Művészfotók a Néprajzi Múzeumban?
„Fontos hangsúlyozni, hogy Claudia Andujar nem antropológiai vizsgálódásokat végzett, nem etnográfusként érkezett a janomami indiánok közé, hanem fotóriporterként és fotóművészként” – magyarázza a tárlat rendhagyó voltát Gellér Judit. „Ezért a kiállítás is teljesen más, mintha egy tudományos munkát végző etnográfus-fotós készítette volna a képeket. Claudia Andujar munkáit általában művészeti intézményekben szokták bemutatni. Mi viszont fontosnak tartottuk, hogy a képeinek két másik vonását is kiemeljük, hiszen fotósorozatai egyrészt betekintést engednek a dél-amerikai őslakos közösség mindennapjaiba és rítusaiba, másrészt megismerhető belőlük az a harc, amelyet a közösség a függetlenségéért vívott. Mindezt művészi kontextusban, művészi képeken keresztül ábrázolja.”
De vajon mi vesz rá egy sikeres fotográfust arra, hogy útra keljen a dzsungelben, és egy világtól elzárt közösséggel ismerkedjen meg? Ahogyan az történni szokott, mindez majdhogynem a véletlennek volt köszönhető.
Claudia Andujar már korábban is készített fotósorozatokat Brazíliában az indiánokról, ekkor pedig a Realidade magazinnak dolgozott, ahol egy nagy, amazóniai különszámmal készültek.
Felkérték, hogy keresse fel a janomami közösséget, mivel bíztak benne, hogy rendelkezik a szükséges fotóriporteri tudással és művészi látásmóddal, és ahhoz is megvannak a megfelelő képességei, hogy szót értsen egy ilyen közösséggel. Az első találkozást aztán egy életen át tartó kapcsolat követte” – osztja meg velem Gellér Judit.
A megismerkedés azonban nem lehetett olyan egyszerű, hiszen a számos tradicionális szokást, rítust megőrző törzs valószínűleg még fényképezőgépet is akkor látott először, amikor Claudia Andujar megérkezett közéjük. Ő azonban finoman közelített – tudom meg a két kurátortól – és több hónapot együtt töltött a közösséggel. Velük lakott, elkísérte őket vadászni, és apránként igen szorosra fűzte a kapcsolatot az indiánokkal. Némi aggodalommal jelenik meg a lelki szemeim előtt egy az őserdőben egyedül utazó, fiatal nő képe, de megnyugtatnak, a fotóművésznek segítője is volt, Carlo Zacquini szalézi misszionárius dolgozott vele.
Claudia Andujar: Urihi-a (A ház sorozat) (Fotó/Forrás: Néprajzi Múzeum)
Egy kapcsolat következményei
Azért ne legyenek túlságosan idilli elképzeléseink a janomamik életéről. A hatvanas-hetvenes években a magát civilizáltnak nevező ember alaposan felforgatta ennek a közösségnek az életét, ekkortól a rájuk irányuló figyelem valódi élet-halál kérdéssé vált.
Elkezdtek építeni egy autóutat, ami nagyon súlyos hatással volt az indiánok életére, egyrészt mindenféle civilizációs betegségek jelentek meg közöttük,
másrészt pedig az aranyásók, földművelők és az illegális behatolók földterületeket bitoroltak el tőlük” – osztja meg velem Gellér Judit. „Az aranyásók által használt cián szennyezte a folyókat, és a munkások által behurcolt, hétköznapi influenza is teljes falvakat pusztított ki. Andujar ekkor kezdte el rögzíteni A kapcsolat következményei című sorozatát arról, milyen súlyos hatással jár a kultúrák találkozása. Képei segítségével elérte, hogy nagyobb nyilvánosságot kapjon az ügy, és sokan megtudják, hogyan hat az illegális bányászat vagy marhatenyésztés az emberek életére. A fotóit nemcsak újságokban tudta publikálni, hanem politikai döntéshozókhoz is eljutottak.”
