Szellőbe, ráncokba, tekintetekbe csomagolva A szabadság gesztusait közvetíti Bácsi Róbert László február 12-én nyitó kiállításának fotóanyaga. A tárlattal mutatkozik be a szentendrei PhotoLab, a Ferenczy Múzeumi Centrum új kiállítótere, amelyet Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója nyit meg.
Szentendrén, képzőművész barátok között nőttél fel. Mikor dőlt el, hogy a fotó lesz a választott önkifejezési formád?
Gimnazistaként kezdtem fotóval foglalkozni, előtte rajzolni tanultam. A közeg, ami Szentendrén körbevett, erősen befolyásolt. Sokat jártam a Dalmát Pincébe, művészek társaságában voltam már tizenöt éves koromtól. A fotó felé inkább az vitt, hogy tizenéves koromban megláttam a tévében egy ruandai összetűzésről készített felvételt. Naiv küldetéstudattal arra gondoltam, azzal kellene foglalkoznom, hogy a világ hasonló történéseit közvetítsem. Később a National Geographic, a World Press Sajtófotó Kiállítás témái is megerősítettek ebben.
Tehát annak ellenére, hogy lokálpatrióta szentendrei vagy, már a kezdetekkor a külföld vonzott, onnan akartad hazahozni a sztorit.
Dokumentarista fotós vagyok, tehát nagyon fontos számomra, hogy mi az, amit fotózok.
Elsődlegesek az emberi történetek, de ezeket nem feltétlenül azzal tudom elmondani, hogy háborús övezetben, az életemet kockáztatva dolgozom.
Nem keresem a direkt veszélyes helyzeteket, így is sokszor kerülök olyan szituációba, amit a legszívesebben elkerül az ember. Könnyebb dolgoznom, ha elutazom, mert amikor itthon vagyok, a megélhetés, a felkérések, telefonok, elfoglaltságok nagyon elviszik a figyelmet. Amikor elmegyek, akkor teljes mértékben ki tudok kapcsolódni ebből.
A képre kattintva galéria nyílik:
Kellenek a szövegben elmondott történetek is ahhoz, hogy igazán szíven üsse a befogadót egy-egy dokumentarista kép. Mi a helyes arány fotó és szöveg között?
Van egy tanult arány, a National Geographicnál ez ötven-ötven százalék. Azonban azt gondolom, hogy a képeknek úgy is el kell tudniuk mondani egy történetet – ha nem is teljesen a valósággal megegyezőt – hogy egy sor szöveget sem teszünk mellé.
Fontos, hogy a kép önmagában is mesélni tudjon
– és ez különböző pályázatoknál is értékelési szempont.
A szabadság gesztusai címmel február 12-én nyíló kiállítás öt témát fűz egybe a világ három országából. Melyek a kapcsolódó történetek?
A Szabad élet egy baráti családról szóló történet a Balaton-felvidékről. Csilla és Robi bejárták a világot, 2016-ban kezdtem el fényképezni őket, amikor megszületett a kisfiuk, Zen. Valójában ez az ő története, hogy hogyan nő bele ebbe a világba, ami merőben különbözik a rajtuk kívül álló élettől.
A Hegyi Karabah-történet a Kaukázusban lévő Örményország és Azerbajdzsán konfliktusáról szól, amit 2009-ben kezdtem el fényképezni. Hatszor voltam kint a térségben, és azt próbáltam feldolgozni, hogy az örmények 2020-ban elveszítették azt a területet, ahol éltek, és amit harminc évvel korábban – szintén háború árán – nyertek el. Azokat a menekülteket akartam megkeresni, akiknek úgy kellett elhagyni a hazájukat, hogy semmijük sem maradt.
Bezárták a házukat, és azt hitték, egy hét múlva visszamennek, de többé nem tudtak visszatérni. Egyetlen lakáskulcsuk maradt.
A nehéz történetek után úgy éreztem, hogy kellene valami könnyebb sztorit találni. Egy barátom, Szakácsi Eszter régóta kért, hogy menjünk el Dél-Franciaországba, ahol október elején összegyűlnek a szörfösök, mert ott van a szörfös világkupa egyik állomása. Azok az emberek jönnek itt össze, akik életvitel-szerűen űzik a szörföt, lakóbuszokkal érkeznek, és a jó időt követve indulnak tovább Marokkó felé. Amikorra igent mondtam, Eszternek megszületett a kisfia. Végül őt is vittük magunkkal. Eszter készítette az interjúkat, én pedig fotóztam. Az anyag megjelent a National Geographic-ban.
