„Hiába tagadják a nőemancipátorok, az asszonynak más a fizikuma, tehát más a lelke is, mint a férfié. (…)
Következésképpen a teljesen érzésen alapuló művészetekben, amelyek formáját és tartalmát a férfi-lélek adta meg, nem versenyezhet a férfiúval.
Még a legnagyobb festőnők, az időnkint híressé lett művész-asszonyok sem férkőztek soha a nagy festők és nagy szobrászok közelébe, hanem legfeljebb a Kaufmann Angelikák és a Rosa Bonheurök színvonalát érték el” – olvasható Lyka Károly művészettörténész 1900-ból származó idézete a Ki a raktárból! I. című tárlaton a Kiscelli Múzeumban. (Uj Idők 1900. május 20.)
Noha ez a patriarchális gondolat több mint százhúsz éve jelent meg nyomtatásban, az ebben tükröződő szellemiség még napjainkban is visszaköszön, nemcsak a magyar közéletben, hanem a művészeti kánonban is. Nagy port kavart, amikor nem is olyan régen, 2015-ben a világ egyik legelismertebb festője, George Baselitz a következőket nyilatkozta a The Guardiannak:
A nők nem festenek túl jól. Ez tény! A nőkből hiányzik az ambíció ahhoz, hogy igazán sikeresek legyenek”.
Elfelejtik azonban, hogy a nők – ahogy sok más területen – a képzőművészeti szcénában is árnyékba kényszerültek. Annak ellenére, hogy már a reneszánsz idején is éltek és dolgoztak zseniális női festők – gondoljunk csak Sofonisba Anguissolára, Lavinia Fontanara vagy Artemisia Gentileschire –, a munkásságukat és jelentőségüket csak az utóbbi években kezdték el felfedezni a művészettörténészek.
Mérföldkőnek számított Linda Nochlin Miért nem voltak nagy női képzőművészek? című, 1971-ben publikált esszéje, amellyel egyszer és mindenkorra megváltoztatta a művészettörténetet.
Onnantól kezdve jóval nagyobb figyelem irányult a női művészekre, mint valaha, ám egészen 2017-ig várni kellett például arra, hogy a világ egyik legjelentősebb múzeuma, a londoni Tate Modern újragondolja állandó kiállítását, gender szempontból. Korábban 959 férfi és 335 női művész által készített alkotás szerepelt a múzeum állandó kiállításán, mígnem az igazgató, Maria Balshaw ezt orvosolandó úgy döntött, hogy a tárlaton a felére csökkenti a férfi művészek által készített munkák számát.
Barabás Henriette (1842-1892) Leány mellképe, 1859 akvarell, ceruza, karton (Fotó/Forrás: Kiscelli Múzeum)
Itthon is egyre több a női művészeket fókuszba helyező kiállítás, de például Magyarország egyetlen feminista galériája, az Oltai Kata művészettörténész által alapított FERI is csak néhány évig működött. Oltai azonban azóta is számtalan női művészeket összefogó tárlatot, projektet szervez. A változás tehát elindult, ezt pedig a Kiscelli Múzeum november 30-ig látható Ki a raktárból! I. című, hiánypótló tárlata is jól jelzi:
a kiállítás 19. századi, feledésbe merült női alkotók műveit mutatja be, amelyek többségét még soha nem láthatta a közönség.
A kiállítássorozat ötletét a 2022 tavaszán, a balatonfüredi Vaszary Galériában rendezett, Rippl-Rónai Józseftől Maurer Dóráig. Válogatás a Fővárosi Képtár modern gyűjteményéből című tárlat adta, ahol a 20. századi munkákon keresztül a női alkotók szereplehetőségeire és társadalmi helyzetére is reflektálnak.
„A Vaszary Galéria kiállításán megjelenik a nőtörténeti szál is, épp ezért a tárlat rendezésekor intervenciós technikát alkalmaztunk, azaz egy más korú műtárgyegyüttesbe helyeztünk bele egy kortárs alkotást. Így kerülhetett be például Imre Mariann betonhímzéses munkája, utalva Rippl-Rónai feleségére, Lazarine Baudrionra, aki a férje által tervezett szőnyegeket hímezte” – mondja a Ki a raktárból! I. tárlat kurátora, Molnárné Aczél Eszter művészettörténész, hozzátéve, hogy a Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár állandó kiállítását 2018-ban le kellett bontaniuk. Az egykor annak részeként bemutatott munkák akkor a raktárukba kényszerültek, ezt ellensúlyozandó döntöttek a balatonfüredi tárlat megrendezéséről.
