Mi történne, ha egy felnőttről valami csoda folytán lefoszlana minden civilizáció, elfelejtené az írott és íratlan szabályokat, és ártatlan szemmel tekintene mindazokra a normákra, amelyeket a társadalom széles körben elfogadottnak és megkérdőjelezhetetlennek tart? Ezt az izgalmas perspektívát tárja fel előttünk Jórgosz Lánthimosz legújabb, Szegény párák című filmjében, amely tizenegy jelöléssel vág neki a 96. Oscar-gálának.

A görög rendezőtől korántsem áll távol az egyén és a társadalom viszonyának boncolgatása, elég csak például A homár című nagyszerű szatírájára gondolni. A Szegény párák szintén nem mentes az iróniától: bár a rendező és Tony McNamara forgatókönyvíró lényegében egy Frankenstein-parafrázist hozott létre, s így

A film nyersessége, időnkénti brutalitása, illetve a szexualitás nyílt ábrázolása miatt ugyan csak 18 éven felüliek számára ajánlott, mindemellett elsősorban humorban gazdag alkotásról van szó.

Jelenet a Szegény párák című filmből (Fotó/Forrás: Fórum Hungary)

A film története egy különös, meghatározhatatlan idejű alternatív múltban játszódik. A főhős Bella Baxter (Emma Stone), egy fiatal nő, akit a zseniális elméjű és igencsak radikális módszerekkel dolgozó tudós, Dr. Goodwin Baxter (Willem Dafoe) hozott vissza az életbe azt követően, hogy a nő öngyilkos lett. A férfi kísérlete azonban nem kizárólag az újraélesztésre korlátozódott: Bella koponyájába ugyanis egy csecsemő agyát ültette. A doktor a házban rejtegeti, és saját gyerekeként neveli a lányt, aki napról napra látványosan fejlődik, és ismerkedik az élettel. Egy ponton túl azonban Bellában feltámad a kíváncsiság és a vágy, hogy megismerje a világot. Goodwinnek pedig nincs más lehetősége, mint útjára engedni őt egy jómódú, de igencsak visszataszító férfi társaságában.

A film lényegében ezen a ponton indul be igazán, hiszen végigkövethetjük Bella kalandjait, amelyek során felfedezi, mit is jelent embernek lenni. Az alapszituáció önmagában is izgalmas, hiszen személyében egy, a szó szoros értelmében vett szabad embert kapunk főhősnek, akit nem kötnek civilizációs normák: ismeretlen számára a szégyen vagy a hazugság fogalma, gondolatait mindig, azonnal kimondja, és bármit, bárhol, bármikor megtesz, ha éppen úgy tartja kedve. Bella makulátlan naivitása remek szituációkat eredményez, amelyeket látva egyrészt nevetnünk kell, másrészt rádöbbennünk, a legalapvetőbb élethelyzetekben is mennyi önmegatagadásra, önfegyelemre van folyamatosan szükségünk, hogy megfeleljünk bizonyos társadalmi szokásoknak.

Emma Stone a Szegény párák című filmben (Fotó/Forrás: Fórum Hungary)

Bella kezdeti áhítata aztán rövidesen alábbhagy, miután felismeri, hogy a világban nem mindenkinek adatik meg az emberhez méltó élet, lelkesedését ezért felváltja a tenni akarás, hogy segítsen a nincstelen tömegeken. Így ezt követően már nem azért kell szorítanunk, hogy a társadalom ne büntesse meg nagyon ezt a túlzottan szabad, angyali teremtményt, hanem épp ellenkezőleg: azért kell aggódnunk, hogy ne váljon belőle is cinikus, megtört átlagember, miután szembesül azzal, hogy a világból nem lehet kiirtani az igazságtalanságot.

Jórgosz Lánthimosz filmje a fellelkesülések és csalódások váltakozásával operál, amelyen keresztül közérthető módon beszél mindarról, amiről a művészek sok-sok évszázada: hogy hiába tudjuk, mi a baj a társadalmakban, mégsem vagyunk képesek megjavítani.

de az igazság az, hogy bármennyire is szórakoztató és jól kivitelezett, nem több, mint Az ember tragédiája kissé leegyszerűsített, ironikusabb verziója. Végkövetkeztetésként Lánthimosz filmje ugyanakkor mintha azt sugallaná: minden ember csak a saját autonómiájáért felel, és kezdetnek az sem rossz, ha a saját szűk környezetünkben megpróbálunk az igazságosságra törekedni.  

Jelenet a Szegény párák című filmből (Fotó/Forrás: Fórum Hungary)

Bella utazásaiban persze félreérthetetlenül ott van a női emancipáció kérdése is, a történetén keresztül ugyanis egy nő érvényesülését és függetlenedését követhetjük nyomon, akinek folyamatosan meg kell küzdenie az őt lépten-nyomon birtokolni vágyó férfiakkal – valaki atyai szeretettel vagy házastársi odaadással, más szexuális szolgáltatásokkal vagy agresszióval láncolná magához. Ilyen értelemben

Csakhogy ez a film ebben a tekintetben sem tud igazán kiteljesedni. A lány kíméletlenül tiszta tekintetén keresztül ugyan rögtön lehull a lepel mindazokról a berögződésekről, amelyek a társadalmakban gátat szabnak a nők önállósodásának, és így ténylegesen úgy érezhetjük, hogy karakteréből valamiféle női őserő árad. Csakhogy ebben a történetben Bella lényegében egyedül a szexuális szabadságán keresztül képes demonstrálni függetlenségét. (Ezzel persze módszeresen őrületbe kergeti a körülötte lebzselő férfiakat, ami meglehetősen vicces és érthető kritika.) De vajon tényleg érdemes-e feltétlenül egyfajta feminista hősnőnek tekintenünk csupán azért, mert bárkivel, bármikor lefekszik, ha úgy tartja kedve?

