Hogy mi a közös ezekben? Mindegyik  magyar alkotás vagy performansz a 90-es években készült, az évtized legismertebb hívószavaihoz hűen pedig a felszabadulást, a szabadságot, az elvárásoktól, médiumtól, kötött értelmezésektől való függetlenséget hirdetik. És mindhárom látható a Publikus magánügyek című kiállításon.

Bejárat a kiállításhoz (Fotó/Forrás: A Ferenczy Múzeum Centrum Facebook-oldala)

A szentendrei MűvészetMalom tárlata a 90-es évek Magyarországának pezsgő és ezerarcú művészeti életében enged bepillantást több mint 200 mű segítségével, melyek mind magángyűjteményekhez tartoznak, így ebben a formában szinte biztos nem találkozunk velük ismét. Ami meglepő lehet, hogy mennyire hihetetlenül gazdag és átfogó képet fest a kiállítás mindössze 30 privát kollekció műveit felhasználva. Egészen biztosan akadnak kimaradó alkotók, irányzatok, vagy be nem kategorizálható művek és művészek, de a Publikus magánügyek tökéletesen szemlélteti a művészetben a rendszerváltás után bekövetkező fellélegzést:

Nagy Kriszta x-T: Kortárs festőművész vagyok (Fotó/Forrás: port.hu)

A kiállítás már elrendezésével is ezt a szinte kiismerhetetlen sokszínűséget tükrözi: a MűvészetMalom több emeletén a termek hol egybenyílnak, hol zsákutcába vezetnek, így gyakorlatilag órákig barangolhatunk, és úgy fedezhetjük fel a műveket, ahogy nekünk tetszik. A honlap három főbb tematikai egységet említ - sokatmondó, hogy a helyszínen úgy tűnt, mintha 13, vagy akár 33 részből állna a kiállítás, ezek pedig sehol sincsenek elkülönítve egymástól. De maradjunk a hivatalos verziónál: eszerint az elsőbe a médiumtudatos alkotások találhatóak, a másodikba a művész és a művészet új szerepeit és témáit taglaló művek, a harmadikba pedig azok, amelyek a továbbélő neoavantgárd és posztmodern kapcsolatát mutatják be. 

Galambos Tamás: Aranykor (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)

A tárlat szerencsére nemcsak a fenti három fő tematikai egységet magyarázza feliratokkal, hanem szinte minden nagyobb szekciót: hogyan léptek ki a művészek a nemzetközi porondra, hogyan alakultak az évtizedben a műgyűjtés fő irányai vagy épp hogyan kerültek elő a rendszerváltás után olyan témák - például a nemiség és a test - amelyek addig tabunak számítottak.

Nehéz egy ilyen gazdag kiállítási anyagot néhány főbb címszóval felbélyegezni, mert egészen biztosan akadnak olyan művek és alkotók, amelyek nem férnek bele a kategóriába, vagy épp ellentmondanak neki, de a Publikus magánügyek talán legfeltűnőbb vonása az hogy bemutatja, a politika és a társadalmi folyamatok mennyire érzékenyen érintik a művészeket, hiszen utóbbiak akarva-akaratlanul együtt léteznek előbbiekkel. Így tehát

Előbbibe épp úgy belefér egy kislányról készült kép, aki királylányként, palotája előtt áll, csak épp arckifejezésén tükröződik, hogy soha nem valósíthatja meg álmát (Bakos Gábor, Weber Imre: Vágy 1.); a Hősök terét egy kaméleonnal és mesebeli lényekkel benépesítő festmény (Galambos Tamás: Aranykor), vagy épp Andrej Vagon Cím nélküli műve, mely egy stilizált női alakot ábrázol, amely egy maréknyi aprópénznek ad életet - vagy épp az égből érkező pénzérmék azok, melyek megtermékenyítik a méhét. Utóbbira pedig ott van Pinczehelyi Sándor Majdnem 30 év után című műve, mely a művész két fotójából áll, egyiken vörös alapon pózol sarló és kalapáccsal, a másikon három évtizeddel később, fekete-fehéren, ugyanolyan pózban, de immár üres kézzel; vagy Varga Ferenc Kő kontaklencse című képe, mely magából a tárgyból és az azt viselő alkotó fotójából áll.

(Címlapkép: Kép a kiállítás megnyitójáról/ a Ferenczy Múzeum Centrum - Művészetmalom Facebook oldala)