„A janomamik támogatása és az ő jogaikért való harc a mai napig nem ért véget. Andujar minden eladott képe után támogatásban részesülnek, egyharmad-egyharmad arányban ő, az őt képviselő Vermelho Galéria és a törzs” – mondja Szabó Magdolna. Itt már valóban többről van szó, mint puszta fotóriporteri munkáról. „Claudia Andujar visszaemlékezései között van egy írása, amelyben azt mondja, ebben a közösségben lelt otthonra. Ebben tesz említést arról, hogy mennyire fontossá vált számára az első találkozás. Róla szóló tanulmányokból tudjuk, hogy bár eredetileg úgy tervezte, az elnyert Guggenheim Fellowship-ösztöndíjból egy másik közösségről fog sorozatot készíteni, végül átírta a projekttervet, hogy visszamehessen a janomamikhoz” – magyarázza a furcsa kötődést Gellér Judit. „Többször nyilatkozta is, milyen sokat jelentett számára egy-egy út az indiánok társaságában, például amikor elkísérte őket vadászni. Hogyan került közelebb a közösséghez, és hogyan próbált közben a saját életéről is elgondolkodni” – teszi hozzá Szabó Magdolna.
Claudia Andujar: Janomami munkás az Északi Autóút építésénél (A kapcsolat következményei sorozat) (Fotó/Forrás: Néprajzi Múzeum)
Közép-európai trauma Brazíliában
Azt gondolnánk, hogy Svájcot, ahol Claudia Andujar született, illetve Nagyváradot, ahol magyar-zsidó származású édesapjának köszönhetően tizenhárom éves koráig élt, egy világ választja el a brazil őserdőtől, ám a fotóművész társadalmi érzékenységében alighanem egy gyerekként átélt trauma is szerepet játszott. „Tanúja volt a holokausztnak, és annak, ahogy édesapja családját elhurcolják. Ő megmenekült, mivel édesanyja oldalán svájci református származású volt, így sok viszontagság után, Budapesten és Bécsen keresztül eljutottak Svájcba” – osztja meg velem Szabó Magdolna. „De elvesztette az édesapját, azon az ágon az egész családot, a gyerekkori szerelmét, mindez pedig végigkísérte az életét. A traumára reflektált közvetett módon, évtizedekkel később a Megjelöltek című sorozatával. Ezek a képek azt mutatják be, ahogy egy egészségügyi program keretében azonosítani kellett a janomami törzs tagjait, hogy nyilván tudják tartani, ki milyen betegség ellen kapta meg az oltásokat.
A janomamik neve azonban tabu, ők maguk sem mondják ki, ezért azt a megoldást választotta az orvoscsoport, hogy mindenkinek egy számot akasztottak a nyakába.
Ez a fajta azonosítás azonban erős áthallással bírt a holokauszt módszeréhez képest, és maga Andujar is döbbenten vette észre a párhuzamot, amikor később elővette a fotókat. A túlélők körében pedig egyértelmű volt az összecsengés.”
„Elég megosztó ez a sorozat – fűzi tovább Gellér Judit –, elsőre ijesztőek a képek, azt hinnéd, hogy valamiféle megbélyegzésről van szó. Ugyanakkor ebben az esetben azok, akiket számmal láttak el, az életre kaptak pecsétet, míg az ő gyerekkorában a számot viselők halállal voltak megbélyegezve. De Andujar a holokausztra más módon is visszautalt a pályája során. A munkáit sokszor fotókönyvekben publikálta, és ezek között előfordult olyan, amit a dachaui és az auschwitzi koncentrációs tábor áldozatainak dedikált.”
Claudia Andujar: Katonai leszállópálya Surucucus régióban (A kapcsolat következményei sorozat) (Fotó/Forrás: Néprajzi Múzeum)
Indiánok. Lelkek. Túlélők
Gazdag életmű, példaként állítható társadalmi tevékenység – hogyan lehet mindezt a nagyközönségnek bemutatni? A kurátoroktól megtudom, hogy a kiállítás ötletét indiánkutató kollégájuk, Szeljak György figyelmébe ajánlotta valaki, a szervezés pedig a fotóművészt képviselő, Sao Pauló-i Vermelho Galériával együttműködésben zajlott. „Igyekeznek kiállításokat létrehozni a számára, vásárokra eljuttatni a fotóit, illetve közgyűjtemények számára is láthatóvá tenni. A Tate, illetve a New York-i MOMA is őriz tőle képeket, de a brazil Inhotim Intézetben egy különálló épületben állandó kiállítása is van” – ismerteti Gellér Judit. A Néprajzi Múzeumban látható kiállítás kronologikus narratívát követ, először egy életrajz olvasható, amelyet Szabó Magdolna írt, majd nyolc sorozatot láthatunk Claudia Andujar korai munkáiból. „Már ebből is kirajzolódik, hogy kísérletező fotográfus volt” – magyarázza Gellér Judit. „Egyrészt nagyon médiumtudatosan dolgozott,
odafigyelt, hogy a témájához, az átadni kívánt üzenethez mindig a legjobban illő technológiát, illetve technikai eljárást használja.
