Vidám társaság csoportképe, Budapest, 1896. Bosco automatában készült fénykép, ferrotípia. (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
Ezt a mindössze 8x6 cm-es ferrotípia csoportképet azóta szeretem, mióta megláttam.
Annyira oldott, annyira közvetlen hangulatot áraszt, hogy egészen közelinek tűnnek a szereplők, mintha nem lenne közöttünk több mint 120 év.
A Fénnyel írott történelem című könyv hosszú képaláírásából az is kiderül:, hogy a hattagú vidám társaságból ketten ismert személyek. A kép előterében Hutÿra Ferenc orvos és állatorvos, a jobb szélen Tangl Ferenc fiziológus és állatorvos látható. Később mindketten akadémikusok, nemzetközileg ismert tudósok lettek. Úgy vélem, a társaság harmadik férfi tagja Preisz Hugó, állatorvos, orvos, bakteriológus, míg a meg nem nevezett nők valószínűleg családtagok, hozzátartozók.
A tárgyon látható feliratok a hamburgi Conrad Bernitt szerkesztette,
pénzbedobással működő Bosco-fotóautomatára utalnak, amelyből 1896-ban, a millenniumi kiállítás idején kettőt helyeztek el a látogatók szórakoztatására a Városligetben.
A kiállítás végeztével a fülkéket aztán visszaszállították Németországba.
Egy Bosco automatában készült ferrotípia hátoldala, 1896. (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
Bár gyorsfényképről van szó, a felvétel ferrotípia és mint ilyen egyedi kép. Elkészültének oka vélhetően
az újdonságnak számító szerkezet kipróbálásának szándéka lehetett, másrészt az ezredévi kiállítás meglátogatásának megörökítése,
vagyis egykori emléktárgy-funkciója szerint így is megnevezhető: „Millenniumi emlék 1896 Budapest”.
Vélhetően ezért is őrizték meg egykori tulajdonosai, akiktől később a múzeumba került. A valaha tömegesen előállítható tucattárgy ma szinte egyedinek tekinthető: a gyűjteményben mindössze kettő lelhető fel belőle, s a második gyermekszereplői ismeretlenek.
2017-ben, amikor a vidám társaságról készült felvétel immár felnagyítva, a Nemzeti Múzeum kerítéskiállításán is helyet kapott, egy újságíró
magyar ősszelfiként emlegette, pedig ez a kép itt egyáltalán nem szelfi.
Hiányzik ugyanis belőle a szelfik egy igen lényeges eleme: a megosztás. Idézzük fel: 2013-ban az Oxford Dictionary így határozta meg az év angol szavává választott selfie-t: fotó, amit valaki önmagáról készít webkamerával vagy okostelefonnal, és feltölti valamelyik közösségi médiaplatformra.
A szelfi tehát hibrid jelenség, amelyben elegyedik az önarcképkészítés és a személyközi kommunikáció – írja Alise Tifentale, művészettörténész. Erre a jelenségre utalva ő ezért a „networked camera” kifejezést használja, mondván, e hálózati, vagy összekapcsolt kamera sohasem önmagában áll. A szelfi részei a (térre és időre vonatkozó, automatikusan generált) metaadatok, a készítő és közzétevő által hozzáadott címkék (hashtagek), és a többi felhasználó által hozzáadott kommentek is.
A szelfi megoszthatósága, elterjedése a világhálón a hozzáférést tekintve gyökeresen más gyakorlaton alapszik tehát, mint a 19. század végének gyorsfényképei.
Mi következik ebből? Ha visszamenőlegesen szelfinek címkézzük a teljesen másfajta fotóhasználat szerint készült ferrotípiát, úgyszólván retroaktív üzemmódra kapcsolunk, azaz kiiktatjuk az eredeti fényképtárgy különbségeit. Lényegében szem elől tévesztjük a rajta szereplő embereket, akik számára mást jelentett a fénykép(ezés) és a nyilvánosság, mint nekünk.
Nézzük meg ismét a képet!
Közvetlensége változatlan, s talán még inkább felértékelődik, ha összevetjük e csoportos önarcképen szereplő tudósok ismert, nyilvánosságnak szánt, későbbi ábrázolásaival.
A komor, tekintélyes mellképek ugyanis a tudomány művelőinek társadalmi pozícióját mutatják, megfelelnek a kor elvárásainak. Ez az automata által készített vidám csoportkép azonban kivétel; a játékos kísérletezőkedv lenyomata, s engem épp kendőzetlen szabálytalansága, a normák alóli kiszökkenése miatt ejt rabul, valahányszor csak a szemem elé kerül.
szerző: Fisli Éva
hírlevél
