A Tettek ideje. Lakhatási mozgalmak a 20. században kiállítása kapcsán Csatlós Judittal, a kiállítás kurátorával beszélgettünk.
– Mit ölel fel a kiállítás a XX. századi lakhatási mozgalmak körében?
– Az első két téma az olyan budafoki barlanglakások és saját építésű kunyhók, telepek élete a századfordulótól a második világháborúig bár – bizonyos telepek csak a hetvenes években tűntek el –, mint a Hangyatelep vagy a Kiserdő a mostani Ferencvárosban. Azért ezt vettük a kiállítás elejére, mert lerajzolja, hogy milyen körülmények voltak évtizedeken át. Ezt követi a bérlőmozgalom, ahol a folyamatosan emelkedő magas lakbérek ellen tiltakoznak. Bojkottot hirdetnek a ház és a főbérlő ellen, végső esetben lakbérsztrájkot. 1919-ben, 1944-ben és 1956-ban a tömeges lakásfoglalások alkalmával a fővárosban teljesen kicserélődnek a házak lakói.
Néhány hét alatt tízezer lakás cserél gazdát, üres lakásokat vesznek tulajdonba, a kialakult viszonyokat pedig az állam is szentesíti. Ez azért érdekes, mert ma is akad olyan család, aki az 1956-ban elfoglalt lakásában él.
A kiállításon két lakásfoglaló család történetét mutatjuk be egy hangjáték és az eredeti fényképek segítségével.
A második terem a Kádár-kor lakhatási viszonyait mutatja be, részben az iparosítás hatására kialakult ingázó réteg számára épült munkásszállók világát, az ötvenes években feléledő kalákázást, és a lakótelepek közösségszerveződését és érdekképviseletét. A közösségi építkezés virágzása szintén összekapcsolódik a vidéken kialakult munkaerőhiánnyal és a családok nagyvárosok vonzáskörzetébe költözésével, ugyanakkor az állami is támogatta egy idő után ezt a szövetkezeti építkezések ösztönzésével, és az elérhető típustervekkel. Az újonnan épülő lakótelepeken pedig nem egyszer a hiányzó közfunkciók pótlására a lakók vállalkoznak, így működött Újpalotán lakásnapközi, különböző lakóklubok vagy az iskola udvaron kialakított jégpálya. Az Újpalotaiak Baráti Köre pedig Budapest egyik első egyesületeként a helyi érdekképviselet megszületésének példája, ugyanakkor tevékenységük már a rendszerváltás utáni időkbe nyúlik át.
Külön tárgyalja a kiállítás a roma lakásfoglalások kérdését, amit a Szatmár utca 26. szám alatti ház és a mára lerombolt Dzsumbuj lakóinak történetén keresztül mutatunk be. A tárlatot a 1989-90 telén zajló hajléktalan tüntetések zárják, amikor a pályaudvarok éjszakai bezárása ellen ülő és fekvő sztrájkkal tiltakoztak az érintettek. Ami mai is érdekes ebben, hogy olyan személyek álltak ki a hajléktalan emberek mellett mint Nagy-Bandó András, de a rendőrség és a MÁV is szolidárist mutatott.
– Ez a széles társadalmi összefogás szemben áll a mostani áldozathibáztató hozzáállással.
– A kiállítás arra hívja fel a figyelmet, hogy a tömeges lakásproblémának társadalmi szintű okai vannak, hiszen számos történeti példa cáfolja, hogy ez csak a munkanélkülieket érintő probléma lenne. Szintén gyakran találkozni azzal a nézettel, hogy a szegénységben élők önhibájukból kerültek ebbe a helyzetbe, illetve emiatt nem képesek ezen változtatni. Ezzel szemben
a kiállítás minden téma kapcsán azt mutatjuk meg, hogy az érintettek hogyan léptek fel közösen az érdekeikért:
tüntetnek, lakást foglalnak, közösséget szerveznek, egyesületet hoznak létre, saját maguk építkeznek, érdekképviselettel próbálnak lobbizni a jobb állami feltételekért. Nem a nyomort akarjuk látványossággá tenni, hanem épp azt, hogy mi az, amit az érintettek tesznek magukért és ők hogy látják a saját helyzetüket.
– Miért volt szükség arra, hogy az érintettek maguk lépjenek fel?
