Kiváltképp a politikai karikatúra, ami – akár leszármazottja, a mém – nehézkes, nehezen értelmezhető lenne az arcok összetéveszthetetlensége, naturális valójukban való ismerete nélkül.
A „sokkarú” Jókai (Klics Károly rajza) Borsszem Jankó, 1868. aug. 23. (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
A fényképalbum nyitott lapján egy arckép volt látható félreismerhetetlen parányiságban
– írta Jókai a Szerelem bolondjaiban. A fényképek elraktározzák az agyban a „fiziognómiai állandót”, amit aztán torzított formában is sikeresen azonosít annak arcfelismerő rendszere. Alapvető különbözőségük ellenére – a karikatúra lényege a valóság átalakításában rejlik, míg a fotográfia, az általános felfogás szerint azonos a valósággal – a művészet e két mostohagyermekének egymásra találása a 19. század közepén mégis magától értetődő volt: mindkettő a pillanat művészete, s mindkettő természete a tekintélyrombolás.
A politikai karikatúra – amely nem is nagyon éli túl a pillanatot – széleskörű elterjedésének feltétele volt, hogy
a karikírozott arcok a gyors képi olvasás érdekében mindenki számára első pillantásra felismerhetők legyenek.
Jókai Mór, 1871., vizitkártya, albumin (Fotó/Forrás: Veress Ferenc / Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
Így a nedveslemez felfedezése (1851) és a vizitkártya fénykép (1850-es évek vége) bevezetése utáni fényképgyűjtési láz sajátos kapcsolatot hozott létre karikatúra és fénykép között. Az utóbbi módot adott a valósággal való összehasonlításra, amivel a karikatúra kifejezési eszköze, a torzítás új lehetőséget nyert. Az azonosíthatóság lehetősége mellett a fénykép – a fényképész minden igyekezete ellenére – feltárta a testi tökéletlenségeket, az alacsony, aránytalan alkatot, az esetleges rútságot: a kendőzetlen valóságot. A karikatúra pedig, ahogy Kárpáti Aurél jellemezte a műfajt, „destruáló jellegű, támadás minden nagyság ellen”, „az átlagnak rokonságkeresése a kiválósággal.”
„Parókai Mór authenticus fényképe” (Jankó János rajza) Borsszem Jankó, 1872. jan. 21. (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
A fiatalon kopaszodó Jókai arcát jól ismerték rajongói, a népszerűség természetével familiáris író számtalan képe vándorolt a vizitkártya albumokba. Első ismert parókás fotográfiáját Veress Ferenc készítette, s a kor legkedveltebb „élclapjának”, a Borsszem Jankónak 1872 januárjában megjelent karikatúráján már ezzel az új „viselettel” látható.
Talán nem véletlen, hogy fényképészből lett karikaturista, Klics Károly honosította meg a Borsszem Jankóban, s tette szinte a lap védjegyévé a karikatúrának egy olyan válfaját, amelynek úttörője a francia karikaturistából fényképésszé lett Nadar. A portrait charge, mely a fénykép és a karikatúra házasságának különös gyermeke, azzal ért el komikus hatást, hogy a némileg eltúlzott arcvonásokkal felruházott, többnyire fénykép után megrajzolt, óriásivá duzzasztott fejhez apró testet kapcsolt. A kor családi lapjaihoz hasonlóan, amelyek mindig egy-egy híres ember portréját hozták a címlapon, a Borsszem Jankó is éveken keresztül az első oldalon egy arcképpel, egy charge-zsal jelent meg. Ezt a szokást Klics utódja, Jankó János is folytatta.
A feltörő nevetés szökőkútját az újságot forgató közönség „képeszméi,” – szerkesztőséghez küldött ötletei és fényképei, valamint a szerkesztők elképzelései – táplálták, akik gyakran egyenesen a rajzoló Klics, majd 1870-től a több, különböző pártállású élclap számára dolgozó, elfoglalt Jankó János lakására vitték a lerajzolandó témát, a fényképet. A gyors felismerhetőség kedvéért a karikaturisták általában
ugyanazokat a fényképkereskedőktől megvásárolható, s más lapillusztrátorok által is feldolgozott, sajtóképekből is jól ismert fotográfiákat használták.
(A közvetlen nyomdai sokszorosíthatóságig, 1882-ig a fényképek fametszetek közvetítésével kerültek a lapokba.) Példának nézzük a korszak egyik mind jellegzetes megjelenését, mind beszédmodorát tekintve élclapba kívánkozó, s ott valóban gyakran fel is tűnő alakját, Madarász apót! A szélbali, üres nemzeti retorikát állandó pátosszal harsogó Madarász Józsefet mindig Mayer György 1861 körül felvett vizitkártya képéből lépteti át Klics rajzirónja a Borsszem Jankó oldalaira. Ugyanez a portré fordul meg kilenc rajz formájában a tengelye körül egy képviselőházi szónoklatban – a második fázisban a Mayer képén látható pózt szinte teljes hűséggel visszaadva –, a mozgással is karikírozva az öreg néptribun fellengzős, tartalmatlan körmondatait, immár Jankó János remek karikatúráján.
„Hadarász József” (Klics Károly rajza) Borsszem Jankó, 1868. aug. 9. (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
Az arcok felismerhetőségéért cserébe a karikatúra olyan eszközzel járult hozzá az ábrázoltak jellemzéséhez, amire a fotográfia nem volt képes: a mozdulattal. A karikaturisták a fényképtől kölcsönzött arcot mozgásban lévő testre helyezték, s a gyakran ismétlődő mozdulatok esetében feltételezhető, hogy a megrajzolt személy jellemző, esetleg sehonnan máshonnan nem – vagy esetleg csak irodalmi leírásból – ismerhető szokásával találjuk szembe magunkat. Egy képen például Deák Ferenc keresztbe vetett lábbal, szájában szipkával, benne szivarral adomázik a háznagyi szoba kanapéján, épp úgy, ahogy politikai pályájának negyven éves évfordulóján, 1873-ban lefestette őt a Magyaroroszág és a Nagyvilág:
kényelmesen ül a pamlagra, mert a kényelmet szereti; szájában szivar, a mi kedves szokásának látszik lenni…
Deák Ferenc (Jankó János rajza) Borsszem Jankó, 1873. jún. 29. (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
Szoros volt tehát a kapcsolat karikatúra és fotográfia között Magyarországon is, ha nem is annyira mint Franciaországban, ahol neves rajzolók, karikaturisták kezdtek fényképezéssel foglalkozni, mint Nadar vagy Carjat. Nálunk a cseh származású Klics Károlyon kívül a két művészet közötti átjárás nem volt jellemző, ám az 1860-70-es évek magyar élclapjainak karikatúrái nehezen lettek volna értelmezhetők a fényképes előképek ismerete nélkül. E szoros kapcsolat az 1870-es évek első harmadától kezdett meglazulni.
A Borsszem Jankóban 1873-tól kezdve ritkulnak a charge-ok, míg végül egészen eltűnnek, s mozgalmasabbá válnak a karikírozott alakok, gyengül, míg végül egészen elhalványodik fényképszerűségük. Ez a jelenség arra enged következtetni, hogy ekkorra teljesen felkészült a közönség a közéleti szereplők arcmásainak azonosítására, a „fiziognómiai állandó” felismerésére. A karikatúra így – sok egyéb funkciója mellett – hasznos mérőeszköze a vizuális kultúra alakulásának, annak, hogyan és milyen ütemben itatta át a fotográfia a 19. század emberének látásmódját.
További képeket nézegethet a témáról galériánkban. Kattintson:
Lásd bővebben ide kattintva>>>
hírlevél
