Ne nézz el! Soha ne nézz el!
– tanácsolják a még kicsi Kurt Barnertnek, és a film angol címe is ez: Never Look Away. „Minden, ami igazi, rejt valami szépséget magában” – teszi hozzá, és ez igaz nagynénjére is, aki ha kedve tartja, meztelenül zongorázik, vagy épp tülkölő buszok kakofóniájában éli ki szépérzékét. 1937-ben járunk a náci Németországban – sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy az efféle különcök az átlagtól eltérő gondolataikat nyugodtan megéljék. Kurt anyját skizofréniával dugják pszichiátriára, majd a zsidókhoz, a melegekhez és a cigányokhoz – tehát a náci ideológia szerinti másokhoz – hasonlóan elgázosítják. Kurt azonban soha nem felejti el anyja tanácsát. Festő lesz, így keresi az őt körülvevő világban az igazit, a valódit – azt, ami mellett soha nem szabad elnézni. A háború után viszont a valóságot egyetlen szűrőn át szabad nézni Kelet-Németországban: ez a szűrő a szocialista realizmus.
A Mű szerző nélkül azt mutatja be, hogyan érvényesül a művészet a különböző ideológiák mellett – és ebben a néha testvéri szövetségként, néha kegyetlen harcként működő játékban hol a helye magának a művésznek.
És ki is tudna többet a rendszerek közt vergődő művészről, mint Florian Henckel von Donnersmack? A rendező 2006-os drámájával, a zseniális A mások életével valósággal berobbant a filmvilágba: a kelet-berlini titkosrendőrség egyik megfigyelő tisztjéről szóló mozi gyakorlatilag mindent megnyert, amit lehetett. Mégis, Donnersmack esete eklatáns példája annak, amikor egy Oscar nem beindít, hanem kerékbe tör egy karriert: a film után a rendező Amerikába ment, ahol hosszú ideig egyáltalán nem jutott lehetőséghez. 2010-ben az általa rendezett Az utazó (Angelina Jolie-val és Johnny Depp-pel) sok szempontból az év egyik legnagyobb buktája volt, a filmet pedig nyolc év hallgatás követte.
Donnersmack tehát első kézből tapasztalta, milyen, amikor egy művész, akit zseninek kiáltanak ki, egyszerűen képtelen betagozódni a rendszerbe. Az öldöklő hollywoodi versenyben, ahol a sztárok, a producerek és a stúdiók szava is többet ér egy rendezőjénél, egyszerűen nem tudott érvényesülni. Visszatért hát oda, ahonnan elindult, a Mű szerző nélkülben pedig ez a kanosszajárás is benne van. Bár Kurt Barnert figuráját Gerhard Richter ihlette – aki ezen alaposan fel is háborodott –, a karakter hasonló utat jár be a filmen, mint Donnersmack. Kiemelkedő tehetsége révén kora legünnepeltebb művészévé válik, aki még a szocialista realizmuson belül is képes újat, szépet találni. Egy idő után azonban rájön, hogy neki ez nem elég, ráadásul az önkényrendszer elől is menekülne, ezért feleségével még a berlini fal felépítése előtt nyugatra szökik. A szabadság levegője helyett azonban csak a kapitalizmus versengő szellemére talál, amely legalább annyira fojtogató, mint egy elnyomó rendszer.
Kurt tehát élete során három ideológiához is megtanul alkalmazkodni: a nácizmushoz, a szocializmushoz és a kapitalizmushoz.
Donnersmack egy percig sem állítja, hogy a harmadik is olyan gyilkos lenne mint az első kettő, mindössze annyit mond, hogy mindhárom hasonlóan kizsákmányoló rendszer: felemeli azt, ami beleillik az ideológiába, és eltaszítja azt, ami nem. A főhős gyerekkorában, a Degenerált művészet nevű kiállításon találkozik először valódi művészettel; a szocializmus alatt viszont azt verik a fejébe, hogy nincs egyénieskedés, mindenki a kommunizmust építő rendszer egyetlen pici fogaskereke. Ezzel szemben nyugaton a művészeti iskolában a diákok őrülten keresik az egyéniségüket – vagy inkább valamit, ami megkülönbözteti őket a másiktól, valamit, amivel híressé válhatnak és nagyot kaszálhatnak. Végül Kurtnak nemcsak sikerül megtalálni saját hangját és témáit, de ki tud lépni a művészetet kereskedelmi eszköznek tekintő kapitalizmus ördögi köréből is.
Egy több mint három órás film egy német festőről – forgalmazói szempontból nem épp egy álomprojekt, hozzánk talán ezért jut el egy év késéssel annak ellenére, hogy Oscarra jelölték.
Hosszú játékideje dacára a Mű szerző nélkül könnyen fogyasztható, végig élvezetes film. A művészeti párhuzam mellett Donnersmack könnyen érthető, regényes elemekkel mutatja be a nácizmus és a szocializmus pusztítását: családi drámák, derékbe tört karrierek és egy reményt adó szerelem mentén folyik a történet.
Sehol nincs A mások élete lecsupaszított, Fassbindert idéző, tévés látványvilága. A film szép kiállítású és gyönyörű, és nem csak a művészetet tematizáló jeleneteinél: Drezda bombázását talán soha nem láttuk még ilyen festménybe illően.
Persze a mozinak már csak a játékidejéből adódóan is vannak üresjáratai, és a szappanoperai fordulatokból is nyugodtan nyesni lehetett volna – mégis, a művészet és a történelem harcáról régen született ennél szebb történet.
Mű szerző nélkül
német-olasz történelmi dráma, thriller, 169 perc, 2018, Forgalmazó: Cirko Film
Fejléckép: jelenet a Mű szerző nélkül c. filmből (Fotó: Cirko Film)