Egy kiállítást elgondolhatunk „látogatók, művek, elbeszélések, térbeli helyzetek és a néző szempontjából feltáruló látványok asszemblázsaként.” Ha pedig egy elmúlt kiállításra emlékezünk, akkor nemcsak különálló műveket, a teret is felidézzük, amelyben találkoztunk velük. Semmi meglepő nincs ebben: a kurátori munka egyik legfontosabb része a tér szervezése. Én legalábbis ezt szeretem benne a legjobban: a látogató tekintetét úgy irányítani, hogy valami mást is észrevegyen, mint amit látni készült.
A 2013-ban nyílt Robert Capa / A Játékos című kiállítás egyik újdonsága épp a tér szervezésének módja volt. Ahogy kollégámnak, Bak Andreának, a Nemzeti Múzeum kiállításrendezőjének írtam pár héttel a nyitás előtt:
az installáció nem válik el a mondandótól: a bemutatás módja nem semleges. Nem képeket látunk fekete keretben, hanem tárgyakat és objekteket, keretezett képekkel körülvéve.
Az „ikonikus képek” csodálata és a Capához nőtt anekdoták ismételgetése helyett e retrospektívben ugyanis az emigráns, a fotóriporter, a szerencsejátékos és a sajtófotó hősének élethelyzeteire kínáltunk rálátást egy-egy külön teremben. Ennek következtében a rendhagyó történeti kiállítás jelentette asszamblázsban szereplő tárgyak – eredeti funkcióikat hol megtartva, hol elveszítve – valami mássá változtak. Jól látszik ez a kiállítás dokumentációjában, így például az első terem kávéház-installációjának felvételén.
A kávéház installációja a Robert Capa / A Játékos című kiállítás Emigráns termében. Budapest, 2013. (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum / Kardos Judit)
Hámozzuk csak meg a látványt: a kép előterében áttetsző üvegfalon betűk sorjáznak, mint egy kirakatüvegen. Hely- és személynevek, évszámok olvashatók a térre, mielőtt belépnénk oda.
A dokumentációnak hála, most ide másolhatom a teljes szöveget: „Éveken át tartó vándorlásai során Capa személyes és szakmai kapcsolatai áttevődtek a szerkesztőségek, kávéházak és mulatók találkozóhelyeire. A kapcsolati háló különösen lényeges az ifjú fotóriporter pályájának alakulására nézve. Capa közvetlen ismerőse és munkatársa, egyúttal segítője és sorsának egyengetője – ki fotóügynökség vezetőjeként, ki szerkesztőként, ajánlóként, munkatársként vagy mentorként – Róna Imre, Guttman Simon, Weisz Imre (Csiki), Kepes György, Besnyő Éva, Kertész Andor és Lóránt István. Valamennyien emigránsok, akik fogadott hazájuk fotótörténetének lényeges szereplői lettek. Capa magyarországi kötelékei az 1930-as évekre szakadozni kezdtek. László nevű bátyja 1934-ben, édesapja 1939-ben meghalt Budapesten; édesanyja 1935-ben, Kornél öccse 1936-ban Párizsba majd New Yorkba költözött. Capa utánuk érkezett Amerikába – 1937-es első, rövid látogatása után – 1939 őszén.”
Odabent két asztal, székekkel. Az egyiken – jobbról – plexivédő alatt eredeti, de nem közismert emigránsokhoz kötődő műtárgyak feküdtek: a Reichstag épületét ábrázoló, az 1930-as évek elején hazaküldött berlini, és az 1937-es világkiállítás német pavilonjáról készült párizsi képeslap, valamint a Dôme kávéház étlapjának részlete, és egy „kivándorlási” hajójegy foglalásáról szóló, 1940 szeptemberében kelt igazolás.
Friedman Endre asztalán – balról – a majdani Capa-Taro-párosnak a Dôme teraszán 1935-ben készült portréja, illetve Robertnek anyjával és Kornél öccsével közös családi képe volt látható a Párizsból Budapestre 1935-36-ban magyarul, majd André Kertésznek 1950-ben már angolul írt levélmásolatok szomszédságában.
Az újságolvasó keretben az amerikai Holiday-ben 1949 novemberében közölt képes tudósítás másolatát lehetett kézbe venni. Ennek az elején Capa a Modern kávéházat emlegeti, mint egykor a pesti szabók által oly igen kedvelt műintézményt.
