Jövő nyár
Milán, a 18 éves nyughatatlan gimnazista nyári táborban vesz részt osztálytársaival. Szerelmi háromszög kezd el alakulni közte, Anna és Dani között. A három fiatal a társaságból kiválva a saját útját járja, de az események váratlan fordulatot vesznek. Egy év elteltével az osztály visszatér a kirándulás helyszínére, ekkor már Milán nélkül: a fiú időközben öngyilkos lett. Az emléke kitörölhetetlen nyomot hagyott bennük. Megpróbálják felidézni a történeteket, és keresik a választ arra, vajon elkerülhető lett volna a tragédia? Vajon az osztálytársak együtt fel tudják dolgozni a traumát?
Interjúidban gyakran hivatkozol Enyedi Ildikóra, aki azt tanította nektek, hogy személyes filmeket kell készíteni. Hogyan lehetne egy film, amit a te munkád, nem személyes?
Szerintem az a személyes film, ami úgy jön létre, hogy újra és újra eszünkbe jut egy téma, esetleg egy karakter. Egy olyan ötlet, amivel hosszú ideig foglalkozol gondolatban. Mint egy visszatérő álom. Azzal érdemes dolgozni, hiszen ahhoz van közöd. Van, aki arra figyel, hogy mire ülnének be a legtöbben a mozikba, mi a hot topic, mire kaphat támogatást. Ez kevésbé személyes, inkább pragmatikusabb hozzáállás.
A személyességhez elengedhetetlen, hogy te írd a forgatókönyvet?
Szerintem nem feltétlenül, lehet kapott anyagban is találni olyat, amihez van kötődésünk. A színészek is sokszor úgy dolgoznak, hogy elolvassák a színdarabot vagy a forgatókönyvet, és keresik benne önmagukat, vagy az átlényegülés lehetőségét – ami jó feladat. Aki belép egy ilyen munkába, és rászánja az időt, az úgy fog nekiállni a megvalósításnak, hogy már tudja, mi az, ami őt foglalkoztatja az adott történetben. Az is személyessé válhat, ha valaki fejlődni akar a technikával. Egy ilyen feladat – egyfajta titkos küldetés – szintén elég lehet.
Végül is ott lyukadtunk ki, hogy valamennyire minden film személyes. Fokozatok vannak ezek szerint?
Igen, erről van szó. Amikor az egyetemre jártunk, húsz-huszonöt évesek voltunk, és Ildikó arra biztatott minket, hogy gondolkodjunk el rajta, mi az, ami tényleg érdekel minket. Hogy ne azt figyeljük, mi az, ami teltházat csinál, mire fognak öt csillagot adni a kritikusok, hanem a saját szándékunk szerint mutassunk be valamit, ami szerintünk filmre való. Leginkább ezeknél a témáknál hozhatunk jó döntéseket.
Mindig érdekes látni, ha megnézek egy filmet: mintha kirajzolódna a készítő személyisége.
Valamit megsejthetünk az emberekről, akik mögötte állnak. A franchise-oknál azért ezt kevésbé érzem, persze azok is jók, meg óriási a hatásuk.
Az előző filmed, a Guerilla 1848-49-es szabadságharcos fiatalokról szólt. Nem volt nehéz felfedeznem a hasonlóságokat, valami személyes motívumot a két történet alapszituációjában: egy csapatnyi fiatal egy erdőben keresi a saját útját, végzetét. Miért foglalkoztat ez a helyzet?
Mindig is érdekelt, hogy a városokon, vagyis az épített tereken, a civilizált környezeten kívül mihez kezd magával egy ember vagy akár egy közösség. Ez a keret, úgy látszik, visszatér a gondolkodásomban.
A természetnek ősi ereje van, egy erdőben természetszerűleg máshogy viselkednek az emberek.
Akkor a felnövés, ártatlanság elvesztése, és mindezek a jelentések, amiket az erdőben tévelygő fiatalok képe sugallhat, nem is foglalkoztattak?
Dehogynem, és ez benne is van, tudatos is volt. A természet egy ilyen erőtér, ami előhívhat hasonló értelmezéseket. Egyébként az egyik legjobb dolog, amit egy filmkészítő hallhat, amikor visszajutnak hozzá a különböző megfejtések. Persze, nekem is van egy verzióm, de másoké éppúgy érvényes.
