Ari Aster bemutatkozása aligha alakulhatott volna meseszerűbben: a harminchat éves amerikai filmes ugyanis 2018-ban nem csupán tanúbizonyságot tett forgatókönyvírói és rendezői kvalitásairól, de az Örökséggel olyasmit hozott lére, amiről már viszonylag rövid időn belül korszakalkotó műként kezdtek el beszélni. És ez nem is annyira túlzás: első filmjével gyakorlatilag megújította a horror műfaját, amelynek története az elmúlt évtizedekben többnyire arról szólt, hogy a különböző – leginkább amerikai – rendezők és stúdiók egymást próbálták újra és újra alulmúlni, méghozzá sikerrel. Alig egy évvel az Örökség után pedig ugyancsak nagyot szólt a Fehér éjszakák című horrorja, amelyben még tovább merészkedett, és megpróbálta szinte teljes egészében dekonstruálni a zsánert.  

Kapcsolódó

Gyönyörű rémület – Így újultak meg a horrorfilmek

A boszorkány, Örökség és Tűnj el! – három korszakalkotó film az elmúlt tíz évből, amelyek nemcsak bebizonyították, hogy a horror is teljes értékű műfaj, de egyúttal utat mutattak a következő rendezőgenerációknak. És ez a reform rá is fért a zsánerre.

Aster tehetségét leginkább a feszültségteremtő képessége, a részletgazdag, rejtett összefüggésekkel dolgozó forgatókönyvei, a hagyományos narratív megoldások megkérdőjelezése, a műfajok vegyítése jelzi igazán, na meg az, hogy pontosan tudja, hogyan ne feleljen meg a nézők elvárásainak.  

A rendező két ilyen, a kritika és a közönség által is nagyra tartott kultfilm után abba a helyzetbe került, hogy gyakorlatilag bármilyen ötleten elkezdhetett dolgozni abban a tudatban, hogy biztosan megkapja hozzá a támogatást. És ez így is történt: az amerikai szerzői filmek zászlóshajója, az A24 – az ő forgalmazásukban jelent meg a hét Oscar-díjat elnyerő Minden, mindenhol, mindenkor is – szinte teljes autonómiát biztosított Asternek. Ezt jelzi legalábbis, hogy legújabb filmjének, az Amitől félünk végleges verziója háromórás lett. A történet főszerepére ráadásul sikerült megszereznie a kiváló, Oscar-díjas színészt, Joaquin Phoenixet, így a premiert megelőzően már csak az maradt a kérdés: vajon mihez kezd ezzel a páratlan alkotói szabadsággal? Annyit előrebocsáthatunk, hogy

Jelenet az Amitől félünk című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A film már az első képkockáknál jelzi, hogy valami szokatlanra kell számítanunk: a főszereplő, Beau szemszögén keresztül éljük át, amint az orvosok világra segítik, meglehetősen problémás módon. A születés traumája pedig előrevetíti Beau egész életét. Hamarosan már középkorú, pocakos, kopaszodó férfiként látjuk, akinek alapvető viszonya a világhoz a szorongás, és erre minden oka meg is van. Az utcákon tort ül a romlottság és a dekadencia, a város őrült gyilkosokkal és válogatott bűnözőkkel van tele. Nem csoda, hogy a férfi csak a pszichiátere által felírt gyógyszerekkel képes kimerészkedni lakásából. Hamarosan azonban egy sokkoló telefonbeszélgetés arra kényszeríti, hogy félelmei ellenére útnak induljon, és hazautazzon édesanyjához.

Az Amitől félünk alapvető logikájában egyfajta modern Odüsszeia-történet, amelyben a főhőst célja elérésében újabb és újabb groteszk karakterek és helyzetek hátráltalják. Mindez attól igazán különleges, hogy egy végtelenül szánalomra méltó ember torz szemszögén keresztül vagyunk kénytelenek átélni. Az ő szubjektív élményeit látjuk megelevenedni, ennélfogva

Valóban úgy tűnik, mintha minden egyes ember célja az lenne, hogy Beau életét tönkretegye. A groteszk folyamatos fokozásával, az egyre nyilvánvalóbbá váló túlzásokkal azonban a rendező egyúttal jelzi is a nézőnek, hogy itt egy megbízhatatlan narrátorral van dolgunk. Ami felveti a kérdést: vajon mitől hatalmasodott el ebben az emberben ilyen mértékben a szorongás?

