Michaël Borremans kiállításának sajtótájékoztatóját Petrányi Zsolt, a tárlat kurátora, úgy fogalmazott, hogy nagy lehetőség, hogy Borremans képei Budapesten láthatóak, no pláne, hogy a művész személyesen részt tud venni a megnyitón, mert hogy ritka szerencse ez egy ennyire elfoglalt alkotó esetében. Egy ilyen bevezető után joggal gondol mind az újságíró, mind a laikus arra, hogy egy újabb nagyszerű marketing szöveget hallgathatott végig, azonban végigjárva a tárlatot már szemernyi kétség sem maradhatott egyik félben sem, hogy ezúttal nem marketingről van szó.

Michaël Borremans kiállításán egy egészen egyedi, ugyanakkor kiforrott stílus és életmű bontakozik ki a látogató előtt. Képei elszórtan töltik meg a falakat, a Műcsarnok adottságainak köszönhetően egy-egy normál méretű vásznat hatalmas tér ölel körbe. Ennek a tágasságnak köszönhetően teljes valójukban mutatkozhatnak meg a képek, szinte odaszögezik az ember tekintetét.

Nehéz megfogalmazni, hogy pontosan mi váltja ki ezt a delejes vonzerőt. Borremans figurális és emberközpontú festményein férfiakat, nőket, gyerekeket láthatunk, esetleg kezeket, lábakat, tárgyakat jóval ritkábban. Azonban bármi is legyen az adott festmény témája, minden képben közös, hogy hihetetlen precizitással, szinte fényképszerű pontossággal ábrázolja tárgyát. Festészetének ez utóbbi vonása visszavezethető Borremans fotós végzettségére is, ahogy a fotót mind a mai napig használja képei modellezésére is.

A precizitás másik forrása festői stílusa, ami egyértelműen a nagy klasszikusokat idézi, különös tekintettel a 18. század alkotóira - Degas, Manet és Velázquez hatása egyaránt felismerhető a képein. Mindezt a technikai tudást pedig Borremans arra használja, hogy mondanivalója a néző csontjáig hatoljon, olyan mélyen, hogy órákig nem tud szabadulni a furcsa, szorongató érzéstől. Képei láttán világos, hogy Borremans szerint az emberi kommunikáció lehetetlen, hogy a szeretet egyszerűen elillant a világból. Képein egyszerű beállításokkal és témákkal találkozhatunk, azonban ha alaposan megnézzük azokat, mindegyiken találunk valami meghökkentő, oda nem illő részletet. Egy sárga orrot, hiányzó testrészt, elmosódó arcot, egy zöld vagy egy piros kezet, ami ugyan nem egyértelmű üzenet, mégis értjük, ahogy azt is, hogy nem jót üzen. Ezt a tudatalatti dekódolást azonban nem követi a megértés megnyugtató érzése, sőt, tovább növeli a szorongásunkat és a bizonytalanságunkat, amit a precíz ábrázolás és az apró furcsaságok által támasztott ellentét még tovább növel. Mindehhez hozzáadódik, hogy mindegyik képen csupán egy nagyobb egész részletét látjuk, így igazán sosem tudhatjuk meg, hogy a képeknek mi a teljes kontextusa, az általunk felfejtett értelmük vajon a helyes megoldás-e?

A nézőpontok és értelmezések viszonylagosságára maga a művész is felhívja a figyelmünket. Több munkát is láthatunk tőle, amelyen apró emberek közönsége veszi körül az adott alkotás egy részletét, ami elsőre fő témának tűnik, ami így viszont csupán illusztráció lesz a Borremans teremtette világban. Nem nehéz meglátni a párhuzamot ezen művei ábrázolta világ és a média életünkben betöltött funkciója és a szerepek viszonylagossága között.

Az apszisban Borremans filmművészetéből is ízelítőt kaphatunk, bár mint maga is elmondta, a filmhez is a festő eszközeivel közelít, és valóban, figurái csupán a fényviszonyok változása miatt mozdulnak meg. A mozgókép csupán változást tükröz nem történést, bár kérdés, hogy a változás önmagában nem elég történés-e?

Borremans festményei a civilizált ember problémáit kutatja, az emberi kapcsolatok kudarcát ábrázolja. de ez ne rettentsen el senkit a tárlat megtekintésétől, hiszen lehet, hogy olyan kérdésekre lel itt majd választ, amelyeknek a megfogalmazásáig se merészkedett. Ahogy az egyik látogató fogalmazott, „bármit megadnék azért, hogy legyen egy képem Borremanstól. De nem akasztanám ki a falra, hanem elzárva tartanám egy külön szekrényben, amit csak akkor nyitnék ki, ha úgy látnám, hogy túl jól érzem magam."

Szakállat enni - Michaël Borremans kiállítása
Műcsarnok
Nyitva: június 26-ig