Richard Linklater, Edward Berger, Chloé Zhao, Gus Van Saint vagy épp Steven Soderbergh – csak néhány név a torontói programból, hogy érzékeltessük, mennyire rangos fesztiválra válogatták be az új filmedet. Milyen érzés volt megtudni, hogy bekerültél a szemlére?
Azt hiszem, Toronto elsősorban Észak-Amerikában ismert, itthon bizonyára sokkal kevesebben hallottak róla, mint Cannes-ról, Berlinről vagy Velencéről, holott valóban jelentős fesztiválról van szó, ahová nagyon nehéz bekerülni. Nekem korábban a Hukkle című filmemmel már sikerült, de ennek már több mint húsz éve, lényegében újra bizonyítanom kellett. Az, hogy a fesztivál válogatói méltónak találták a filmünket a részvételre, már mindenképpen fontos visszajelzés. Egy alkotónak mindig ez a legnehezebb kérdés: létrehozok valamit, de amíg nem kerül a közönség elé, nem tudhatom, mennyire fog működni. Egy fesztiválmeghívás már egy erős visszajelzés, hogy a film képes megszólítani a nézőket.
A filmed főhőse, ahogy a cím is mutatja, egy tyúk. Hogyan találtatok rá erre az ötletre?
Az egész alapvetően abból a problémából ered, hogy Magyarországon hosszú ideje nem jutok forrásokhoz, egyértelműen politikai okokból. Emiatt rengeteg kört kellett futnom, hogy olyan filmtervet találjak ki, amivel képes vagyok azonosulni, másrészt a világ bármely táján el tudom készíteni. Ennek köszönhetően alakult ki a film globális látásmódja. Egy rendezőnek nem árt, ha ismeri a története alanyát – csakhogy nekem fogalmam sincs, hogyan beszél, viselkedik vagy gondolkodik a világról például egy amerikai tinédzser vagy egy favellában élő brazil. Többek között így találtunk rá a tyúkokra.
Tudtam, hogy a föld bármely pontján is helyezem el a történetet, ez az állat ugyanúgy fog működni, mint amilyennek itthon megismertem gyerekként vidéken.
A tyúk egy univerzális főhős, éppen ezért egy univerzális problémát kellett keresnünk, amit a Magyarországról hozott kulturális hátteremmel is képes lehetek megragadni és elmesélni. Az első támogatásokat Németországból kaptuk, a filmet pedig végül Görögországban tudtuk leforgatni, így ez alapján kellett átdolgoznunk a forgatókönyvet.
Jól értem, hogy a történetet kifejezetten át kellett szabni Görögországra?
Ez történt, pontosan. Az alapvető gondolat az volt, hogy egy tyúk szemszögén keresztül mutassunk be olyan társadalmi problémát, ami mindannyiunkat érint, foglalkoztat, olyasmit, amivel napi szinten találkozhatunk a híradásokban. Mivel Görögországban éppen a bevándorlás volt az egyik legégetőbb kihívás, ezt a témát emeltük be a forgatókönyvbe.
Társadalmi kérdésekről beszélsz, de a filmről megjelent sajtóanyagban azt írtátok, a történet az egyén felelősségét kutatja. Hogyan merülhet fel az egyén felelőssége egy tyúknál?
A tyúk az élet hatalmas szövetében éppúgy benne van és részt vesz, mint minden más élőlény, köztük az ember is. A mi esetünkben a perspektíva különösen érdekes. A filmek általában emberekről szólnak, hiszen mi nézzük őket. Az állatos filmek is, mint mondjuk a Babe, többnyire kedves, beszélő lényeket mutatnak nekünk. Éppen ezért volt fontos számunkra, hogy ezt a tyúkot ne ruházzuk fel emberi vonásokkal. Hogy valódi tyúkminőségében létezzen, és valódi tyúkminőségében keveredjen bele abba a háttérben kibontakozó emberi történetfolyamba, amit a néző ugyan megért, de az állat nem.
Egyrészről megismerjük a tyúk mindennapjait, életét, küzdelmeit, szándékait, konfliktusait és tragédiáit, másrészt viszont feltárul egy emberi dráma is.
A két szál kölcsönhatásba kerül, így lehet, hogy a tyúk is részesévé válik a sztorinak, mi több, sorsfordító, történetformáló szerepe lesz. És ezzel már automatikusan együtt jár a felelősség kérdése.
