Ma már szinte nincs olyan ember, aki ne ismerné pontosan, mit jelent a Wes Anderson-féle esztétikai minőség, függetlenül attól, látták-e valaha akár egyetlen filmjét is. Az amerikai filmrendező stílusa ugyanis olyannyira összetéveszthetetlenül egyedi és különleges, hogy gyakorlatilag mémmé vált. Az Instagramon például évek óta létezik egy Accidentally Wes Anderson (Véletlenül Wes Anderson) nevű oldal, ahová átlagemberek által készített fotókat töltenek fel, amelyeken olyan hétköznapi helyszínek, életképek vagy épületek láthatók, amelyek akár a művész egyik filmjébe is bekerülhettek volna, többnyire a pasztellszínek és a szimmetria miatt. Nemrég pedig nagyot futott a hazai sajtóban az a rövid videó is, amely a mesterséges intelligencia segítségével megmutatta, milyen lett volna a Szomszédok sorozat, ha Anderson rendezte volna.

Végtelenül formalista műveit pedáns precizitással komponálja meg, amivel folyamatos egyensúlyt teremt a vásznon. Nagyjából olyan érzés nézni a filmjeit, mintha egy bekeretezett képet látnánk: a rendező ugyanis nem akarja azt az illúziót kelteni, hogy a fikció a kamera keretein kívül is létezik. Eközben a cselekmény mindvégig ritmusra zajlik, a legapróbb díszletek színei is harmonizálnak egymással, a karakterek pedig öntudat nélküli bábokként viselkednek, akik még mozgásukban is erősítik a film vizuális egységét. Ez pedig ténylegesen egy rendkívüli élmény, alig-alig találni a filmvilágban hasonló művészt, akihez hasonlíthatni lehetne.

Persze, ennek a jól kimódolt, a modorosságot esztétikai szintre emelő stílusnak megvan a maga hátránya.

a forma uralma miatt történetei súlytalanná, habkönnyűvé, talán megkockáztathatjuk azt is: időnként komolytalanná válnak, még ha közben szerethetőek, viccesek is. Komédiának viszont mégsem tekinthetjük őket, Anderson ugyanis rendre a középpontba helyez olyan témákat, mint például a gyász vagy a családok diszfunkcionalitása, de valódi drámát nem volt képes létrehozni utóbbi munkáiban. Talán épp ezért a legjobbjainak még mindig a 2001-es Tenenbaum, a háziátok, illetve a 2007-es Utazás Dardzsilingbe című filmeket tartom, amelyekben látszanak későbbi alkotásainak a stílusjegyei, de még nem szorultak teljesen háttérbe az emberi érzelmek és a tragédiák. Igaz, a képzeletbeli lista harmadik helyére odafér azért nálam A Grand Budapest Hotel, amelyben már a mindenki által jól ismert Wes Anderson-stílust láthatjuk.

Azt kijelenthetjük, hogy legújabb filmjében, az Asteroid Cityben nem sok minden változott, Wes Anderson szemmel láthatóan még mindig imádja a saját stílusát.

Jelenet az Asteroid City című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

A történet egy fiktív városban, Asteroid Cityben játszódik az 1950-es évek környékén, valahol a nevadai sivatagban. Háromezer évvel korábban itt csapódott be egy meteorit, erről kapta a nevét a település, ahol ma már az amerikai kormány megfigyelőközpontja található. Emellett pedig minden évben itt rendezik meg azt a kongresszust, amely során kitüntetik a legjobb középiskolai tudományos projektek tinédzser feltalálóit. Ide érkeznek meg családjaik társaságában a már-már ijesztő módon intelligens zsenipalánták találmányaikkal, egyikük például egy tökéletesen működő halálsugarat hozott létre. A háttérben időközben a viszonylag közeli atombomba kísérletek gombafelhői röppennek fel, de ez látszólag senkit nem zavar, főleg azután, hogy rövidesen történik valami ennél is rendkívülibb esemény, ami után az amerikai elnök egyhetes zárlatot rendel el a városban. Az átmeneti vendégeknek ezért meg kell tanulniuk egymással – és talán még inkább: magukkal is – együtt élni.

