Lefkovicsék gyászolnak
Lefkovics Tamás, a nagyszívű, de konok bokszedző viszonya annyira megromlott a fiával, Ivánnal, hogy már évek óta nem beszélnek egymással. Tamás feleségének váratlan halálakor az időközben Izraelben vallásossá vált Iván azonban úgy dönt, hogy egy hétre beköltözik Tamás lakásába, és a zsidó hagyományoknak megfelelően egy hetes gyászt, shivát ül.
Forgatókönyv: Breier Ádám, Csaba Bálint
A film Facebook-oldala.
Ha jól tudom, Kubában tanultál filmkészítést. Hogy kerültél oda?
Itthon többször is jelentkeztem a főiskolára, de nem vettek fel. Még korábban hallottam erről a kubai egyetemről, hogy elvileg nagyon jó. Írtam is nekik, de valahogy elfelejtődött. Később, amikor Párizsban laktam, találkoztam egykori diákokkal, akik a posztgraduális képzést végezték Franciaországban, és ők is azt mondták, hogy érdemes ott tanulni. Akkor újra jelentkeztem, felvettek, elmentem, és kiderült, hogy ez tényleg egy jó iskola.
Az ottani filmoktatás különbözik valamennyire az európaitól?
Ez egy nemzetközi filmiskola volt, nemzetközi oktatókkal. Akadtak persze latin-amerikai tanáraink is, de sokan érkeztek például Angliából. Az iskolát Gabriel García Márquez alapította, aki pedig Rómában tanult. Szóval az európai film behatásai nagyon is megjelentek az oktatásban.
Akkor nincsenek kubai stíluselemek a filmjeidben.
Nincsenek. De valahol biztosan hatott rám. Mégiscsak ott voltam évekig, kubai tanárok között, és végig kellett néznem a filmjeiket.
Miben tér el egy kubai film egy európaitól?
Alapvetően eltér a témaválasztásuk, meg a problémáik. Az én kedvenc kubai filmem – általában ezt tartják minden idők legjobb kubai filmjének – a Memorias del subdesarrollo, ami tulajdonképen a kubai Tanú. A hatvanas években készült, a kubai forradalomról. Egy gazdag férfi a főszereplője, aki a forradalom kitörésekor a barátaival és családjával ellentétben nem hagyja el az országot. Megtartja a luxuslakását, és onnan figyeli a változásokat. Nagyon erős, kicsit experimental film. Ez volt az, ami Kubában tartott. Azt gondoltam: „Na, valamit mégiscsak tudnak a filmkészítésről.”
Breier Ádám a Lefkovicsék gyászolnak forgatásán (Fotó/Forrás: Gaál Dániel / Nemzeti Filmintézet)
A pályád dokumentumfilmekkel (Havanna, csak oda; A Báró hazatér) indult, legalábbis a szélesebb közönség ekkor találkozhatott először a neveddel. A dokumentumfilm afféle bemelegítés volt a nagyjátékfilmhez?
Egyrészt igen. Másrészt Szegő János barátommal (a Magvető Kiadó szerkesztője – a Szerk.) tizenöt éves korunkban írtunk már egy forgatókönyvet. Az ő szülei egy szinten laktak a Szent István körúton Fehér György rendező édesanyjával. A közértben János apja lebeszélte Weisz nénivel, hogy Gyuri elolvassa, amit írtunk. Meg is tette, és azt mondta, hogy borzalmasan rossz forgatókönyv. Meg különben is, kérdezte, miért írunk mi fikciót, mit értünk mi a történetmeséléshez? Inkább vegyünk egy kamerát, és forgassuk le anyánkat, ahogy főz.
Mert ahhoz, hogy az embernek bármi fogalma legyen arról, hogyan kell képileg elmondani egy történetet, előbb dokumentumfilmet kell csinálni.
Ezt a tanácsot többé-kevésbé meg is fogadtam, János azonnal feladta a filmkészítést. Vettem egy kamerát, azzal forgatgattam. Bár elég hamar visszatértem a fikcióhoz, végig ott dolgozott bennem Gyuri tanácsa.
Milyen filmek voltak rád hatással?