Már a korábbi filmjeidben is hangsúlyosan megjelent az evolúciós elmélet, a hierarchia kérdése, és az eddig ismertek alapján ez a Tyúkban sem lesz másként. Miért foglalkoztat ez a kérdés ennyire?
Úgy látszik, ez újra és újra visszatér, sajnos nem tehetek róla, nagyon érdekel, és nem tudok megszabadulni tőle. A téma alapján egyébként teljesen adekvát ez a nézőpont, hiszen a tyúkok között még tisztábban látszik a hierarchia szerepe. A tyúkólon belül létezik az úgynevezett csípésrend, egyfajta rangsor, hogy melyik tyúk kit csíphet meg. Ennek tulajdonképpen funkciója van, nemcsak hierarchikus rendet teremt, de védi a közösséget, beléjük kódolja a közös túlélés képességét. Ezt a kifejezést ma már a közgazdaság- és társadalomtudományok is átvették, hiszen nem nehéz az emberi közösségekre vonatkoztatni.
Engem mint alkotót mindig is a dolgok eredete érdekelt alapvetően, a felszín mögött, a mélyben meghúzódó okok és összefüggések, hogy mi miért jön létre.
Mivel minden ismert élőlény szénatomokból áll, az evolúciós elmélet és a biológia egészen jó kiindulási pont ehhez, erős talpazat, amiről el lehet rugaszkodni.
Az előbb azt mondtad, nem tehetsz róla, hogy ez a téma újra felbukkan nálad.
Filmet készíteni végső soron mindig egyfajta önismereti folyamat is, visszajelzés, hogy mivel is foglalkozunk valójában, még ha nem is valljuk be magunknak. Most, hogy már a nyolcadik nagyjátékfilmem készült el, kezd pontosan kirajzolódni saját magam számára is. Ezek nem feltétlenül tudatos választások. Előfordul, hogy az embert egyszer csak megfogja valami. Belenyúlok egy témába, nem engedem el, vissza-visszatérek hozzá, elkezdem gyömöszölni, csűrni-csavarni, később aztán megtagadom és azt mondom, nem, ilyen filmet nem akarok csinálni, de másnap valahogy mégis úgy kelek fel, hogy az adott ötlet már megint ott motoszkál az agyam hátsó részében – végül az egész valahogy megszületik, papírra kerül, és kiderül, hogy már megint ugyanarra indultam el, mint a korábbi munkáimban. Ez, sajnos vagy nem sajnos, így működik.
Amikor legutóbb, a Mindörökké kapcsán interjúztunk veled, elmesélted, hogy szerettetek volna a film végére leforgatni egy megváltásjelenetet, de valamiért sehogy sem működött. Azt mondtad, beláttátok, hogy ez most nem az a kor, ahol meg tudjátok mutatni őszintén a megváltást.
Ez valóban így történt, és izgalmas, hogy szóba hozod, mert ezúttal úgy tűnik, nagyon jól választottunk főhőst: a tyúkok számára van megváltás.
És mi a helyzet az emberekkel?
Hát… Nem mondhatok semmi biztatót.
Hallottunk már nehezen kezelhető színészekről, vagy arról, milyen nehéz például kutyákkal forgatni. Jól sejtem, hogy tyúkokkal még problémásabb a dolog?
Ezt csak cáfolni tudom. A film elkészítésének a legsarkalatosabb kérdése az volt, hogy vajon mire képesek a tyúkok, mit lehet leforgatni velük. Voltak is B terveink arra az esetre, ha nem működik. Felmerült, hogy CGI-jal oldjuk meg, illetve itt van már a mesterséges intelligencia is, ami elég szépen képes megrajzolni ezeket az élőlényeket. De nagy örömünkre egyáltalán nem kellett használnunk egyik technológiát sem. Halász Árpád állattréner és csapata remek munkát végzett, testhez álló feladat volt számukra. Összesen nyolc nagyon hasonló tyúkot kellett betanítaniuk, ők együtt alakítják a főhőst.
Hogyan lehet tyúkokat betanítani?
