Egy falnak fordított, alacsony szekrény mélyén bukkantak rá a múzeum munkatársai arra a két szennyezett vászontekercsre, amelyeken az alábbi, halvány, kézzel írt felirat volt olvasható: VASZARY. 2016-ban ezekből került elő húsz-húsz Vaszary-olajfestmény: a néhány sérült darab mellett a legtöbb jó állapotban lévő mű a festő halála után, hagyatékának részeként jutott a Szépművészeti Múzeumba az 1940-es évek elején.

A Nemzeti Galéria 1975-ös Budavári Palotába költözésekor

Amikor azonban a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum 2012-ben újra egyesült, a Liget projekt keretében pedig elindult az új múzeumépület, valamint a restaurálási és raktározási központ kivitelezésének előkészítése, a tekercsek előkerültek. A negyven lappangó műből most huszonnégyet láthatunk a Vaszary. Az ismeretlen ismerős című tárlaton.

Az új felfedezések ezüstkeretben függnek a teremben, valamint sötét színű cédulával jelölték őket, hogy jól elkülönüljenek a többi műtől. Az itt bemutatott munkák között találunk vázlatokat, részlettanulmányokat és nagyszabású alkotásokat is. A tárlat kurátora, Gergely Mariann az MNG-gyűjteményéből és magángyűjteményből is válogatott. A magánkézből származó munkák közül

valamint a Vaszary-hagyaték kevésbé ismert grafikai lapjaiból is megnézhetünk néhány darabot.

– mutat rá a Virágáruslány című 1888-ban festett képre Gergely Mariann, hozzátéve, hogy ezt a munkát most láthatja először kiállításon a nagyközönség.

A Kaposváron született Vaszary a Mintarajziskolában Székely Bertalannal és Gregus Jánossal kezdett festeni tanulni, majd Münchenbe ment, ahol von Hacklnál és von Löfflitznél sajátította el a mesterséget. 1899-ben a híres Julien Akadémián tanult Párizsban, ahol naplója szerint más munkametódus szerint folyt a tanulás, sokkal nyüzsgőbb, bohémebb volt az élet a művészhallgatók között:

A festő ezen korszakából látható a ritkaságnak számító Kávéházi jelenet (1890-es évek) című olajfestmény, amely egy új felfedezés.

1905-ben vette feleségül Rosenbach Máriát, „Mimit”, aki élete végéig gondozta hagyatékát.

Expresszív korszaka az első világháború utáni időszakra tehető.

Háborús naplójában olvashatók az alábbi sorok: „Csend–csend: a házak ablakai mind nyitva – hátrahagyott bútorok, szalma, rongy, vakolathulladékok a földön. Az egyik udvarban egy félig összetört halottas szekér, mellette Singer varrógép. […] Ezek a házból udvarra, utcára kirángatott bútorok mindennél dramatikusabban szólnak: mint a hullának a belei…”

A háborúban átéltek olyan traumatikusan hatottak rá, hogy miután vége lett,

A komponálás egészére is ez a belső feszültség és izgatottság jellemző. Ékes példája ennek az új felfedezésnek számító Fekvő női akt című festmény 1920 körülről, amely szinte az absztrakcióig elvont formákat fogalmaz meg.

Az 1920-as évek második felében Vaszary festészete aztán a dekorativitás irányába kezdett elmozdulni, depressziója is oldódott. Kezdetben csak vendégprofesszorként, 1923-tól viszont a Képzőművészeti Főiskola tanáraként dolgozott tíz éven át, Lyka Károly meghívására.

1925-ben végre Párizsba utazhatott, a nagy bezártság után. Belevetette magát az éjszakai életbe, az igazi metropoliszként lüktető városban. Stílusa is megváltozott a kortárs francia festők munkáinak megismerésével: a fekete alapot a fehér váltotta fel, a vastag festékréteg helyett leheletvékonyan vitte fel a vászonra a hígított olajfestéket.

Számos képén megörökítette a Bibliából ismert Salomét, akinek alakja a párizsi lokálok és a pesti orfeum műsorában is megjelenik. Az egyik új felfedezés, a Színpadi jelenet (Salome), című festmény is azt a pillanatot örökíti meg,

A történet feldolgozása többször is megjelenik Vaszary képein. Ez a periódus egyúttal a modern nő megszületésének időszaka is, amikor a tabuk ledőltek (de legalábbis elkezdődött egy változás ezen a téren is), és

A tárlat ezen szakaszában szerepel a Vörös hajú női akt című kép is 1930 körülről, amelyen egy morfinista, félmeztelen hölgy szegezi a nézőre igéző tekintetét.

Sokkal inkább a felszabadult öntudattal rendelkező új, modern nőtípust jelenítette meg, aki átadta magát a természet szépségének és az élet örömeinek” – mondja Gergely Mariann.

„Nem a naturalisztikus ábrázolásmód, hanem a festői értékek határozzák meg a kompozíciót, az erőteljes színek, formák, irányok, foltok, amelyek már-már dekoratív textiltervnek is felfoghatók” – teszi hozzá a kurátor.

Külön szekciót kaptak a tárlaton Vaszary Tatán készült képei. A festő Mimivel, feleségével együtt vásárolta meg tóvárosi telkét a Rosenbach-birtok eladásából. A Toroczkai Wigand Ede által tervezett és 1911-ben megépített tóvárosi műtermes házban sokat időzött. Az I. világháború után, 1916 és 1919 között ki sem mozdult a birtokról: ekkor festette például a Tatai strand, a Tatai park és a Lovasok a parkban című képeit.

1927-1930 között a francia és az olasz riviérán töltötte a nyarakat, ez pedig festészetére is erősen hatott. Művein a gondtalan strandolók világa jelenik meg, tengerrel, vitorlásokkal, fürdőruhás és kalapos nőkkel. Az új felfedezésnek számító Csónakok a tengerparton című olajképét ugyanúgy 1934-ben festette, mint az ikonikusnak számító Strandjelenetet, amely az egyik legismertebb műve. A Labdázók a strandon (1930-as évek), a Tengerparti jelenet (1934 körül), valamint a Terasz a tengerparton (1934 körül) munkák szintén lappangó művek, most először láthatja ezeket a nagyközönség.

Noha jelentős sikereket ért el az 1920-as évek második felében is – például az 1928. évi XVI. Velencei biennálé nemzetközi kiállítás magyar anyagának elrendezéséért olasz állami díjjal tüntették ki, Virágcsendélet című művét pedig megvásárolta az olasz állam –

Ennek egyik oka az lehetett, hogy radikális művészetfelfogását, amelynek rendszeresen hangot adott az Est-lapokban publikált cikkeiben, az akkori politikai helyzetben nem díjazták. Az 1933-tól 1938-ig festett Duna-korzó képei talán a legismertebb művei közé tartoznak. A pesti oldalon a Budai Várral és a Halászbástyával szemben lévő korzón született alkotásokon a beszélgetéstől morajló, kiülős kávézók terasza, a gondtalan városi élet jelenetei elevenednek meg.

Ugyanakkor a Budapest kálváriája című sorozatában Vaszary – mint a közéletre és a világ jelenségeire érzékeny ember –

A világégést azonban Vaszary már nem élte meg: amikor egészségi állapota romlani kezdett a 30-as évek végén, elhatározta, hogy budai lakásából leköltözik tatai műteremházába, azonban ez csak terv maradt: 1939. április 19-én elhunyt.

Fejléckép: Enteriőrkép a Vaszary az ismeretlen ismerős című kiállításról a Magyar Nemzeti Galériában (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)