Barabás Ilon (1844-1929) Felekyné Munkácsy Flóra (1836-1906) arcképe, 1860 körül olaj, vászon (Fotó/Forrás: Kiscelli Múzeum)
„Már itthon is jól látható, hogy a női szempont a múzeumokban egyre gyakrabban felmerül. Azért is választottam a »Gondolatim, érzeményim szárnyra keltenek« Szendrey Júlia-versidézetet, mert jól szimbolizálja azt, miről is szól a kiállítás. Szendreyről ugyanis mindannyian tudjuk, hogy a nemzet özvegye, talán még arról is hallottunk, hogy verseket írt, de a megmaradt műveit mégis csak 2018-ban adták ki először teljes egészében.
Hiába maradtak ránk a kéziratai, az irodalomtörténészek szemszögéből mégsem az volt a fontos, hogy egy alkotó emberről beszélünk, hanem inkább azzal foglalkoztak, kibe volt szerelmes, vagy miért ment újra férjhez”
– mondja Molnárné Aczél Eszter.
„Ez a női képzőművészekre is vonatkozik. Nem a szakmai teljesítményük érdekelte a művészettörténészeket, hanem a magánéletük, hogy miért nem mentek férjhez, vagy miért nem szültek gyereket” – teszi hozzá.
A pop-up kiállítás tematikai szempontból három csoportra osztható. Az első részben az a három darab – Barabás Henriette, Barabás Ilona és Kaergling Henrietta által festett kép található, – amelyek azért kerülhettek be a gyűjteménybe, mert az alkotók híres festők leszármazottjai. Barabás Henriette (1842–1892) és Barabás Ilona (1844–1929) feltehetően édesapjuktól, a híres festőművésztől, Barabás Miklóstól tanulhattak festeni, de édesanyjuk, Susanne Bois de Chesne is alkotó ember volt, lehetséges, hogy ő is foglalkozott a lányokkal.
1839-ben létrejött egy önkéntes alapon szerveződő egyesület, amely a művészet támogatását tűzte ki célul. Ez volt a Pesti Műegylet, amely 1840-től évente, 1853-tól pedig havonta rendezett kortárs művészeti kiállításokat a fővárosban. Ezek kapcsán születtek az első művészeti kritikai írások is, majd fokozatosan kialakult egy műértő és műkedvelő vásárlóközönség.
Már a legelső tárlatokon kiállítottak női alkotók is, köztük a Barabás nővérek.
Barabás Henriettől a Kiscelli tárlatán egy csendéletet és egy akvarell arcképet láthatunk, de közismertek voltak Petőfi Sándorról 1864-ben készült olajképei is. Húga, Barabás Ilona a jelenlegi tárlaton egy, „a legszebb magyar színésznőként” emlegetett Felekyné Munkácsy Flórát ábrázoló művel szerepel, de megfestette Deák Ferenc, Andrássy Gyula és Trefort Ágoston portréját is.
A korabeli újságokba „első pesti festőnő” jelzővel került be Kaergling Henrietta (1821–1873), aki a közkedvelt arckép- és miniatúrafestő, Kaergling János Tóbiás lányaként próbált érvényesülni. A Kiscelliben a híres, 1838-as árvizet ábrázoló biedermeier festménye látható.
Kaergling Henriette (1821-1873) Pesti árvíz 1838, 1840 olaj, vászon (Fotó/Forrás: Kiscelli Múzeum)
A Kiscelli-tárlat második részében az Első Magyar Festészeti Akadémia tanulmányrajzaiból láthatunk válogatást. Az olasz származású Giacomo Marastoni 1846-ban nyitotta meg festőiskoláját a mai Deák Ferenc utcában. Marastoni Bécsben, Párizsban és Velencében vásárolt oktatófelszerelést, többek között reneszánsz mesterek rajzmásolatait, művészeti albumokat, anatómiai rajzokat és antik szobrok gipszmásolatait.
Itt tanult Papp Josefa (1835–1858) is, akit a maga korában elismertek, dicsérő oklevéllel jutalmaztak a Marastoni Akadémián, és később a velencei művészeti akadémiára is felvették.
Váratlan betegsége vetett véget szépen indult karrierjének: mindössze huszonhároméves volt, amikor tüdővészben meghalt.
