Amikor megkerestelek, még a Földszint hangutómunkáin dolgoztatok. Néhány hét múlva viszont már debütál a film Velencében. Hogy álltok most?
Azóta befejeztük. Normális esetben nem kellene ennyire sietni, de azzal, hogy beválogatták a velencei programba, minden felgyorsult. Kicsit meg is ijedtünk, amikor kiderült. Júniusban, amikor leadtuk a filmet, a hangutómunka és a zene sem volt kész, ezért rekordgyorsasággal kellett befejeznünk. Az elmúlt időszak őrületes, rémálomszerű hajtásban telt, amíg el nem készült a végleges kópia.
Te milyen fajta rendező vagy? Könnyen elengeded a filmet, vagy szíved szerint még farigcsálnád, ha nem szorítana az idő?
Régen nehezen ment az elengedés, mostanra már kicsit könnyebb. Tizennégy éves voltam, amikor hallottam, hogy egy rajzon a végtelenségig dolgozhatunk, mindig lehet hozzátenni, kiradírozni, átalakítani. Valószínűleg ez minden művészeti tevékenységre igaz, de a filmre sokszorosan. Valójában ez is őrjítő dolog, könnyű belezavarodni, nem feltétlenül jó irány. Ez afféle pszichológiai kérdés: el tudod-e engedni a kvázi gyereked kezét, és hagyni, hogy mostantól szabadon rohangáljon, és felnőjön, vagy örökké ott akarsz lenni mellette?
2023-ban díjat nyertél, 2024-ben pedig zsűriztél Velencében a Horizontok szekcióban, vagyis mindkét oldalról megtapasztaltad, milyen részt venni ezen a szemlén. Hogyan éled meg a visszatérést?
Nagyon izgatottan várjuk. A velencei fesztivál élményét nem lehet függetleníteni magától a helyszíntől sem: a repülőről leszállva szinte rögtön a vízen találod magad, az egész szürreális és gyönyörű, és mindehhez adódik a fesztivál. Ha az ember egyszer átéli ezt, nem tud nem fantáziálni arról, hogy a következő filmjével is ott legyen. Egy rendező számára persze mindez rohanással jár, egyik interjúról a másikra megy, kevésbé tudja beleengedni magát ebbe az egészbe.
És hogy állsz a díjakhoz?
Alapvetően nem gondolkodom ezen. Persze, ha a premier után pozitív reakciókat kapunk, és mások is elkezdenek a Földszintről esélyesként beszélni, akkor lehetséges, hogy engem is jobban foglalkoztat majd, de ezen a ponton az, hogy ott leszünk a fesztiválon, vagyis messze túlteljesítettük a várakozásokat, már elég. Sokkal fontosabb számomra, hogy valóban átéljem, milyen megtiszteltetés ott lenni. Ebben mindenképp fejlődnöm kell. Ott van a stáb, egy-két rokon és barát, kicsit olyan, mint egy esküvői összejövetel,
az ember csak kapkodja a fejét, és közben nem veszi észre, hogy ez valójában milyen fontos pillanat, amit át kellene élnie, de nincs rá elég idő.
Legalábbis a Magyarázat mindenre premierjekor nekem nem sikerült. Az egyfajta csúcspont volt az életemben, korábban is szerepeltem rangos fesztiválokon, de Velence mégiscsak a legfontosabb szemle Cannes és Berlin mellett. Mégsem sikerült ezt akkor felfognom. Berkes Julival (a rendező állandó alkotótársa és barátja – a szerk.) néztük egymást, miközben a stáb többi tagja felszabadult volt körülöttünk. Ezúttal valóban jelen akarok majd lenni, és ez független attól, kapunk-e díjat vagy sem.
Reisz Gábor a Velencei Filmfesztivál díjátadóján 2023-ban (Fotó/Forrás: Magyarázat mindenre Facebook-oldala)
A korábbi filmjeidnél mindig volt valami személyes szál, amiből kiindultál. A Földszint esetében mi volt az alapötlet?