A nagyra nőtt fűben bolyongó alakok nekem abszolút Tarkovszkij világát juttatták eszembe. Szándékos volt esetleg?
Egyáltalán nem. Minden ilyen észrevételt meglepve hallok. Persze, örülök is, hiszen ezek szerint van egy nagy, mentális filmtár, egyetemes filmarchívum, amiben te most elhelyezted a mi munkánkat, ráadásul összekötötted az egyik legnagyobbal. Ezek valószínűleg archaikus képek, amik belénk égnek, és a festményektől egészen a legújabb filmekig végigkísérnek minket.
A történelem iránti érdeklődésed már több filmben is előjött, de a Jövő nyár a szó szoros értelmében kortárs. A Z generációról szól. Miért érdekelt ez a korosztály?
Lányi Zsófi forgatókönyvíróval és Petrányi Viki producerrel van egy filmtervünk, ami két tizenéves lány szemszögéből mutatja meg egy válás történetét. Amikor úgy tűnt, hogy ezt a tervet talán el tudjuk indítani, szerveztünk hozzá egy castingot. Ez 2021 elején volt, a karantén idején, ezért mindenki otthonról küldött be videókat, összesen több mint ezren. Naponta tíz-húsz jelentkezés érkezett be, egyre csak gyűltek ezek az elképesztően szimpatikus arcok. Ahogy hallgattam a történeteiket, arra gondoltam, szerveznünk kellene valami közösségi programot, mert jó lenne tudni, mi van velük. Legyen egy nyári tábor és forgassunk. Gondolkodtam, mi lehet az a téma, ami releváns a korosztályuknak. Hallottam, hogy sok öngyilkosság történik ebben a generációban, és hogy egyre többen kerülnek pszichiátriára, ezért erről írtam a forgatókönyvet. A szereplőkkel és Horváth Lili Olgával, a film pszichológus szakértőjével a beszélgetéseink megerősítettek abban, hogy fontos foglalkozni a témával.
A történet középpontjában egy öngyilkosság áll, de mintha nagyobb hangsúlyt kapna a gyász feldolgozása, hogy egy közösség miként reagál a történtekre. Nem kapunk választ a miértekre.
Persze, hiszen az örök kérdés, hogy aki öngyilkosságot követ el, az miért teszi. Sok esetben nem tudjuk pontosan, mi vezet idáig. Nincs magyarázat. A filmben is így van ez.
Ilyen értelemben realisztikus a Jövő nyár, hiszen a szereplőink sem pontosan értik, mi történt az osztálytársukkal, de erős a késztetésük, hogy beszéljenek róla.
Emlékezni próbálnak, és feleleveníteni, hogy ki is volt ő. Így lesz jelentősége, hogy újra összegyűlik az osztály a táborban. Elkészítik azt a darabot, amit a fiú tervezett egy évvel korábban, ezzel megidézik a személyiségét, és talán elkezdik feldolgozni a tragédiát.
Ahhoz, hogy megírd Milán karakterét, mennyire kellett mélyre ásnod olyan emberek élettörténeteiben, akik öngyilkosságot követtek el?
Biztos, hogy hatottak rám a saját ismerőseim történetei, de ugyanígy felhasználtam a saját tizenéveskori, dekadens érzéseimet is. Horváth Lili Olga meglátásai is segítettek. Ebből tudtam összerakni, hogyan viselkedhet valaki, aki öngyilkos gondolatokkal küzd, hogyan próbálja meg jelezni a külvilág felé. Akiben ilyen feszültség van, az ritkán osztja meg nyíltan ezt a többiekkel. El tudom képzelni, milyen nehéz beszélni ezekről a feszültségekről. A film kapcsán, remélem, szóba kerülhet, hogy nem kínos és nem szégyenteli kimutatni az érzéseinket.
Azon gondolkodtam, hogy ha összevetjük a Z generáció életét bármelyik huszadik századi korosztállyal, úgy tűnhet, egy mai fiatal jóval gondtalanabb időszakban nő fel. Aztán persze kiderül, hogy ugyanúgy megvannak a maguk válságai és problémái. A film alapján ebben a technológia szerepét látod döntőnek.