Mennyi idő alatt születtek ezek a képsorozatok?
Egy-egy alkalommal több hónapot töltök az adott országban. Ennyi időre van szükség ahhoz, hogy elfogadjanak, bekerüljek azok közé, akiket fotózok. A szörfösöket például a saját autómmal követtem, abban aludtam másfél hónapig. Akit lefotóztam, azokkal általában leültem interjúzni, és leírtam az életüket.
A Hegyi Karabahban készült fotók között sok a portré. Az emberek arcába, ráncaikba van írva a történetük. Miben különbözik az itt alkalmazott stílus és technika a többitől?
Amikor ezeket az embereket megkerestem, azt gondoltam, hogy az arcuk fogja elmondani a történetet.
Ugyanakkor nem akartam klasszikus portrékat készíteni, inkább azt szerettem volna, hogy festményszerűek legyenek a képek. Madridban láttam El Greco képeit, ott jöttem rá, hogy ez az a stílus, amit keresek, mert nagyon sokat hozzáad a történethez. Filmre fotózom, portréhoz leginkább síkfilmet használok egy régi, kicsit bonyolult, 70-75 éves technikával. Ahhoz, hogy ezt alkalmazni tudjam, nagyon kell, hogy meglegyen a bizalom azzal, akit lefényképezek.
A kiállítás fotói közül egyedül a Radnóti Színház portrésorozata készült digitális technikával. Miért?
A saját anyagaimnál ritkán használok digitális technikát. Azáltal, hogy filmre fotózok, egészen másként gondolkozom. A Radnótinak készült anyagot néhány nap alatt készítettem el. Olyan portrésorozatot kértek tőlem, ami hangulatában a francia képanyagomhoz hasonló. Elkezdtük keresni azokat a helyszíneket, ahová a színészeket ki tudjuk vinni. A Covid első hulláma utáni fellélegzésben történt a fotózás, ezt a szabadságérzést szerettük volna kicsit megmutatni. Nagyon élveztem ezeknek a képeknek az elkészítését.
Az ötödik témája a Szabadság gesztusai tárlatnak a szentendrei művészek sorozat, amely – bár kevésbé mozgalmas – látványra sokkal színesebbre sikerült, mint a többi. Hogyan kapcsolódik ez a képanyag a szabadság hívószóhoz?
Ez a legrégebbi sorozatom, 2006-ban készült. Az hívta életre, hogy bár Szentendrén több száz ismert képzőművész, zenész, színművész él, sehol nem látni róluk készült képeket. A Városképek című magazin interjúihoz kezdtem el fotózni őket. Ehhez a sorozathoz tíz kép készült. A szabadság pedig – ahogy ezek a művészek irigylésre méltó módon élik az életüket és alkotnak.
Amikor belép az ember egy szentendrei műterembe, természetes káosz fogadja, amelyben a gondolat szabadon áramolhat.
Most milyen témák foglalkoztatnak?
Két projektet csinálok: a Népművészet mestereit fotózom egy ösztöndíjjal, a másik egy kicsit személyesebb munka. Tavaly elkezdtem egy sorozatot a szüleimről, amit a haláluk után ottmaradt házuk ihletett. Az, hogy az ott lévő tárgyak, ruhák, bútorok, amelyek korábban természetes módon voltak ott, most már teljesen mást jelentenek – talán őket magukat azáltal, hogy emlékeztetnek rájuk. Vissza akarok menni a szülőfalujukba, megkeresni rokonokat, barátokat. Szeretném, ha ebből a sorozatból megismerhetné őket az is, aki soha nem találkozott velük. Szóval nagyon sok munka vár rám.
Szerző: Juhász Rita
Bácsi Róbert László – A szabadság gesztusai
Vajda Múzeum (Szentendre, Hunyadi utca 1.)
Megnyitó: február 12., szombat 17.00
A kiállítás 2022. február 13.–március 27. között, csütörtöktől vasárnapig 10 és 18 óra között látogatható.
További információ ide kattintva! >>>
Fejléckép: Bácsi Róbert László alkotásai (fotó: Deim Balázs / Ferenczy Múzeumi Centrum)
Forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum
hírlevél