Ezek között a képek között is látszik, hogy néhol montázst alkotott, egyszer nagyon ráközelítve, dokumentarista módon dolgozta fel a témát, fekete-fehér képet készített, máskor távolabbról szemlélődött, vagy akár színes filmet használt, és békaperspektívából fotózott. A janomamiknál is minden sorozat más technikával, más filmre vagy valamilyen művészi beavatkozással készül.” „A képek elég különböző témákat dolgoznak fel, de mindegyiken érezni azt a fajta elmélyültséget, ami Andujar fotóriporteri-fotóművészi munkája egészét meghatározta.” – teszi hozzá Szabó Magdolna.
„A janomamikkal való első találkozásra jellemző, diafilmre készült, nagy, színes portrékkal kezdünk, aztán következnek a fekete-fehér analóg képek, kézi nagyítások, amelyek szintén portrék, illetve életképek, majd a rítusokat megörökítő fotók” – ismerteti a kérdéses részt Gellér Judit. „Itt már tényleg nagyon sokféle technikát használ ahhoz, hogy vizuálisan, esztétikailag vissza tudja adni a rítus élményét. Ezután jön A kapcsolat következményei-sorozat, aktivista munkája kezdőpontja.
Ismét megváltozik a technika: nem annyira művészi, inkább riporteri képeket készít, hogy a nagy nyilvánosság előtt is érthetővé váljon, mi történik.
Ebben a szekcióban mutatjuk be a Megjelöltek-sorozatot. Végül az utolsó résznek a Visszatekintés címet adtuk, mivel itt újra felhasználja korábbi képeit művészi formában, illetve itt találhatók azok a 2010-es évekbeli, digitális fotók, amelyeket akkor készített, amikor visszalátogatott az indiánokhoz. Megtekinthető egy dokumentumfilm is, amelyben látjuk, milyen jó kapcsolatot ápolt velük.”
Claudia Andujar: A sámán és João főnök jakoana hallucinogén szert fogyaszt (A reahu sorozat) (Fotó/Forrás: Néprajzi Múzeum)
A látogatókat azonban nemcsak fotók várják: „A múzeum rendelkezik néhány janomami tárggyal, ezért úgy döntöttünk, ezeknek mindenképpen meg kell jelenniük a kiállításon, akkor is, ha nem kapcsolódnak szorosabban Claudia Andujar munkájához.
Hasonló tárgyak azonban a fotókon is megjelennek: kardíszek, tegezek, nyílvégek, amelyek a törzs életmódjához kötődnek.
A kiállításhoz készült egy katalógus is, ami összefoglalja a témát, és bővebb tanulmányok olvashatók benne Andujar fotográfiai munkásságáról, Judit, illetve a janomami törzsről, kollégánk, Szeljak György tollából” – tudom meg Szabó Magdolnától. „A katalógus lényegében a kiállítás kétdimenziós, hazavihető formája” – teszi hozzá Gellér Judit.
Annak pedig, aki akár csak néhányat is látott a fényképezőgép kamerájába sokatmondó tekintettel belepillantó, azzal talán most először találkozó, különleges kisugárzású emberek képei közül, alighanem kétsége se lehet afelől, hogy ezt a kiállítást nem lehet gyorsan végignézni. Érdemes elmélyedni a fotókban, észrevenni, milyen összetett, súlyos életutak állhatnak egy akár naiv kedvességgel felénk pillantó fiatal mögött. Észrevenni az emberi sorsok hasonlóságát. Valamit, ami mindannyiunkban közös.
Indiánok. Lelkek. Túlélők. Claudia Andujar fotókiállítása a Néprajzi Múzeumban
2023. szept. 14. - 2024. jún. 30.
Bővebb információ a kiállításról itt érhető el. >>>
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Claudia Andujar: Portré No 11. (Maturaca sorozat) (forrás: Néprajzi Múzeum)
hírlevél