Ha már zárójeleket említettem a cikk elején: Anderson ezt a történetet is rögtön különleges keretbe ágyazza: a film szerint valójában egy színdarab, és ennek az előadásnak a megszületésébe, illetve kulisszái mögé időnként mi is betekinthetünk. Az előbb felvázolt mise en scene eszközével a rendező tehát csak még inkább kihangsúlyozza a történet mesterkéltségét, hogy a nézőben ne keltsen megütközést a látványvilág túlstilizáltsága, komikus, meseszerű jellege. Erre aztán rá is erősít:

Jelenet az Asteroid City című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

A történet meglehetősen sok karaktert mozgat, akik mind-mind valamiféle gonddal, dilemmával küszködnek. Még a mellékes szereplők személyiségében is felvillannak bizonyos elfojtások, félelmek, amelyek alapján nagyjából be tudjuk azonosítani, mi a probléma az életükben. A legfontosabb szál minden bizonnyal Augie Steenbeck (Jason Schwartzman) és családjának története. A férfi nemrég vesztette el feleségét, és fogalma sincsen, hogy közölje négy gyermekével, hogy édesanyjuk meghalt… ráadásul már hetekkel korábban. A film a leginkább ő gyászukat mutatja meg.

Az Asteroid Cityre is igaz azonban, hogy a drámai szálak ellenére inkább komikus, ami abból táplálkozik, hogy a főhősök kivétel nélkül mind érzelmi analfabéták. Vagyis mégsem egészen: a karakterek lelkében ugyan óriási viharok dúlnak, tragikus dolgokkal találkoznak, ezeket azonban látszólag rideg közönnyel fogadják. Arcukon az érzelmek leghalványabb jele sem látszik.

Jelenet az Asteroid City című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Még azt is faarccal fogadják, ha teljes világképük összeomlik éppen. Amikor például Woodrow (Jake Ryan), Augie fia megtudja, hogy édesanyja meghalt, bár egy könnycsepp végigfolyik az arcán, egy pillanatra sem sír, csak merev tekintettel néz tovább. A film végén pedig, miután közli, hogy ő az elmúlt napok történéseit látva már nem episzkopális, hanem ateista, nagyapja csak ennyit felel: „Érthető.”

Mindez azért különösen fontos, mert az Asteroid Cityben Wes Anderson ezeket a végtelenül racionális, marionettszerű karaktereket egy olyan nagy szituációba helyezi, ahol valóban meg kell kérdőjelezniük mindent, amiben hittek. Az a bizonyos különleges esemény – egy nagyon sokadik típusú találkozás –, amely miatt a városban ragadnak hőseink, bár leírhatatlanul nevetséges módon zajlik le, ténylegesen olyasvalami, ami kapcsán el kellene merengeni az emberiség célkitűzéseinek értelméről és motivációiról. Erre az ellentmondásra épül Wes Anderson filmje. Hiszen a mindenkori ember legszebb tulajdonsága, hogy képes álmodozni, ám itt, Asteroid Cityben kiderül, hogy ha egy racionálisabb lencsén keresztül szemléljük őket, valójában ezek az álmaink sem olyan különlegesek – főleg, ha még valóra is válnak. A film végén nem véletlenül skandálják a főszereplők: „Nem ébredhetsz fel, ha el sem aludtál.”

Jelenet az Asteroid City című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Wes Anderson ezúttal is telezsúfolta jobbnál jobb színészekkel a filmjét, szinte a legapróbb mellékszerepekre is rendre sztárokat castingol. Az Asteroid Cityben még azt is megengedheti magának, hogy a nagyszerű Jeff Goldblumot mindössze pár másodperc erejéig szerepelteti. A történetben olyan színészeket láthatunk, mint Scarlett Johansson, Tom Hanks, Jeffrey Wright, Tilda Swinton, Bryan Cranston, Edward Norton, Adrien Brody, Steve Carell, Margot Robbie, Willem Dafoe vagy épp Matt Dillon.

Összességében tehát mindent adott egy jó Wes Anderson-mozihoz, és nagyjából azt is kaptuk, amire számítottunk: egy szerethető, bolondos történetet. Súlya istenigazából továbbra sincs – de legalább van egy picike szíve, ami még mindig több, mint amivel a mainstream filmek általában rendelkeznek. Szóval aki a Szomszédok után elmerülne ténylegesen is a rendező világában, az semmiképp se hagyja ki.

Fejléckép: Jelenet az Asteroid City című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)