Rengeteg meghatározó filmélményem van. A gyerekkorom alapvetően nem a művészfilmek bűvkörében telt, imádtam a francia meg az amerikai vígjátékokat. Persze, a felvételikre aztán az összes klasszikust megnéztem. Egy sikertelen próbálkozás után volt egy év, amikor egész nap a Szabó Ervin Könyvtárban ültem, és színházi közvetítéseket meg filmeket néztem. Ma már kevesebb filmet nézek, de azért próbálok up to date maradni.
Sok alkotó embertől hallom, hogy egy ponton túl már nem követik figyelemmel a pályatársaikat, mert megzavarja őket abban, amit csinálnak. Erről van szó nálad is?
Egyáltalán nem, inkább arról, hogy óriási dömping van. Ha fellépek a Netflixre, órákig tart csak az, amíg kiválasztom, hogy egyáltalán mit nézzek. Közben pedig egyre többször van olyan érzésem, hogy én ezt a történetet már láttam. És ezt nem csak a hollywoodi alkotásoknál érzem, amelyek szinte mindig valaminek az újrahasznosításai.
Nem egyszerű a ma készülő tízezer új filmből kiválasztani azt, ami jó is.
Ettől függetlenül nagyon szívesen járok moziba, csak ritkán tudom azt mondani, hogy na, ilyet még nem láttam.
Volt ilyen filmélményed mostanában?
A Minden, mindenhol, mindenkor például baromira tetszett, mert egy olyan műfaji kombinációt mutatott, amit ilyen formában még nem láttam.
Kapcsolódó
Multiverzumfilm arról, miért legyünk kedvesek
A felszínen egy sablonos szuperhősfilm Dan Kwan és Daniel Scheinert legújabb alkotása, a Minden, mindenhol, mindenkor, valójában azonban egy gyönyörű allegórián keresztül az emberi létezésről képes beszélni. Olyan ritka mű, amely egyszerre szórakoztat és elgondolkodtat.
Nihilizmus és multiverzumos szuperhőstörténet.
Meg az egész ázsiai őrület, az amerikai csöpögős családi drámával keverve – egészen szürreális élmény. És közben rettentő szórakoztató. Már az első öt percben egészen zseniális volt a hangkeverés: a történet még realistának tűnt, de a hanghatásokban már nagyon fura dolgok zajlottak a háttérben. Elképesztő feszült atmoszférát teremtett. Aztán be is indult az őrület.
Ott hagytuk abba, hogy megfogadtad Fehér György tanácsát, ami, ezek szerint, hasznos volt.
Abszolút. Persze, előtte rendeztem kisfilmeket is, ahol még az a kérdés, hogyan fogalmazz meg valamit röviden, hogyan érd el, hogy minden ugyanarról szóljon, hiszen nagyon könnyű mellébeszélni. A dokumentumfilm annyiban volt hasznos, hogy ott már megtanulhatod, hogyan kell eggyel hosszabban fogalmazni, és fenntartani a figyelmet. Mert gyakori filmes probléma, hogy egy ponton kifúj a történet.
A Lefkovicsék gyászolnak megírásakor a saját családod inspirált, ha jól tudom.
A kiindulópont ez volt, mivel olyan történetet kerestem, amit kizárólag én tudok elmesélni. Innen jött a saját családi ihlet.
Hogy miért van az, hogy ha hazamegyek egy vasárnapi ebédre, egyszerre sírok és nevetek, mert nem hiszem el, mi történik.
Jelenet a Lefkovicsék gyászolnak című filmből (Fotó/Forrás: Nemzeti Filmintézet)
Az a gyanúm, ahány család, annyi filmet lehetne forgatni a vasárnapi ebédekről – és mind fantasztikus lenne!
Igen, de az, ami ebből az alapihletből lett, már közel sem az én családomról szól, ez csak a kiindulási pont volt. Sőt, épp onnantól lett igazán jó, amikor már semmi köze nem volt a családomhoz – onnantól lehetett elkezdeni dolgozni, mert volt egy témánk. Hogy tulajdonképpen mi is ez az egész pesti zsidó szubkultúra? Miért vagyunk mi zsidók, ha nem hiszünk Istenben, és nem is tartjuk be a vallási előírásokat? Megfoghatatlan az egész, és ebből a megfoghatatlanságból indultunk ki. Így született az ötlet, hogy egy halálesetet követően jelenjen meg egy erősen hívő figura a pesti zsidó közegben, és kérje számon a családja tagjait, hogy miért nem tudnak semmit sem a vallásukról.
