, vásárlóereje (és még sok egyéb tényező) szövevényéből áll össze.
A megidézett cápa Martos Műkereskedelem című kötetének alcímében szerepel, és ama nevezetes sztori főszereplője, amikor Damien Hirst, a képzőművészet brit fenegyereke egy neves reklámguru pénzén megvásárolt és kiállított egy formaldehidben úszkáló cápatetemet. A műalkotássá lett állattetem végül 12 millió dollárért került új tulajdonosához, aki végül egy múzeumnak ajándékozta el. A modern művészet e formabontó gesztusai persze csak a jéghegy csúcsai a műtárgyak piacán, de ha valaki éppen az ilyen formabontás – akár állati – történeteire kíváncsi, bőven talál csodabogarakat Martos kötetében, például a malacait kitetováló, Kínában élő belga művész esetét.
Martos Gábor: A műkereskedelem legjei (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)
A műkereskedelem egy speciális területére kalauzol el az Önarckép nyaklánccal című kötet, amely azt veszi szemügyre,
vajon értékelésük alapján hová pozícionálhatjuk a női alkotókat a műtárgypiacon.
Nyilván senki nem hökken meg azon, hogy nem a férfiak mellé. A nők leminősítésének nagy hagyománya van mind nemzetközi, mind hazai szinten; Martos idézi többek közt azt az 1938-as Nyugat-beli kritikát, amely egy, a Nemzeti Szalonban rendezett jubileumi kiállítást bírál, s a szerző szerint „művésznőink igen becsületes iparkodással törekednek részt venni képzőművészetünk kialakulásában. De ez alatt a harminc év alatt sajnos egy sem akadt közöttük, aki az alkotók élvonalába feljutott volna.” Martos Gábor közel ötszáz oldalas, súlyos, sűrűn szedett, színes képanyaggal gazdagított kötete önmagában jelentős tett: soha ilyen alapossággal nem tekintették át a női alkotók helyzetét, megítélését, sikereit a művészettörténetben (beleértve a fotótörténetet is), a műkereskedelemben és a művészeti oktatásban.
A szerző legfrissebb kötete, A műkereskedelem legjei – Árverési csúcsok 1701-től napjainkig egy aukciótörténeti barangolás, igazi leg-leg-leg-parádé. Kérdés persze, és Martos is ezzel a dilemmával nyitja a kötetet:
mit tekinthetünk egyáltalán az első műkereskedelmi tranzakciónak?
Nyilván valami olyasmit, amikor az egyik tehetségesen „gyurmázó” ősember átadott egy agyagszobrocskát, tegyük fel, egy jó éles csontért cserébe. Ám mivel e korai adásvételekről hosszú évszázadokig nem maradt fenn írásos nyom, a könyvben 18. század elejéről indulunk, és jutunk el a nevezetes Leonardo da Vinci-kép, a Salvator mundi históriájához, amelyet jelenleg a világ egyik leggazdagabb embere, a szaúdi király birtokol és őriz ismeretlen helyen.
S hogy alantas, méltatlan dolog lenne a művészet e páratlan csodáihoz az áruk felől közelíteni? A pénzben kifejezett rang semmit nem von le az alkotások művészi értékéből – vallja Martos Gábor. „Legfeljebb csak – persze egyfajta sajátos, »piaci« módon mérve – megerősíti azt.”
Szerző: Laik Eszter
Támogatott tartalom
Fejléckép: Martos Gábor (Fotó/Forrás: Typotex Kiadó)
hírlevél