– A kiegyezéstől kezdve a főváros lakossága folyamatosan növekszik, nagy munkaerő igény van, amit a lakáspiac nem tud követni. Mivel
ezt a problémát sem szabályozásokkal, sem szociális célú építkezésekkel. A Kádár-korban pedig éppen az állami gondoskodás akadályozta az érdekképviseletet, és igyekezett háttérbe szorítani az állampolgári kezdeményezéseket. Azt gondolom, hogy nagyon fontos ismernünk az önszerveződő kezdeményezések történetét, hiszen ez az alapja a mai civil társadalomnak, és ez segíthet megérteni a civil szféra fontosságát és szerepét. A ma ismert egyesületi forma a XIX. század végén az osztálytársadalom kialakulásakor jön létre, ezt már nem a tagok személyes érdeklődése határozott meg, hanem a közjóért folytatott tevékenységek (gondoljunk csak a társadalombiztosításért, a munkafeltételek szabályozásáért folytatott harcokra). Számos olyan téma létezik, melyek a privát szférához tartoztak és nem volt lehetséges ezek nyilvános megtárgyalása, amíg egy társadalmi csoport ezt nem határozta meg közügyként.
Az érintettek önszerveződése a lakhatás közügyként történő meghatározásának is a története.
– A kiállítást a Közélet Iskolája kutatóival közösen hozták létre. Kik ők?
– A Közélet Iskolája 2015-ben alakult azzal a céllal, hogy a kirekesztésben élő emberek aktív társadalmi részvételét támogassa. Ennek egyik eszköze, hogy az érintettek bevonásával olyan kutatásokat végeznek, melyek építenek a tagok saját hétköznapi tapasztalatára és tudására.
Nem csak a saját történetük megismeréséhez járul hozzá a kutatás, hanem cselekvési mintákat ismernek meg,
illetve a munkafolyamat során új készségeket sajátítanak el. A csoport 2015-ben kezdett el foglalkozni a lakhatási mozgalmakkal – a kifejezés is tőlük származik -, majd 2016 elejétől dolgoztunk közösen ennek a bemutatásán.
– Mi volt a közös munkába az önök része?
– Nekünk, mint múzeumnak az volt a célunk, hogy a társadalom peremén élők nézőpontjából mutassuk be ezeket a történelmi kérdéseket. Az akadémiai tudásanyaghoz képest számos olyan információval és értelmezési lehetőséggel gazdagodtunk, ami a résztvevők tapasztalatából táplálkozik. Olyan egyszerű felismerésekre kell gondolni, hogy
Ehhez hasonlóan bizonyos intimnek számító tevékenységek, mint az evés, szintén kényszerből kiszorulhatnak a nyilvános térbe, ami zavaró vagy érthetetlen lehet a jobb körülmények között élők számára. A Hangyatelepen élő Rákos György munkanélküli pék és családja történetén keresztül bemutatjuk például, milyen volt az élet egy viskótelepen a húszas-harmincas években. A családból a felesége és a két nagyobb lány textilgyárban dolgoznak, de ez nem elég, hogy lakást béreljenek. A fotósorozat arról mesél, hogy egy ilyen szegény környezetben hogyan oldják meg a mindennapjaikat.
Emellett fontos látunk azt is, hogy a nagy történelmi események a peremen miként csapódnak le. Az általános választójogért folytatott küzdelmekről tanulunk a középiskolában, de arról már, hogy ezzel párhuzamosan óriási tüntetések zajlottak a lakásuzsora ellen. Sokat tudunk az 1956-os forradalomról, mégis kevéssé ismert, hogy a forradalom idején két hét alatt Budapesten egy elképesztő lakásmobilizáció alakult ki, és több mint tízezer lakást foglaltak el. Pedig ezek a történések szorosan összekapcsolódnak!
– Gyakori témája volt ez a közeg a sajtónak?
– Az újságok sokszor közöltek úgynevezett „nyomorfotókat”, ahogy a szociálisan érzékeny fényképészek nevezték.
Ezeken kiszolgáltatott helyzetekben mutatnak be embereket, akiknek nem volt lehetősége beleszólni a képek készítésébe. Például Tábori Kornél rendőrségi razziákon készített felvételei a szörnyűségekre, a rémisztgetésre helyezték a hangsúlyt: a koszos, rendetlen környezet ábrázolása a polgári közegben élőknek igazi látványosság volt. Nem hiába voltak népszerűek az Uránia Mozi képes vetített előadásai, ahol hasonló hatásvadász történetek kíséreték a látottakat. Számunkra pedig az volt a fontos, a szegények milyennek látják magukat, hogyan gondolkoznak a saját történetükről, hova helyezik a hangsúlyokat.
Tettek ideje. Lakhatási mozgalmak a 20. században
2017. január 26-április 2.
1033, Budapest, III. kerület Fő tér 1.
hírlevél