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a rendező maga is tisztában volt ezzel, a film hangulata ugyanis csupa-csupa öniróniáról árulkodik,

éppen azáltal, hogy felnagyítja őket. Így van ez például magával a gótikával is, ami jellemzően túlstilizáltan jelentkezik: az egyébként fantasztikus díszletek bármikor megállnák a helyüket egy paródiafilmben is. Robbie Ryan operatőr többféle optikai lencsét használ, a leglátványosabb ezek közül az, amelyik szó szerint elferdíti előttünk a világot, ezzel a szükségesnél jóval torzabbnak mutatva az eseményeket. A doktor etikátlan tudományos kísérleteit látva inkább nevetnünk kell, mintsem megijednünk, a zenék pedig olyan harsányan szólalnak meg a drámai pillanatokban, mintha a zeneszerző cinkosul kikacsintana a nézőre, és azt mondaná: „Gótikát akartok? Nesze, itt van!”

Willem Dafoe a Szegény párák című filmben (Fotó/Forrás: Fórum Hungary)

Mindent egybevetve a Szegény párák jól kivitelezett, élvezhető alkotás, egy gótikus tündérmese, ami fontos témákról próbál beszélni közérthetően, szórakoztatóan. Épp ezért nem is meglepő, hogy tizenegy jelölést kapott az amerikai filmakadémiától. Ugyanakkor véleményünk szerint mindez kevés lesz a legjobb film díjához, hiszen a jelöltek közt könnyűszerrel találunk fajsúlyosabb, összetettebb, nagyobb hatású vagy elmélyültebb alkotásokat, mint például az Előző életek, az Érdekvédelmi terület, az Egy zuhanás anatómiája, és természetesen az abszolút favorit Oppenheimer. A Szegény párák ugyanakkor számos kategóriában joggal reménykedhet, elég csak a briliáns jelmezekre, Jerskin Fendrix zenéjére, és nem utolsó sorban a Mihalek Zsuzsa munkáját is dicsérő impozáns látványvilágra gondolni, amely egyértelműen kiemeli az átlagfilmek sorából ezt az alkotást.

Hiába szerettük rettenetesen Lily Gladstone-t a Megfojtott virágokban, és hiába tartjuk fenomenális művésznek Sandra Hüllert (Egy zuhanás anatómiája), a kategória jelöltjei közül Bella Baxter megformálása tűnik a legnagyobb kihívásnak. Emma Stone-nak a két és félórás játékidő alatt szó szerint minden egyes porcikájával játszania kell, hiszen egy felnőtt testbe zárt csecsemőről van szó, akinek teljes lényében kell felfedeznie az életet, és átélni a létezés valamennyi érzelmi sokkját. Egyszerre kell véresen komolynak és naivnak látszania, erősnek, de mégis törékenynek, olyasvalakinek, aki nem érti, mi történik körülötte, így mindent az alapján kell mérlegelnie, hogy belőle milyen érzelmeket vált ki. Nem utolsósorban pedig egész fizikumában is ingatagnak kell maradnia, hiszen „élőhalottként” alig néhány hónapja tanult meg járni.

Emma Stone és Mark Ruffalo a Szegény párák című filmben (Fotó/Forrás: Fórum Hungary)

Duncan Weddernburn szerepében Mark Ruffalo ugyancsak rászolgált a jelölésre, a színész önmagát jelentősen meghaladva formálta meg ezt a kicsinyes nőcsábászt, aki kellően megbűnhődik, amiért életében először véletlenül érzelmeket kezd el táplálni egy nő iránt. Persze, ha Robert Downey Jr. vagy Robert De Niro alakítására gondolunk, talán nem kockáztatunk nagyot, ha azt mondjuk, nem Ruffalo a legfőbb esélyes a díjra – és akkor még nem is beszéltünk Ryan Goslingról, akit imádott a közönség a Barbie-ban.

Mindent egybevetve a Szegény párákról joggal állíthatjuk, hogy az elmúlt időszak egyik különösen emlékezetes filmje. Meglehet, művészfilmnek kissé didaktikus, közönségfilmnek mégiscsak túlzottan társadalomkritikai. Nehezen besorolható, önreflexív, provokatív, és ami a legfontosabb, magával ragadó: lenyűgöző atmoszférája és látványvilága, Lánthimosz humora és Emma Stone zsenialitása képes beszippantani a nézőt, és kinyitni számára egy másik világot. Mi ez, ha nem a jó mozi ismertetőjegye?

Fejléckép: Emma Stone a Szegény párák című filmben (Fotó/Forrás: Searchlight Pictures)