A válaszokat csak nagyon óvatosan adagolja Ari Aster, eleinte legalábbis, a film végére azonban egészen nyilvánvalóvá teszi, sőt lényegében ki is mondja, hogyan is kell értelmeznünk Beau illuzórikus hazautazását. A férfi újabb és újabb szimbolikus kalandokba keveredik, felidéződnek életének kulcsfontosságú eseményei, amelyek alapján rekonstruálni tudjuk, mi minden gyülemlett fel a tudattalanjában. Olyan ezt a filmet nézni, mintha egy szürreális utazást tennénk a főhős lelkivilágában. (A film e szempontból leginkább Charlie Kaufmann A befejezésen gondolkozom című drámájához hasonlítható.)

Jelenet az Amitől félünk című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Ari Aster nemrég egy interjúban úgy nyilatkozott, filmje olyan, mint egy zsidó Gyűrűk Ura. Az összehasonlítás némileg félrevezető, nem javasolnám a Tolkien-rajongóknak, hogy rohamozzák meg a mozikat.

. Olyannyira, hogy a film bizonyos jelenetei szinte tökéletesen hasonlítanak az író olyan műveire, mint Az ítélet vagy A per. 

A történet talán legemlékezetesebb jelenete Beau stop motion technikával animált látomása, amelyben a főhős egy példabeszédszerű történetet hallgat meg saját életének tragédiájáról. Ennek a betétnek a logikája csaknem tökéletesen megegyezik Kafka A törvény kapujában című szövegével, amely lényegében a sűrítménye mindannak, amit A per enigmatikus történetével ki akart fejezni. Aster ugyanezzel a céllal ékelte be a filmbe ezt a látomást: hogy bemutassa a főhős kilátástalanságát, céljainak elérhetetlen voltát.

Az Amitől félünk szó szerint valami olyasmiről szól, amivel nem merünk szembenézni: például a saját magunk elől is eltitkolt gondolatainkkal, emlékeinkkel és vágyainkkal. Beau rettegésének tárgya valójában nem az, hogy a világ az ő elpusztítására szövetkezett – attól retteg, hogy rejtett, igaz(i) énje tényleg méltó arra, hogy megsemmisítsék. Ez a fajta kafkai bűntudat tárulkozik fel előttünk, a maga mitológiai erejű bíráival és ítéletvégrehajtóival. Nem véletlen, hogy a születésjelenet után rögtön a pszichiáterével való beszélgetését hallgathatjuk meg először.

Jelenet az Amitől félünk című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Ari Aster ezúttal is pengeélen táncol, folyamatosan össze akarja zavarni a közönséget. Ennek egyik módja, hogy sohasem hajlandó komolyra fordítani a szót. Amint történik valami, aminek súlya, mélysége vagy valódi tétje van, rögtön visszaveszi és elidegeníti a nézőtől egy komikus megoldással.

Annak ellenére, hogy ennek a filmnek számos értéke van, összességében nehéz mit kezdeni vele. Úgy tűnik, a kontroll hiánya nem tett jót a rendezőnek. Kétséges, egyáltalán van-e ember a földön, aki egy ennyire sok irányba elkalandozó, időnként sehová sem vezető részletekkel, brutális vagy épp közönséges túlzásokkal dolgozó történetet képes három órán keresztül élvezni. Aster bizonyos pontokon nem volt képes megálljt parancsolni saját ötleteinek. Ennek a legjobb példája az utolsó jelenet, egy utolsó szürreális túlzás, amelyet ennyi viszontagság után már tényleg lehetetlen komolyan venni. Már csak azért sem, mert percekkel előtte a film egy sokkal jobb jelenetben elárulta, mire is ment ki a játék. Ha elhagynánk a befejezést, szemernyit sem sérülne a történet belő logikája, cserébe viszont a nézőnek megmaradna az értelmezés nagyobb szabadsága – na meg egy jó tizenöt-húsz perce.

Jelenet az Amitől félünk című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Joaquin Phoenixről persze ezúttal is csak a hála hangján tudunk szólni, az ő alakítása ugyanis kétségkívül kell ahhoz, hogy ne telítődjünk el túl gyorsan az őrült jelenetek tömkelegétől. Mivel Beau a történet jelentős részében nem tesz mást, mint hebegve-habogva mentegetőzik, összezavarodva szemléli a világot vagy éppen rémülten rohan az őt üldözők elől, a színész többnyire a hangjával kénytelen valamiféle extrát vinni ebbe az egysíkú karakterbe, és ezt kifejezetten élvezhetően és sokszínűen tudja megvalósítani.

Az Amitől félünk sajnos közel sem lett a legjobb filmje Ari Asternek, annak ellenére, hogy különleges gondolkodását és tehetségét azért sikerül ismét felvillantania. Jól gondolja meg mindenki, mielőtt beül a moziba – az elménkkel fizethetünk érte.

Fejléckép: Jelenet az Amitől félünk című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)