Mennyire kellett ehhez beleásnod magad a témába?
Eléggé, hiszen az egyik főszereplő maga is kutakodni kezd.
Ez egy örök tanulás. Főként azért, mert a zsidó vallás olyan, hogy bárkit kérdezel, mindenki mást mond róla.
Ez amúgy a zsidóság szépsége is, mert nincs pápa, hanem különböző iskolák vannak, különböző értelmezésekkel. A forgatókönyv mellé csináltam egy imabibliát azokból a szövegekből, amik majd a filmben elhangzanak, de ebből is készült legalább negyven verzió, mert mindig jött valaki, és szólt, hogy az nem úgy van. Ezernyi probléma merült fel, hogy egy Izraelből érkezett ember mit mondhat és mit nem, milyen akcentusban, vagy melyik iskola milyen szertartás engedélyez. Ez amúgy rendkívül szórakoztató, de kissé őrjítő is, úgyhogy egy ponton túl azt kellett mondanom, hogy elég. Hiszen ez egy fikciós film, miért ne képzelhetnénk el, hogy ennek az adott személynek ezek a bizonyos dolgok férnek bele? Persze, azért igyekeztünk koherens személyeket megalkotni.
Az alaphelyzet elég erős önmagában, a műfaj pedig dramedy. Úgy képzelem, hogy elég nehéz lehet megtartani az egyensúlyt, hogy se a komédia, se a dráma irányába ne billenjen ki a mérleg túlzottan.
Ez kihívás volt, előfordult többször is, hogy erőltettem poénokat, de végül kiestek, mert a történet nem bírta el a túl sok humort – mégiscsak most halt meg valakinek az édesanyja. Hiába voltak jó poénok, el kellett engedni őket.
Elsőfilmesként azonban nem ez a fő kérdés számomra, hanem az, hogy a film egészében működjön, és koherens legyen.
Azért nem kell megijedni, maradt humor így is az anyagban.
Volt olyan film, ami referenciaként működött? Akár a látvány, akár a hangulat tekintetében.
Sok ilyen film volt, de egyesével szerintem egyik sem beazonosítható. Főleg amerikai függetlenfilmek, amelyek valamilyen módon diszfunkcionális családokkal foglalkoznak. Például a Nebraska, a Schmidt története, az Egy komoly ember, a Tenenbaum, a háziátok vagy A tintahal és a bálna. De persze ezek nagyon is más filmek, mind világukban, mind hangulatukban, mint a Lefkovicsék.
Említetted a diszfunkcionalitást, ami egy népszerű kifejezés, de sok mindent jelenthet. Te pontosan mit értesz ez alatt?
Nem vagyok pszichológus – nyilván –, az én értelmezésemben egy család nem működik egészségesen, ha a tagjai nem úgy bánnak egymással, ahogy valóban éreznek, és elbeszélnek egymás mellett. De sokfajta diszfunkcionalitás van. És itt visszacsatolok ahhoz, hogy bár a saját életemből indultam ki, nem arról van szó, hogy a családom diszfunkcionális lenne. Az ismerőseim kilencven, sőt száz százalékának ugyanilyen a családja. A kapcsolatok nagy része alapvetően diszfunkcionális. Különben is, ez egy „pasifilm”, háromgenerációnyi „pasiüggyel”, a macsóság problémájával. A főhősünk ugyanis egy bokszedző, nem éppen az a típus, aki ki tudja mutatni az érzéseit. Ő akkor érzi magát komfortosan, ha erősnek látják. És most neki kellene gyászolnia, meg lerendezni a viszonyát a fiával, akivel már odáig jutottak, hogy egyáltalán nem beszélnek egymással.
Jelenet a Lefkovicsék gyászolnak című filmből (Fotó/Forrás: ULab)
Ez is milyen tipikus, hogy az anya az, aki összetartja a szálakat.
Ez egy klisé. De hát Istenem! Néhány klisé lehet igaz!
