Le kell fékeznünk. Vagy legalábbis lassítanunk, hogy igazán értsük Ottlik Géza prózáját, hogy megérkezzünk abba a régi világba, ahonnan ő szól hozzánk, amiről ő beszél nekünk. Ejtőzni egy hintaágyon, elnyúlni egy kényelmes kanapén, vagy hátunkat agg cseresznyefa törzsének döntve olvasni könyveit. Várnunk, amíg megszólít. Mert jó, ha tudjuk: tudja, mit gondolunk, érzünk, várunk. Elvégre mindig is a létezés-szakma területén tevékenykedett.

A Petőfi Irodalmi Múzeum Ottlik-tárlatán plexifal mögé rendezett életteli, mégis megdermedt világ fogad. Mintha friss dohányért ugrott volna csak el a száz esztendeje született tulaj. Valamelyik Attila úti trafikba ment, s szórakozottságból nyitva feledte tán dolgozószobája bejárati ajtaját. Bekukkantok. A látogatásnak persze biztosan nem örülne. Mióta felesége meghalt - mondják -, mogorvább sokkal. Míg visszaérkezik, azért szétnézek életterének kellékei közt, meglesem a mindennapi mondatfűzés materiális kiszolgáló személyzetét.

Egy alacsony faszekrényen lemezjátszó - a teremben halk zene serceg. A rendetlen íróasztalon Magyar Csillag, ÉS, valamint Mozgó Világ lapszámok. Az asztallapon kártyapakli, marokkó és pipa hever. "Nincs is más humánus tevékenység, mint a játék, ez az ember dolga, ez az élet méltósága" - ahogy a Drugeth-legendában olvassuk. Egy sárga boríték még, a The Bridge World-től, pár szolid mívű névjegykártya. Kényelmesnek tűnő karosszék, roskatag könyvespolc, kopott szőnyeg.

A falon többek közt Kaján Tibor karikatúrája, Kondor Béla rajza, no meg Esterházy vibráló Iskola a határon-másolata. Míg bámészkodok, úgy képzelem, pár szomszéd gyűlik körém. Sejtelmesen annyit súgnak: az író úrnak - úgy tudják - fent akadt épp dolga. Egyenlet megoldásán, elbeszélés átírásán fáradozik talán? Az is lehet. Vagy egy halaszthatatlan bridzs-játszma szólította el itthonról. Nem tudni pontosan, mikor ér vissza. Ha már erre járok, mégiscsak szétnézek hát beljebb is.

A kvázi-dolgozószoba megrendezett rendetlensége után a következő terem sterilitása a kőszegi cőgeráj katonás hangulatát, a matematikai logika fellebbezhetetlen törvényeit idézi. Szándékkal, úgy hiszem. Az alreál és Fejér Lipót órái egyaránt markáns nyomot hagytak ugyanis Ottlik gondolkozásán, prózáján. Mindenesetre roppant zsúfolt a tér. A falakon a család, a gyermekkor és az iskolás évek fotói, dokumentumai. "Cipikénk első cipője, 1912 karácsonyától, 1913 húsvétig viselte", kistotál a kőszegi Hunyadi Mátyás alreál ebédlőjéről.

Örley és Ottlik növendék portréja, majd a későbbi barátok, a nagy "négyszer százas" (Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Pilinszky János és Rónay György) fényképei. Felcímzett képeslapok, néhány fordításkötet, továbbá autográf javításokkal tűzdelt gépelt kéziratlapok. Az emlékdarabkák alatt hozzájuk passzoló passzusok Ottlik írásaiból, vagy vele készült interjúkból. Alapos munka, rengeteg információ.

A falak mentén rendben haladunk, a kiállítást inkább a tér közepére installált, szinte plafonig magasodó plasztik-pillérek teszik sűrűvé. A termet feldaraboló bástyák egy-egy, az életműben kiemelten fontos motívumnak állítanak emléket. Ilyen fókuszpontok például a nagyítás, az istenkeresés, a nők, a matematika, vagy a művész tartása, példamutatása. Az átlátszó álfalak posztamenseket határolnak, műanyag buráik egy-egy emblematikus relikviát őriznek.