A szorongás és a személyiségzavar minden korszakban megjelenik, attól függetlenül is, hogy egy korosztály milyen történelmi körülmények között nő fel. Az biztos, hogy a social médiában való létezés, a folyamatos önreprezentációs kényszer döntő hatással van egy tizenéves ember identitására. A valóságukat kommerciális médiumok és termékek határozzák meg, sok tizenéves automatikusan ehhez méri magát, ehhez próbálja alakítani a viselkedését.
De ezek többnyire hamis képek,
és eltávolítják a fiatalokat attól, hogy a valóságban is meg tudják élni önmagukat.
Tervezitek, hogy eljuttatjátok a filmet középiskolásoknak?
Ez az egyik legfontosabb célunk, hogy minél több középiskolának tarthassunk vetítéseket, úgy tudom, ezek már szervezés alatt állnak. Az egyik premier előtti vetítésre meghívtunk tanárokat is, akik pozitívan fogadták. Volt, aki úgy érezte, mintha nem is színészeket látna, hanem egy valódi osztályt.
Ez érthető is, a filmben mintha megpróbálnád elmosni a határt fikció és valóság között azzal, hogy rövid interjúkat közölsz a szereplőkkel, vagy épp telefonos szelfivideókat használsz fel. Ennek mi volt az oka?
Amikor megérkeztünk a forgatás helyszínére, Cserépváraljára, azt láttuk, hogy mindenki azonnal fotózni és videózni kezd, amiket aztán fel is töltöttek a közös chat-csoportunkba. Ahogy láttuk ezeket a felvételeket, arra gondoltunk, hogy jól működnének a filmben. Elkezdtem kitalálni feladatokat, hogy milyen témákban küldjenek be videókat. Valóságközeli az egész, néhol a dokumentum-műfajra is emlékeztet, de fontos mondanom, hogy a Jövő nyár ezzel együtt is előre megírt, fikciós munka.
Ezek a kisvideók hihetetlenül hitelesek voltak.
Az valósult meg, amit előtte reméltem: a lehető legnagyobb erővel bedobták magukat, és komolyan vették a feladatokat. A legtöbben közülük drámatagozatra jártak, most színházi egyetemi vagy tanodás hallgatók, ezzel foglalkoznak majd a jövőben is. Jó érzés, hogy ott van a képen huszonegy ilyen ember, és forgatási tapasztalatot adhattunk nekik. Az is, hogy
a munka során létrejött egy valódi közösség.
A fiatalokkal egyébként is foglalkozol a Castorpban. Elmondanád, milyen munkát végeztek ott?
Ez egy filmes műhely, majdnem iskola, amit többek között Moll Zoltánnal és Szőcs Petrával viszünk közösen. Huszonévesekkel foglalkozunk, a cél, hogy a tanév során elkészítsenek egy kisfilmet. Ebben segítjük őket az írástól a kész filmig. A Manyi lakásterében vannak az óráink minden csütörtökön és pénteken: beszélgetünk, konzultálunk a terveikről. Vendégelőadókat is meghívunk, a múlt félévben Lányi Zsófi forgatókönyvíró, Vághy Anna vágó, Pálos Gergely operatőr, Balázs Gábor hangmérnök és Váradi Gergely színész tartott előadást.
Hogy látod, mennyire sikerül véghezvinni, amit elterveztetek?
A mai kulturális helyzetben inspirál és erőt ad, hogy másfél éve minden héten összegyűlünk. Az előző tanév végén, nyáron forgatott filmek közül néhány már szinte kész van. Tavasszal forog hat új rövidfilm.
Hol lehet majd látni őket?
Szervezünk majd vetítéseket, és remélem, később fesztiválokon is feltűnik néhány munka.
Nemrég Antal Nimród a Freeszfe kurzusán mondta el, szerinte mi az a három film, amit egy jövendőbeli rendezőnek látnia kell. Neked mi volna ez a három film?
Listázásban nem vagyok jó, de az jut eszembe, hogy a Castorpban szóba került Mike Leigh, ajánlottam a filmjeit, érdemes volt.
Sokan problematizálják mostanság, hogy hiába születnek példaértékű elsőfilmek a Nemzeti Filmintézet Inkubátor Programjában, de aztán ezek a rendezők valahogy nem kapnak támogatást új produkciókra. Te hogy látod a magyar film helyzetét?
Itt van sok jó filmes szakember, akik ezt tanulták hosszú éveken keresztül, erre tették fel az életüket, és nem kapnak lehetőséget. Persze, örülök, hogy most elkészülhetett a Jövő nyár,
de egyszerűen nem normális, hogy ilyen körülmények között kell dolgoznunk.