Milyen volt a szereplőválogatás?
Mind a három főszerep fejtörést okozott, el nem tudtam képzelni, hogyan találjuk meg a megfelelő színészeket. A bokszedző karaktere kezdésnek már egy nehéz szerep, hiszen egy makacs valakiről beszélünk, akinek mégis szerethetőnek kell lennie. Amikor a forgatókönyvet írtuk Csaba Bálinttal, Bezerédi Zoli megvolt a fejemben, én végig rá gondoltam, pedig még sohasem dolgoztunk együtt. Jeleztem neki, hogy őt képzeltem el, de ettől függetlenül most belép a képbe egy casting director, akivel sok embert meghallgatunk. Volt más ígéretes jelentkező is, sokáig vacilláltam, de végül Zoli lett – és marhára örülök, hogy így alakult.
Köbli Norbert mondta nemrég nekünk hogy sokkal könnyebb úgy írnia, ha konkrét színész van a fejében. Ezek szerint neked is?
Vagy színész vagy konkrét embertípus. Ez rengeteget segít. Iszonyatos munka, amíg egy karakter hiteles lesz. Sok apróság van, ami végül kiad egy személyiséget. Egy lépéssel már könnyebb, ha van egy arc, jellegzetes szófordulatok, egy tipikus hangulat, ami körüllengi az adott figurát.
Kapcsolódó
Kulka János a magyar Clint Eastwood – Interjú Köbli Norberttel
Nem akarta még egyszer azt csinálni, amit A vizsga című filmben, elsősorban magát szerette volna meglepni. Köbli Norbert Balázs Béla-díjas forgatókönyvíróval, érdemes művésszel A játszma című kémfilm kapcsán beszélgettünk, egyebek közt arról, miért döntött a folytatás mellett, illetve mi motiválta írás közben.
Szabó Kimmel Tamás mellett miért döntöttetek?
Az ő karakterénél még kétségbeesettebb voltam, hogy vajon hol találjuk meg azt, akiről elhiszem, hogy volt bokszos, volt izraeli katona, de amúgy vallásos zsidó, és héberül is beszél. Néztünk amatőröket is, de hamar kiderült, hogy ez egy színészszerep, rengeteg szöveggel és érzelemmel. Tomi az első perctől kezdve nagyon tetszett, már a legelső casting körben, ahol mindenkitől azt kértük, hogy – ha vállalják – mondjanak fel a saját apjuknak egy képzelt videóüzenetet. Ott, akkor, amit mondott, tökéletesen rímelt arra, amit én az egész filmről gondoltam. Ez elindított bennem valamit, volt már egy kapcsolódás.
Pedig nem szerettünk volna nagy nevet erre a szerepre, de Tomi egyszerűen minden fordulóban remek volt, ezért újra és újra behívtuk, miközben egyre többen hullottak ki.
A végén három ember közül kellett választanunk. Mint mondtam, összetett szerep ez: el kell hinnem, hogy vallásos, miközben katona és bokszoló volt. Egyúttal érzékeny ember, nem fanatikus vagy agresszor. Jó ügyet képvisel, amivel egyet lehet érteni. Ő volt az, akiben ez mind leginkább megvolt. Tudtam, hogy a családi viszonyra vonatkozó jeleneteket nagyon érezni fogja – és mégiscsak ez a lelke a filmnek.
Breier Ádám, Bezerédi Zoltán és Kardos Róbert a Lefkovicsék gyászolnak forgatásán (Fotó/Forrás: A Lefkovicsék gyászolnak című film Facebook-oldala)
És a harmadik főszerep?
Én nem hittem, hogy Magyarországon sikerül leakasztanunk valahonnan egy hatéves, izraeli kisfiút, de Nemes-Jeles Vera, a film gyártásvezetője írt az összes hazai zsidó iskolának, szervezetnek, és így tudtunk tartani egy castingot. Én továbbra is szkeptikus voltam, de aztán bejött Leo (Leo Gagel – a Szerk.), aki egyszerűen fantasztikus volt. Belenyugodtam, hogy mégiscsak lehet szerencsénk.
Még egy korábbi interjúban, a casting előtt, azt nyilatkoztad, alig várod, hogy a színészek elé kerüljön a forgatókönyv, és együtt vegyétek észre a történet rejtett dolgait. Előjöttek végül ilyesmik?