Hátul, a falon óriási fekete-fehér fotó részlete sejlik fel; egy kávéház belsejére látunk. Bármilyen 30-as évekbeli kávéház-belső megtette volna, de végül azt választottuk, ahol a perspektíva és a tükrök megnyújtották a teret. A fal elé pakolt asztalokkal, székekkel, összekötöttük a két dimenziót: egy valós tér archív fotóját és a látogató által is használatba vehető bútorokat.
A kép, amely a térhatást lehetővé tette, a Bucsinszky kávéházban készült.
A Bucsinszky kávéház belseje a negatívon, amelyről az installáció falképe készült, Budapest, 1930-as évek, MFI felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
Az Erzsébet körút és a Wesselényi utca találkozásánál nyílt Bucsinszky a második világháború előtt művészek törzshelye volt, tulajdonosának neve pedig a szerencsejáték, a kártya-üzelmek miatt is hírhedtté vált. Bár a korábban Vanek, majd Angol névre hallgató kávéházban akár a suhanc Friedman Endre is megfordulhatott volna, a Bucsinszky fénykora arra az időre esett, amikor ő már inkább berlini és párizsi kávéházakat látogatott, újságolvasás és baráti, szakmai találkozók reményében. Hiszen a kávéház ekkoriban a nyilvánosság, az információáramlás, az ismerkedés és kapcsolattartás helye; egy, a hírekből élő embernek úgyszólván létszükséglet.
Hámozzunk tovább. A kávéház és a terem ablakának falára kívülről egy újabb archív képrészlet került. Ezen emberek igyekeznek a kamera felé, az előtérben látható férfi egyenesen a szemünkbe néz.
Tüntetők az Andrássy úton 1930. szeptember 1-jén. Ez a mindössze 3,8 x 4,8 cm-es papírpozitív az eredeti fényképtárgy, amelynek parányi részletéről nagyították a kávéház ablakának utcaképét. Ismeretlen fényképező felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
Az eredeti fotó a nagy budapesti munkástüntetésen készült 1930. szeptember 1-jén. A kép az utcát, a közteret mutatja; egy – az államszocializmus idején fontos eseményként számon tartott, majd évtizedek óta feledésbe merült – tömegtüntetés keresetlen pillanatát.
A kávéház fiktív terében találkozunk tehát az idézet (levelek) és az utalás (tüntetésfotó) gesztusával. A levelek közvetlenül szólaltatják meg a politikai okokból kivándorolt Capát, az utalással egy felnagyított proteszt-képet helyeztünk a bőröndbe zárt, Magyarországról szóló Capa-cikk mögé.
A tér szerkesztésekor nem egy-korú, érinthetetlen enteriőrt hoztunk létre, azaz nem rekonstruáltunk egy valaha létező teret, hanem megteremtettünk valami mást, ahová a látogató is beléphetett. Az Emigráns terem kávéházának küszöbére pedig – itt a fénykép terén kívül – három szó került: idegen, mindenütt, vendég. Ez a három szó tetszőleges sorrendben összeolvasva adta ki a kurátori kompozícióban a vándorló Capa alakját.
De nézzünk most a kép jobb sarkában, a plexibura alatt látható két tárgyra. Elsőre fel sem tűnik, hogy parafrázisról van szó, hiszen csak egy megsárgult Fiume Kávé-Tea zacskót és egy rá árnyékot vető Zwack-üveget látunk; ártalmatlan, Monarchia-béli műtárgyakat a Nemzeti Múzeum Háztartási gyűjteményéből. A diszkrét csendélet ugyanakkor egy nagyon is konkrét, későbbi fénykép átfordítása: Pécsi József 1927-es fotóján egy szódásüveg vet árnyékot az újságolvasó keretben látható lap – Az Est – címoldalára.
Helyben vagyunk. Egy helyen, amit utólag veszünk észre. Egy helyen, ahol sosem jártunk. A múlt helyén, amit mindig csak felidézünk.
Világhírű magyar fotográfusok külföldi archívumairól is olvashat hamarosan megjelenő Fényképtárgy című kötetünkben. Addig is böngésszen a Magyar Nemzeti Múzeum online adatbázisában!
(Fejléckép: Robert Capa, Forrás:Gerds Taro)
hírlevél