E tekintetben ez a film teljesen máshogy készült, ez a fajta személyes indíttatás eleinte nem volt meg, de a forgatókönyv első verziójában már bőven volt nyoma. Egy késő őszi délutánon, valahol egy budapesti kávézóban arról beszélgettünk Berkes Julival, vajon mi lehet az a történet, amivel a magyarok könnyedén azonosulnak. Ő vetette fel, hogy szerinte a lakógyűlés mint szituáció egész biztosan olyan helyzet, amihez tizennyolc év felett a legtöbb ember kapcsolódni tud valamilyen szinten. Innen indult minden. Nekem egyből eszembe jutottak referenciaként a román újhullámos filmek, rengeteg ötletem volt, sokat beszéltünk is erről Schulze Évával, akivel a Magyarázat mindenre forgatókönyvét is együtt írtuk. Sokáig formálódott a téma. Végül egyetértettünk abban, hogy valójában nem a lakógyűlésnek kell a központban lennie, nem ez a fontos, hanem a ház és a társasházi rendszer, ahol soha semmit nem sikerül elintézni.
A főhősünk legalábbis arra döbben rá, hogy ebben az örökös semmiben neki is nagy felelősége van, és lépnie kell ahhoz, hogy a rendszer megváltozzon.
Persze, most csak a lényeget foglaltam össze, a történethez sok más szálat is hozzáadtunk, és kerültek bele személyes élmények is utólag. Ez valahol elkerülhetetlen. Bármilyen céllal is ülsz le, a személyesség mindig megjelenik, hiszen a legtöbben arról tudnak őszintén beszélni, amit ismernek, átéltek.
Már sokszor elmondtad, hogy nem gondolkodsz tudatos filmográfiában, de valahogy ez a történet is beleillik a korábbi rendezéseidbe. Visszatérő témád, hogy van egy ember, aki benne létezik egy közösségben, közegben, rendszerben, próbál boldogulni, de mégsem sikerül zöldágra vergődnie. Idegennek érzi magát.
Bőven van igazság abban, ahogy most leírtad a filmjeinket, és igazából a Földszint karakterének is ez az alapproblémája. Pedig tényleg nem dolgozom ennyire tudatosan, nem törekszem arra, hogy ebből kilépjek, de nem is szándékosan beszélek róla újra meg újra. Ez a fajta alapszorongás és idegenség, ami sok embert jellemez, engem is meghatároz, valószínűleg ezért jelenik meg minden karakteremben. Mi, magyarok sokat szorongunk, ez már-már a hobbink. Van ebben ugyan némi pozitívum is, mert beindíthat kreatív energiákat, túlélési ösztönöket, ha jól bánunk vele, de együtt élni vele többnyire mégiscsak nehéz. Nekem sem sikerül mindig a helyén kezelni.
A kisember, aki megelégeli, hogy a rendszer rossz, semmi sem működik megfelelően, és felismeri, hogy ebben neki is nagy a felelőssége… ennek a történetnek politikai felhangja is van, főleg április óta.
Az talán magától értetődő, hogy a társasházi rendszer és a szélesebb értelemben vett politikai-társadalmi rendszer működése között szoros összefüggés van. Ebben élünk.
Nehéz is volna nem inspirálódni az elmúlt évek Magyarországából, főleg ha független filmről van szó.
Ha a Nemzeti Filmintézet pályázatára készültünk volna, akkor valószínűleg folyamatosan megkérdőjelezzük magunkat, mi az, amit leírhatunk, és mit nem. Tagadhatatlan, hogy van jó adag rendszerkritika a Földszintben, de még hangsúlyosabban megjelenik az egyén, aki saját lelki bajai és áldozatszerepe miatt nem mer kilépni a rendszerből.
Vagyis szándékos volt ez a politikai metafora?
Igen, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy március 23-án kezdtünk el forgatni. A gyártási tervünkben április 12-e és 13-a szünnap volt már ekkor, mert nem tudtuk, mi fog történni. Én nem számítottam kormányváltásra. A filmet még az előző rendszerben írtuk, onnan inspirálódtunk, szerepelnek a történetben aktuálpolitikai idézetek is, de ezzel csak a forgatókönyvírás egy bizonyos pontjáig foglalkoztunk, utána már kizárólag a főszereplő, Kristóf karaktere volt a fókuszban. Szerintem sokféleképpen lehet értelmezni ezt a filmet, hiszen valóban rendszerkritika, de ez ma már egészen máshogy hat. Milyen furcsa ez, létrehozol valamit, ami egy bizonyos naptári időpontig kritika, utána pedig már valami más. Metaforikus történelmi film? Magam sem tudom, minek nevezzem. Egyébként azt is el tudom képzelni, hogy lesznek, akik a vígjáték hangsúlyait érzékelik majd jobban.
Nemrég írtam egy regényről, amelynek a főhősét jobb híján Reisz Gábor-i karakterként jellemeztem. Persze, ezt nem én találtam ki, másoktól is hallottam már ezt a kifejezést. Bizonyos körökben mindenki érti, mit jelent. Mit szólsz hozzá?