Árpiék egy jól bejáratott módszerrel dolgoznak, amit alapvetően kutyáknál alkalmaznak. A kutya azonban emberbarát, könnyen átadja magát az ember gondoskodásának, míg a tyúkoknál ez nem működik. Őket sokkal erősebben hajtja az az evolúciós, valószínűleg a dinoszauruszoktól fennmaradt drive, hogy a lehető leghatékonyabban összeszedjenek annyi táplálékot, amennyit csak tudnak. Jutalomfalatokkal ezért egészen remekül lehet dolgozni velük, amíg nem laknak jól. Ehhez persze ismerni kell az állat veleszületett természetét, és azt befolyásolni afelé, hogy azok között a nagyon furcsa, mesterséges körülmények között, amit egy forgatás jelent, alkalmasak legyenek a szereplésre, és végrehajtsák, amit szeretnénk. Árpiék megfigyelték például, hogy akadt egy állat, amelyik ösztönösen szeretett csipkedni, ezért a tanítás során ezt a képességét fejlesztették. Akkor kapott jutalomfalatot, ha csipkedett. Egy másik tyúkunk iszonyatosan szeretett futkorászni, nála erre erősítettek rá. Lényegében arra tanították őket, hogy azt, amit amúgy is szívesen csinálnak, parancsra és jutalomfalatra újra és újra elvégezzék, ha épp erre volt szükség egy jelenetben.
Tulajdonképpen „tyúkokkal suttogásról” beszélünk.
Egy-egy állattal körülbelül fél-egyórát lehet jól dolgozni. Nekünk az is szempont volt, hogy ne kelljen a jeleneteket túl sokszor felvenni. A stábbal és az emberekkel többet foglalkoztunk, mert előre el kellett terveznünk, mit szeretnénk látni a képen. Miután beállt a kamera és a színészek is, türelmesnek kellett lenni, hogy végül a tyúkok kamera elé kerülésének pillanatától már ne legyen semmi külső probléma.
Akkor a tyúkoknak nem volt kameraláza?
Ha a trénerek megfelelően fordították le tyúknyelvre a rendezői instrukciókat, gond nélkül végrehajtották a mutatványt. A végén már egészen összetett, bonyolult dolgokat is képesek voltak megvalósítani.
Azt kell mondanom, isteni volt tyúkokkal dolgozni.
Minden előzetes félelmünkre rácáfoltak. Persze, előfordult, hogy újra kellett gondolnunk bizonyos jeleneteket, mert kiderült, hogy amit elterveztünk, azt egy tyúk nem képes megcsinálni. De ez az emberekkel is így van. Hiába kérek egy színészt arra, hogy ússzon keresztül egy medencét, ha nem tud úszni. Ez a forgatás velejárója.
Szinte már úgy hangzik, hogy könnyebb velük dolgozni, mint az emberekkel.
Mert így is van, ezt egyértelműen kijelenthetem.
Ha díjat kapnál Torontóban, elégtételt jelentene számodra azért, hogy itthon nem támogatnak? Vagy ennyire nem vagy harcos természet?
Meglehetősen harcos természet vagyok, de azzal, hogy ez a film létrejött, úgy érzem, már megmutattam, amit szerettem volna.
Minden magyarországi segítség nélkül sikerült elkészítenünk egy filmet, amiben nem kellett alkotói és szerzői kompromisszumokat hoznom – erre joggal lehetünk büszkék.
Persze, szerintem kétszer-háromszor nehezebb volt így dolgozni, mintha itthon forgathattunk volna. Egy idegen kultúrában és nyelvi környezetben való munka kihívást jelent. Egy film jó esetben átlagosan két-három év alatt készül el, míg a Tyúkban hat évünk van benne. De megcsináltuk, és nekem ez már elégtétel. Hogy díjazzák-e vagy sem, az csak karrierszempontból érint, mert ha elismernek, akkor nagyobb eséllyel készíthetem el a következő projektem. Engem valójában az érdekel a leginkább, a nézők hogyan fogadják majd. Hogy sikerült-e érvényes filmet csinálnunk. Olyan alkotást, ami után kijönnek a moziból az emberek és azt mondják: ezt érdemes volt megnézni! Nekem ez már elég lenne.
A képre kattintva galéria nyílik:
Fejléckép: Pálfi György Az Úr hangja című film díszbemutatóján (Fotó: Sághy Tímea)
hírlevél
