A hazai közönség leginkább a Ludwig Múzeum négy évvel ezelőtti kiállításáról ismerheti Mapplethorpe művészetét, amikor néhány hónapra a Duna-parti kiállítótermekbe költözött közel kétszáz alkotása. Ekkor is inkább aktjai vonzották az érdeklődést, pedig korántsem volt predesztinálva, hogy kreatív vénája ezekben fog kiteljesedni.
Robert Mapplethorpe (Fotó/Forrás: mapplethorpe.org)
A majdnem kétórás, de egy percre sem unalmassá váló dokumentumfilm rávilágít arra, hogy saját élete még a műveinél is sokkal megbotránkoztatóbb volt. Fenton Bailey és Randy Barbato rendezők abba a kivételes helyzetbe kerültek, hogy teljes hozzáférést kaptak műveihez és a róla őrzött archív dokumentumokhoz. Kortársai, családtagjai, barátai, szeretői és modelljei mellett maga Mapplethorpe is beszél saját életéről korabeli hangfelvételeken és bizalmas leveleken keresztül, így rajzolódik ki egy teljes kép erről a megosztó zseniről.
mapplethorpe-look-at-the-pcitures-dogwoof-documentary-7
Katolikus szülei által óvott csendes gyerekkorában még csak az tűnt fel testvérének, hogy fura színekkel színezi a kifestőkönyveket. Az időzített bomba akkor robbant, amikor a brooklyni Pratt Intézetben folytatta tanulmányait, ekkor ült fel arra a száguldó hullámvasútra, amiről csak korai halála taszította le. Nyíltan felvállalt homoszexualitása segítette, hogy gátlások nélkül bontakozhasson ki. Eleinte meleg magazinokból kivágott kollázsokkal, majd polaroidokkal kísérletezett, az iskola befejezése után pedig múzsájával és első szerelmével, Patti Smith-szel bérelt szobát a művészeknek otthont adó Chelsea Hotelben, egy szobát, amelyben állítólag korábban Oscar Wilde húzta meg magát. Karrierjének az igazi lökést egy 1972-es parti adta, ahol megismerkedett Sam Wagstaffal. Az akkor már ötvenes éveiben járó férfi Mapplethorpe szeretője, élettársa, mentora majd élethossziglani barátja lett. Wagstaff kamerát és lakást vett neki, így már semmi akadálya nem volt annak, hogy csak a művészetre koncentrálhasson.
mapplethorpe-look-at-the-pictures-dogwoof-documentary-3
Szárnyait bontogató kezdő fényképészből ekkor kezdett átlényegülni hírnevéért fáradhatatlanul küzdő, opportunista, vérprofi üzletemberré. Igyekezett azok társaságát keresni, akiktől remélhet valamit, a New York-i felső tízezer köreiben mozgott, ők pedig imádták az excentrikus művészt. Elterjedt például az is, hogy azért barátkozott írókkal, hogy írjanak róla. Így vált lassanként a hetvenes évek ikonikus alakjává. Mindig azt fényképezte, amihez kedve volt, többnyire virágokat és meztelen férfiakat, de a megélhetése érdekében portrékat is készített. És ugyan mindhárom kategóriában egyedi műveket alkotott, a dokumentumfilm a súlypontot inkább a provokatív, pornográf művei felé tolja. Persze nem ítélhetjük el a rendezőket, hiszen ők is tudják, szexszel mindent el lehet adni. Nem félnek megbotránkoztatni a nézőket, hosszan kitartva prezentálják és elemzik obszcén képeit, amelyek a nagyvásznon még elementárisabb erővel hatnak. A film Mapplethorpe élete mellett betekintést nyújt a kortárs művészvilágba és metszetet ad a 70-es évek New Yorkjának züllött és szabados meleg világáról, ahol semmi nem számított tabunak.
Robert Mapplethorpe: Ajitto, 1981 (Ludwig Múzeum) - részlet
Az évek során szexuális függősége mindent elsöprővé vált. Éjszakáit Manhattan szado-mazo szex klubjaiban töltötte, szeretői egymásnak adták a kilincset, ő pedig gátlástalanul bújt ágyba megrendelőivel és modelljeivel egyaránt. Ha valakit érdekesnek talált, azt a kamerájával művészileg, a testével pedig fizikailag is magáévá tette. A vészféket még akkor sem húzza be, mikor a nyolcvanas évek második felében HIV vírust diagnosztizálnak nála, ekkor a betegség egyenlő volt a halálos ítélettel. Kicsapongó életmódjával ugyan leállt, de művészi téren még nagyobb sebességre kapcsolt. Tökéletes üzleti érzékkel ismerte fel, hogy bármelyik percben bekövetkező halála még kelendőbbé teszi műveit és még jobban a reflektorfénybe helyezi őt. Megalapította a Robert Mapplethorpe Foundationt, hogy vagyona és hagyatéka értő kezekben legyen és támogassa az AIDS elleni kutatásokat. Ontotta magából a képeket és sorra szervezte a kiállításokat. Még a halálos ágyán is önarcképet csinált magáról, egészen élete utolsó napjáig, 1989. március 9-ig.
A művészről halála óta ez az első egész estés dokumentumfilm és egyben a legteljesebb is, amelynek európai fesztiválpremierjét február 14-én tartották a Berlinálén. Június 16-tól pedig a magyar mozikban is látható.
hírlevél