Én nem értem. Össze tudom rakni, mit takar ez, de semmi tudatosság nincs részemről abban, hogy bizonyos személyiségjegyek ismétlődnek. Valahol vágyom is arra, hogy nagyon más típusú filmeket csináljak, miközben hiszek abban, hogy ha az ember leül, az igazi szabad alkotásban ezeknek a racionális döntéseknek nem szabad uralkodóvá válniuk.
Az első két filmedben meghatározóak voltak azok a jelenetek, amelyekre gyakran mágikus realistaként szoktak hivatkozni. Anno elmondtad, hogy a Magyarázat mindenre forgatásán is rögzítettetek ilyen epizódokat, ám végül kihagytátok őket, mert nem illettek a történetbe. Ezek visszatérnek a Földszintben, vagy megint új filmnyelvet használsz?
Szerintem ez is új filmnyelv lesz inkább. Lényegében egy ember tizenöt óráját meséljük el, azt az érzést keltve, hogy valós időben követjük végig, és mindezt egy lakóházban. Mágikus realizmus? Erre nem gondoltam az írás során, de közben meg szerepel benne néhány jelenet, amibe a nézők talán beleláthatnak ilyesmit. A VAN-nál és Rossz verseknél nagyon szabadon kezeltük a teret és az időt, montázstechnikailag sokkal könnyedebb struktúrára épültek. A Magyarázat mindenre esetében viszont arra törekedtünk, hogy az emberek azt érezzék, leszálltak ugyan a villamosról, és bementek a moziba, de valójában mintha ugyanott lennének, ahol egyébként is élnek. A Földszintnél ez sem igaz. Nem az „itt és most” hangulatról szól,
ez univerzális történet, a mobiltelefonokat leszámítva játszódhatna akár tíz vagy húsz évvel ezelőtt is.
Nem tudjuk, hol van az a ház, ahol a szereplők élnek. Ez fontos különbség a korábbi filmjeinkhez képest.
A legutóbbi interjúnk végén pesszimistán nyilatkoztál a magyar film helyzetéről: azt mondtad, nem látsz rá esélyt, hogy a közeljövőben változzon a finanszírozási rendszer. A választások óta azonban elindult a megújulás, most a reménykedés időszakában vagyunk. Hogy állsz most a kérdéshez?
Nagyon sokan dolgoznak most a magyar filmesek közül azon, hogy egy jobb, igazságosabb és átláthatóbb rendszer jöjjön létre, én is hiszek benne. A Földszint munkálatai miatt nem volt időm aktívan részt venni a diskurzusban, de tagja vagyok a Játékfilmrendezők Egyesületének, ismerem a Filmreform célkitűzéseit. Látom a levelezéseket és azt, milyen törekvések vannak. Én egyelőre tényleg csak a reménykedésről tudok beszámolni, mert valószínűleg legkevesebb egy év múlva látszik majd, hogyan működik az új NFI, hiszen az egész rendszert az alapjaitól szeretnék újjászervezni és -építeni, ehhez pedig idő kell. Most talán sokan abban reménykednek, hogy a közeljövőben megrendezhetik azokat a filmeket, amiken éveken át dolgoztak, csak azt az NFI – akár jogosan, akár jogtalanul – egymondatos indoklásokkal elkaszálta. Biztosan rengetegen pályáznak majd ezekkel a régi szerelemprojektekkel.
Én mindenesetre remélem, hogy azok a filmtervek, amiket az alkotók valóban fontosnak éreztek, és le lehetett forgatni kevés pénzből, már elkészültek, hasonló módon, mint a mi filmjeink.
Ez kegyetlen mondat, de 2019 körül már jól látszódott, milyen irányba tart az NFI, erre pedig a filmeseknek reagálniuk kellett. Ha valaki az elmúlt hét-nyolc évben nem alakította át a működését azért, hogy leforgathassa a saját filmjét, akkor lehet, hogy ott más probléma is van.
Te azt az álláspontot képviseled, hagyjuk a régi, elkaszált projekteket, és mindenki pályázzon inkább új filmtervekkel.
