Odüsszeia: a háború után nincs hová hazatérni

250 millió dolláros gyártási költség, IMAX-formátum, világhírű színészek minden egyes mellékszerepben, a világirodalom egyik legfontosabb műve és nem mellesleg napjaink legsikeresebb blockbuster-rendezője: Christopher Nolan. Ennyi alapján már egyértelmű, hogy az Odüsszeiával Hollywood biztosra akar és fog menni. Épp ezért érdemes annak tekinteni, aminek szánták:

Ez persze kétélű fegyver, könnyedén mehetne a minőség rovására, de aki ismeri a kétszeres Oscar-díjas brit-amerikai rendezőt, az tudja, népszerűségét valóban erős alkotásokkal vívta ki. Érzésem szerint ezt a filmet rajta kívül ma Hollywoodban legfeljebb Dennis Villeneuve tudta volna hasonló színvonalon elkészíteni, de ő épp túl elfoglalt azzal, hogy a Dűne-trilógiával bővítse impozáns életművét.

Christopher Nolan mindig képes arra, hogy a nívós filmélményt összhangba hozza a közönségigényekkel. Rendezett már csavaros thrillert (Memento), feszült háborús drámát (Dunkirk), komplex akciófilmet (Eredet), grandiózus sci-fit (Csillagok között), letaglózó drámát (Tökéletes trükk), korszakalkotó képregényfilmet (Batman-trilógia) és egy lenyűgöző életrajzi történetet (Oppenheimer). Aligha lehetett kétségünk, hogy meg fog birkózni Homérosz eposzával is. Bizonyos rendezői és forgatókönyvírói döntései valószínűleg sokaknál kiverik majd a biztosítékot, de őszintén azt gondolom, hogy ha szem előtt tartjuk a fentieket és úgy ülünk be a moziba, hogy elfogadjuk, egy 21. századi adaptációt nézünk, amelyben a hatás fontosabb, mint a történelmi vagy a szöveghűség, valóban jó élményben lehet részünk.

Jelenet az Odüsszeia című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

A film három órában meséli el Odüsszeusz viszontagságos kalandjait és hazatérésének történetét. Nolan – tőle nem szokatlan módon, de néhány korábbi rendezéséhez képest sokkal követhetőbben – nem kronologikusan vezeti a cselekményt, és tömörít is rengeteget. Ahogy az eredeti műben, úgy itt is elbeszélésekből, visszaemlékezésekből értesülünk a korábban történtekről, a trójai háborúról, előzményeiről és következményeiről, de az istenek szerepe sokkal kevésbé hangsúlyos, mint Homérosznál. (Ennek szintén megvan a miértje, de erről később). Odüsszeusz (Matt Damon) már tíz éve eltűnt. Míg Ithakában a kérők megszállják otthonát és házassági ajánlatukkal ostromolják hitvesét, Pénelopét (Anne Hathaway), addig ő Kalüpszó szigetén él, és próbál visszaemlékezni a vele történtekre.

Aki látta az Oppenheimert, nem fog meglepődni, ha azt mondom:

Három órába belesűríteni Odüsszeusz (megnyirbált) történetét, lényegében egyet jelent azzal, hogy a cselekmény szinte sohasem ülhet le. Ez a felfokozottság pedig vegyesen működik: bizonyos jeleneteknek jól áll ez a zaklatott ritmus, szó szerint a vágások ütemére dobban a szívünk, míg máskor csak szimplán elsietnek dolgokat. Amennyire hatásosan van felépítve például az a rész, amikor a hőseink szembesülnek a küklopsszal, annyira fájdalmas, hogy milyen kevés időt töltünk végül a szigeten – a túlzott tömörítés miatt mintha egyáltalán nem volna dramaturgiája ennek az epizódnak. Ugyanez igaz a szirének szigetére is: Nolan ügyesen szembesít halálos énekükkel, az árbochoz kötözött Odüsszeusz kínjaival, de amilyen hirtelen kezdődik ez a jelenet, olyan gyorsan is ér véget. Az erőltetett tempó nem csak az epizódok hosszában, hanem a vágások mennyiségében is érezhető (vágó: Jennifer Lame).