Tweedzakó, írógép, Újszövetség. Körzőkészlet, bridzsasztal, bőrönd. A tárgyakhoz -, pontosabban az általuk szimbolizált tematikai csomópontokhoz - ugyancsak gondosan kigyűjtött idézetek kapcsolódnak. Ha körbeértünk és végigszlalomoztunk a pillérek közötti szűk kanyarokat is, érdemes szánnunk egy szűk órát arra a nagyszerű videóra, amelyben az Ottlikra emlékezők mellett az író is megszólal. Számomra ez az összeállítás jelentette a kiállítás legerősebb részét.

Egy bejátszásban Szántó Piroska festőművész úgy fogalmaz, éppúgy nem lehet Ottlikot lerajzolni, leírni, mint a vihart, vagy a napfényt. Végletességében kiállhatatlan bár, imádta mégis mindenki. Délután két óra körül ébredt, négyre befejezte nagyjából reggeli teendőit, hogy nekivágjon a világnak, veszekedjen egy jót valahol. Vagy házikabátjában járkált fel és alá. Vált a kép. A következő bejátszásban Ottlikot látjuk. Tweedzakót visel. Emlékezik. Hosszú, nemes ujjaival nyugtalanul kalimpál, mintha beszéd közben az égre gépelné szavait. Időnként a kávéscsészét taszigálja, a terítőt tépkedi, törzse ezalatt végig izgágán tekereg. Esterházy azt mondja róla, Ottlik az illem, az ízlés felől nézte a világot, Györe Balázs szerint kizárólag a kifejezésbéli tökéletesedés vágya foglalkoztatta.

Szóval lassítanunk kell, s bizony a tárlat elrendezése nem könnyíti ezt meg. A szűk szobában egymást fedik, érik az ingerek. Persze Ottlikról nem könnyű kiállítást rendezni - ő, Szántó Piroska jellemzésével, vihar és napfény. Kiállhatatlan és kiállíthatatlan. Meg kell állnunk, ízlelgetnünk minden mondatát. A teremben olvasható idézetek közül a legszebb szerintem, az a pár sor, amelyet Buda című regényében, felesége elvesztéséről ír. Átadom neki a szót: "Nem gyász, bánat van bennem, hanem fuldokló harag, átkozódás, hogy elvették tőlem ezt a lányt - az enyémet. Ezért nagyon megfizet majd valaki."

Érdemes figyelnünk rá, hallgatnunk mély hangján morgó, tiszta beszédét. Van mit hazavinnünk tőle. Otthon aztán - a kiállítás virtuális meghosszításaként -, a pimmedia.hu oldalán közel ötórányi hanganyagot találunk még meg róla. Ha korábban nem időztünk még vele, a kiállítástárlaton nem ismerjük meg Ottlikot, a prózaírót, anyaga viszont több irányba bővíthető, s kiváló szempontokat, támpontokat kínál az Ottlik-olvasáshoz. Ez talán a kamaratárlat legnagyobb erénye. Mert ahhoz kétség sem férhet, olvasnunk kell őt. Ha pedig olvassuk, megismerhetjük a művek mögött az embert.          

Ottlik nem érkezett vissza, míg a múzeumban időztem. Csalódott voltam ezért, de bizakodó is. Hiszem, fontos teendő miatt van ilyen soká távol. Hogy tudja, nála jártam, a műanyagfal alatt becsúsztattam szobájába egy rövid üzenetet. Igaz, tartok tőle, a nagy összevisszaságban elkeveredett, így aztán leírom ide is, hátha elolvassa: kezdettől kétség munkált bennem. Ha ilyen nehezen mondható tollba egy kiállítás emléke, hogy lehet vajon elbeszélni egy egész életet?