Alapvetően igen, de azért árnyalnám ezt a gondolatot: arra értettem, hogy jó lenne aktuális filmeket készíteni, amik a jelenről szólnak, és megszólítják a ma emberét. Én örülnék, ha minél több új ötlet valósulna meg, de ettől függetlenül biztosan rengeteg olyan elkaszált projekt van az alkotók fiókjában eltéve, amit érdemes volna elkészíteni, irodalmi adaptációktól elkezdve történelmi drámákig. És ha már rákanyarodtunk a történelmi témára: őszintén remélem, hogy vége van annak az időszaknak, amikor az emberek azt várják, hogy hollywoodi típusú filmek készüljenek magyar nyelven, magyar történelmi személyekről.
Ez egyrészről hülyeség, semmi köze a magyar filmes identitáshoz. Másrészt pedig az elmúlt években az is kiderült, hogy ez gyakran történelemhamisítással jár együtt.
Egy ekkora országnak, ekkora gazdasággal egyszerűen nem ez az útja. Főleg azt támogatnám, hogy a fiatalok kerüljenek előtérbe, az a generáció, amely az elmúlt hat-hét évben egyáltalán nem tudta hallatni a hangját.
Az NFI előző vezetése azzal érvelt, hogy nekik a társadalom minden rétegét meg kell szólítaniuk. Hogy nem lehet csak szerzői filmeket támogatni, kellenek a könnyed, szórakoztató közönségfilmek is.
Nem szeretnék túlzottan kritikus lenni a közönségfilmekkel, de nehéz nem annak lennem, mert annyira távol állnak a világomtól, az ízlésemtől, az identitásomtól. Persze ez nem is baj, mások meg szeretik őket, ez jól is van így. Egyszerűen csak szeretném, ha nagyobb súllyal esne a latba, hogy minek van ténylegesen kulturális értéke. A szórakoztatás fontos része a filmművészetnek, de a kultúra összességében mégsem kizárólag a szórakoztatásról szól. Senkit nem áll szándékomban megsérteni, sem filmeseket, sem azokat a nézőket, akik szerették ezeket a produkciókat, de úgy érzem, hogy a dolgok rossz irányba tartanak már egy ideje. Olyan közönségfilmtervekbe, amelyek várhatóan nagyobb közönséget vonzanak majd, a piaci szereplők is szívesebben szállnak be, a médiatámogatók könnyebben nyitják ki a pénztárcájukat. Ezt figyelembe lehetne venni az NFI-nél, amikor döntenek majd a támogatásokról. Tudtommal egyébként a Filmreform egyik legfontosabb célkitűzése, hogy többablakos rendszer jöjjön létre.
Gondolkodsz már a következő filmterveden?
Sokat ötletelek, de egyelőre még nincs olyan tervem, amiről biztosan tudom, hogy akár már ma délután elkezdhetném írni. Eközben együtt dolgozom a Proton Színházzal is, amit szintén nagyon élvezek, és szeretném folytatni. Azt hiszem, még kell egy kis idő, hogy átlássam, mi lesz a következő lépés.
Október elején kerül országosan a mozikba a Földszint. Izgulsz, mit fog szólni a magyar közönség? Végtére is, az eddigi filmjeiddel már kultstátuszt szereztél magadnak.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogadják majd, talán sokkal jobban foglalkoztat ez, mint korábban bármikor. A kormányváltás sokak számára euforikus volt, de a kiszámíthatatlanság miatt az elmúlt hónapok sokaknál a szorongást erősítették fel. Nagyon nehéz elképzelnem, mire fogékony jelenleg ez a közönség.
Az imént meglepődtél a telefonban. Tőlem tudtad meg, hogy kultrendező vagy?
Hallottam már ezt is, persze, de egyszerűen nem tudom, hogy kell rá reagálni. Nagyon szeretnék ugyanaz lenni, mint aki akkor voltam, amikor elkezdtem filmeket csinálni, de ez nyilván lehetetlen. Idősebb lettem, néha inkább azt érzem, öregebb. Biztos bölcsebb is vagyok, de sok mindenben még mindig hülyének érzem magam. Szabad szeretnék maradni a filmkészítésben, de sokat tapasztaltam az évek alatt, ami persze fejlődést is jelent, de bizonyos tekintetben korlátoz. Nem érzem, hogy kultrendező lennék, és nem szerénykedni akarok – nekem ezt hallani inkább nyomasztó, de persze ez azért van, mert egy idióta vagyok. Igazából nem tekintek magamra sehogy. Én továbbra is csak filmeket szeretnék csinálni.
A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.
Fejléckép: Reisz Gábor (Fotó/Forrás: Bach Máté / Cirko Film)





hírlevél