Pontosan milyen körülményekről van szó?
Arról, hogy egy filmet alacsony költségvetésből, baráti, szakmai szívességekből, független módon tudunk csak létrehozni. A Jövő nyarat tizenkét nap alatt forgattuk le, miközben huszonnégy vagy harminchat volna az ideális.
Azért van ennek valami romantikája, nem? Ez is egyfajta gerillaharc, így készíteni filmet.
Persze, ez a tíz hónap, ami alatt a film elkészült, felejthetetlen élmény volt. Élvezetes ilyen koncentráltan, leállások nélkül dolgozni. Olyan volt az egész, mint egy gyors áramlás. Ez a független filmek előnye, hogy ezt is megtapasztalhatjuk. Nem történt más, mint hogy harminc ember elhatározta, hogy eltölt két hetet a Bükk alján, amiből majd lesz valami. Ehhez kellett a Proton Cinema, Petrányi Viki és Bánki Orsi támogatása is, akik megszervezték a forgatást, illetve hogy ez a huszonegy fiatal nagy szívvel belevetette magát a munkába – de ez ritka alkalom. Kevés ilyen szerencsés helyzet van. Mi, akik ezt tanultuk, szeretnénk visszamenni a pályára, de valahogy úgy tűnik, ezt most a döntéshozók nem engedik.
Mi lehet az oka szerinted ennek?
Nem jól használják a filmpénzt. Szerintem érdemes elgondolkodni azon, hogy mi valójában a magyar kultúra, és mi a filmes hagyományunk.
A filmügyi megbízottak talán egyszer felismerik, hogy a diverzitásnak több értelme van.
Korábban egy kisfilmeddel már megjártad a Cannes-i fesztivált, most a Jövő nyár Tallinnban debütált. Ezek a tapasztalatok mit adnak egy rendezőnek?
Ez egy jó visszajelzés, a válogatók rengeteg filmet néznek, és ha úgy érzik, hogy a mi filmünk elég érdekes ahhoz, hogy az adott év válogatásában szerepeljen, akkor az szerintem egy elismerés. Jó a vetítések után a nemzetközi közönséggel beszélgetni. A fesztiválpremier sokszor az első állomása a film útjának, így egyfajta ünnep. Most is az volt: mentünk a főszereplőkkel és a producerekkel a tallinni hóesésben, és levetítettük ezt a munkát, ami leginkább meghatározta az elmúlt másfél évet.
Ha jól tudom, egy kísérleti dokumentumfilmen is dolgozol épp. Erről mit lehet tudni? Sőt, hogy kell egyáltalán elképzelnünk ezt a műfajt?
Orsós László Jakab kurátor, dramaturg, a New York-i Brooklyn Public Library művészeti vezetője találta ki, hogy készítsünk egy filmet Nádas Péterrel, ugyanis ők közeli barátságban vannak. Együtt meghatároztak egy játékszabályt, egy olyan formai megoldást, ami miatt ezt kísérleti dokumentumfilmnek is nevezhetjük. Annyit mondhatok, hogy a filmben látjuk Nádas Péterék gombosszegi házát, a kertet és a környező erdőt. Saját erdő a címe. Az operatőr Pálos Gergely, aki a Jövő nyarat is fényképezte, a Laokoon Filmgroup a gyártó.
Milyen kötődésed volt Nádas Péterhez egyébként?
A legtöbb könyvét olvastam, fontos nekem a szövegvilága. Sőt, amikor felhívtak, hogy vállalnám-e ezt a filmet, éppen az Évkönyvet olvastam.
Ez azért egy jel.
Egy jó és különös véletlen. Jó, hogy vannak ilyenek az életben.
Van segítség! A Kék Vonal Lelkisegély-szolgálata olyan gyerekeknek és 24 év alatti fiataloknak nyújt segítséget, akik öngyilkossági gondolatokkal küzdenek. 116 111-es telefonszámuk a nap 24 órájában hívható, a telefonálás ingyenes és anonim. Ha pedig valaki másért aggódsz, ezen az oldalon kaphatsz tanácsokat, mit érdemes tenni.
Fejléckép: Kárpáti György Mór (Fotó/Forrás: Skublics Gergely / Mozinet)