Persze, és egyfolytában jönnek is újabbak, még a forgatáson is. Az utolsó percig ment a harc a színészekkel, hogy melyik mondat kell, és mit hagyjunk ki. Olyan is volt, akit végül nem válogattunk be a filmbe, de a próbán hozott egy olyan mondatot, amit beleépítettem a forgatókönyvbe.
Általában is, a színészek a legjobbak arra, hogy kiszűrjük a hibákat.
Előfordult, hogy a forgatókönyv egy jelenetében a szöveg nem működött. Bármelyik színésszel próbáltuk, egyszerűen nem stimmelt valami. Aztán bejött Máhr Ági, és ő vele már hirtelen jó volt. A szöveggel volt egyébként a baj, de míg mások ennek a hibáját húzták alá, ő egyszerűen átlendült ezen a dolgon. A forgatás közben a színészek egyébként is folyamatosan jönnek, és kérdezik, hogy: „Ezt most miért is mondom?” Ha pedig nem tudom pontosan, milyen apróságok húzódnak az adott jelenet, az adott dialógus hátterében, és nem tudok mit felelni, akkor elkezdik magukat rendezni, amiben azért vannak veszélyek.
Breier Ádám Vajda Róbertet instruálja a Lefkovicsék gyászolnak forgatásán (Fotó/Forrás: Gaál Dániel / Nemzeti Filmintézet)
A mai napig azt érzem, hogy sokan még mindig ódzkodnak a magyar filmektől. Mi az, amiről biztosan tudtad, hogy szeretnéd elkerülni?
Ezt pontosan nehéz megmondani. Az egyik jelenetnél felmerült a forgatáson, hogy vajon szükség van-e rá egyáltalán, és csak azt tudtam felelni, hogy igen, lehet, hogy ezt kihagyjuk, mert ez olyan volt, mint egy magyar film.
Azaz?
Kicsit tinglitangli, olyan levegős, érződik, hogy kevés alatta a forgatókönyv. Ettől függetlenül nagyon szeretem a magyar filmeket, rengeteg jó alkotás van. Az, hogy az emberek nem ülnek be a moziba magyar filmre, szerintem azzal függ össze, hogy általában bennük van, hogy a nyugati jobb, érdekesebb. Bemennek a moziba, és az amerikai épp annyiba kerül, mint a magyar. Úgy érzik, kevesebbet veszítenek, ha a magyart csak a tévében látják majd, nem a nagyvásznon – ami persze butaság, mert a mozi nem erről szól, hanem arról, hogy ott vagy a film előtt, nincsenek zavaró tényezők, és így a film teljesen beszippanthatja a figyelmedet. Ahogy Felinni mondta, az a jó a moziban, hogy olyan nagy. Szerintem ha az emberek beülnének a moziba, ugyanúgy tetszene nekik sok magyar film is.
A klasszikus tévedés, hogy ha valamit többen néznek, az jobb is. Erre szokták mondani, hogy ha többen hallgatják, mondjuk, Justin Biebert, mint Mozartot, akkor ezek szerint jobb is.
Azért Mozart sem teljesít olyan rosszul szerintem.
Félsz a kritikáktól egyébként?
Önmagában a kritikáktól nem. Inkább attól, hogy mi van akkor, ha olyan kritika jön, amivel magam is egyetértek.
Mikor lennél elégedett?
Akkor, ha működik egészében a film. A forgatókönyv írása alatt ezerszer megkérdőjelezi magát az ember, hogy vajon elég jó-e, amit csinál.
Szerintem jól leforgattuk azt, ami a könyvben van.
De úgyis kiderül majd, hogy szeretik-e, kitart-e a figyelem. Teszem hozzá, én azért örülnék, ha úgy Justin Bieber-módjára szeretnék. Az ember alapvetően azért csinál filmet, hogy lássák. Úgyhogy nincs bajom azzal, ha van közönség. Nincs annál kiábrándítóbb, mint amikor hárman ülnek egy moziteremben.
Fejléckép: Breier Ádám (Fotó/Forrás: Szabó Kimmel Tamás)
hírlevél