A kiállítás legszebb darabjai közé tartoznak a nők oktatásának élharcosaként elhíresült gróf Teleki Blanka (1806–1862) kéz- és lábtanulmányai, egyiken egy gyermekkézzel. Ezek azért is különleges alkotások, mert a fenti téma senki másnál nem jelenik meg a megmaradt tanulmányrajzok között. Teleki apja Erdély egyik leggazdagabb földbirtokosa volt. Húszévesen költözött Pestre, nagynénjéhez, Brunszvik Terézhez, az első magyar kisdedóvó intézet alapítójához. Ekkor kezdett festészetet és szobrászatot tanulni, valamint Brunszvik mellett tevékenykedni.
Teleki Blanka: Kéztanulmányok (Fotó/Forrás: Kiscelli Múzeum)
Párizsban és Münchenben is tanult egy ideig, de elsősorban nem festőművészként tartják számon: az 1848-as forradalom és szabadságharchoz kapcsolódó tevékenysége miatt
1853-ban Kufstein börtönébe zárták, ahol rajzolhatott valamennyit.
Szabadulása után Párizsba költözött, és a menekültek pártfogójává vált. A legtöbb róla szóló életrajzban sem azt firtatják, hogy művészként és nőjogi aktivistaként mit ért el, hanem hogy miért nem ment férjhez. A Kiscelli tárlatán egy különleges szobrát is bemutatják, amely Nádasdy Júliát ábrázolja gyermekként.
Mácsik (Machik) Márisa (1843-1895), kivételes módon, egész életében alkotott, szemben a női alkotók többségével. Személye azért is különleges, mert nemcsak fia, Tardos Krenner Viktor, hanem déd- és ükunokái is művészek lettek. Közülük az egyik, ma is élő festőművész, az 1927-ben született Gánóczy Mária, aki filmesként is ismertté vált.
A harmadik egységben Gerdenich Claudine (1876-1909) nyolc műve látható, fennmaradt alkotásai között leginkább zsáner- és látképeket találunk. Miután képzőművészeti tanulmányait befejezte, 1901-ben kinevezték a pozsonyi állami tanítóképző intézet rajztanárává. Annak ellenére, hogy csak rövid ideig, mindössze nyolc évig dolgozott rajztanárként, munkássága jelentős.
Elsőként hirdette a gyermekrajzok értelmezésének fontosságát az oktatásban, de óráin a természet utáni ábrázolás, a grafikai- és festészeti készségek tematikus fejlesztése, valamint az iparművészeti alapismeretek oktatása is helyet kapott.
Sőt, ő volt az egyetlen női alkotó, akitől a fővárosi múzeum akkori igazgatója, Kuzsinszky Bálint a korábbi korszakokat ábrázoló fotók alapján készült akvarell-képeket rendelt a gyűjteménybe. Felfelé ívelő pályájának fiatalon bekövetkezett halála vetett véget.
Gerdenich Claudina (1876-1909) Gesztenyeárus, 1900 körül ceruza, akvarell, akvarell papír (Fotó/Forrás: Kiscelli Múzeum)
A huszonhét alkotást felvonultató pop-up kiállítás utolsó három műve átvezet az 1900-tól 1945-ig tartó, következő korszakba. A változások előszelét jól szimbolizálja Wagner Kornélia ceruzarajza, amely hangvételében elüt a tárlat többi darabjától. A grafittal készült mű férje, Paczka Ferenc festőművész portréját ábrázolja, valószínűleg ezért kerülhetett be anno a gyűjteménybe.
„Noha a nők már 1871-től folytathattak művészeti tanulmányokat az akkor nyíló rajztanodában, tanmenetük jól mutatja, hogy nem alkotóművészeknek, hanem műkedvelőnek nevelték őket.
A rajtanári pozícióig még eljuthattak, de annál magasabb szintre nem. Sokkal inkább dilettantizmusnak, amatőrizmusnak tartották a női alkotók festményeit.
Azért is találunk sok csendéletet női művészektől, mert az akadémiai hierarchiában a legalacsonyabb műfajok egyikének számított” – mondja Molnárné Aczél Eszter.
A kiállításon szereplő tárgyak zöme alapvetően vagy várostörténeti dokumentumként, vagy művészeti oktatástörténeti anyagként, és nem a művészeti kánonba illeszkedő alkotásként került a múzeumban. A raktárban azonban még számos női művész alkotása lapul, ezért év végén jön a Ki a raktárból! II., a 20. században alkotó női művészekkel, kifejezetten az 1900-1945 közötti időszakra fókuszálva.
Ki a raktárból I.
Helyszín: Kiscelli Múzeum
Látogatható: szeptember 8. és november 30. között
Fejléckép: Barabás Henriette: Gyümölcscsendélet, 1855, olaj, vászon (Fotó/Forrás: Kiscelli Múzeum)
hírlevél