Jelenet az Odüsszeia című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Mindezekért azonban az alkotók bőven kárpótolnak minket, mert az Odüsszeia valóban az, ami lenni akar: a lehető legtöbb érzékre ható filmkolosszus. A látványvilág egészen magával ragadó, Hoyte van Hoytema operatőr markáns képeit Richard King hangeffektjei, valamint Ludwig Göransson zenéi tökéletesen kiegészítik. Zsigereinkben érezzük a félelmet, amikor hőseink a Zeusz haragjától felkorbácsolt tengeren hánykolódnak. A hullámok morajlása, a darabjaira hulló hajó recsegése és a haláltól rettegő ithakaiak kiáltása semmi ahhoz a mély, nem evilági hanghoz képest, amely a villámokkal együtt zúdul rájuk –

Aligha beszélhetünk hagyományos zsánerfilmről, Nolan ugyanis számos műfaj elemeit alkalmazza. Az Odüsszeia nem csupán történelmi eposz, hanem véres bosszútörténet, kegyetlen háborús dráma, látványos fantasy, de a rendező két alkalommal még a (test)horror eszközeivel is sokkol minket – megkockáztatom, hogy ezutóbbiak a film legemlékezetesebb pillanatai, lehetetlen kivonni magunkat a hatás alól.

Jelenet az Odüsszeia című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

A film előtt meglehetősen szkeptikus voltam, hogy Matt Damon valóban a legjobb választás-e Odüsszeusz szerepére, de a (forgatókönyvíróként) Oscar-díjas színész egészen meglepett. Az általa alakított főhős bár valóban nagyerejű és karizmatikus, de közel sem sebezhetetlen harcos, mindvégig megmarad emberinek. Azonosulható, és ebben az esetben ez volt a legfontosabb. Napestig itt ülhetnénk, ha végigmennénk a színészgárda valamennyi fontos karakterén, de Anne Hathawayt mindenképp ki kell emelni: Pénelopeként a második legdrámaibb szerep jutott neki, és látványosan helyt állt.

Hogy a rendező miért nem törekedett arra, hogy a lehető legpontosabban felmondja Homérosz történetét, végül félreérthetetlen választ ad: az utolsó harmadban megfogalmazza saját korának szánt üzenetét. Mint arra utaltam, a filmben az istenek beavatkozása nem válik láthatóvá, azokban többnyire csak az emberek hisznek – már ha hisznek. Nolan feldolgozásában az Odüsszeia egyfajta háborúellenes kiáltvánnyá válik. A történet során mindvégig Odüsszeusz az egyetlen, aki nem valamiféle megszokásból retteg az istenektől vagy dacol velük, hanem azért, mert

Ám Trója legyőzésekor valami megváltozik benne: amikor szembesül a háború kegyetlen valóságával, megretten attól, amit lát: egy civilizáció hanyatlását.

Jelenet az Odüsszeia című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Nolan arra is rámutat, hogy a háborúkról szóló dicshimnuszok valójában cseppet sem magasztos tettekről szólnak: a falóval véghez vitt csel ebben a történetben nem leleményes taktikai húzás, hanem az istenek elleni aljas vétek, sok-sok szenvedéssel, mocsokkal és méltatlan részlettel, Trója leigázása pedig nem diadal, csak véres barbárság. Odüsszeusz itt nem büntetésből bolyong tíz éven át, hanem saját szíve, félelmei és bűntudata az, ami nem engedi haza, mert tudja, Ithakában szembe kell néznie majd azzal, hogy

Nolan nemcsak az antikvitás világát siratja el, hanem egyszersmind figyelmeztet is: a civilizációk végül mindig széthullanak, a széthullás pedig a bűnbeeséssel kezdődik. A történet nem véletlenül azzal ér véget, hogy Odüsszeusz az ismeretlen nyugat, a horizont alá bukó nap felé indul el, leróni kegyeletét halottjaiért: éppen abba az irányba, amerre az európai történelem tovább haladt.

Ha Homérosz eposza a hazatérés története, akkor ez a feldolgozás annak a tragikus felismerése, hogy a háború után már nincs hová hazatérni. Az Odüsszeia arra emlékeztet, hogy mindig van mit veszteni.

Nolan legújabb filmjével biztosan találkozunk majd a 2027-es Oscar-gálán is. 

Fejléckép: Jelenet az Odüsszeia című filmből (Forrás: UIP-Duna Film)