Júliusban, amikor megjelent a Napóleon első előzetese, a kritikusok és a szakértők szinte rögtön a történelmi pontatlanságokat kezdték keresni, és nem is nagyon volt nehéz dolguk, minthogy a két-három perces ízelítőből egyértelműen kiderült, Ridley Scottot nem igazán érdekelték a tények, hiszen nagytotálban láthattuk például, ahogy a hadvezér ágyúkkal tüzel a piramisokra Egyiptomban. Felmerült ismét a kérdés, vajon milyen mennyiségű torzítást engedhet meg magának egy művész történelmi személyiségek vagy események feldolgozásakor. A válasz alighanem kézenfekvő:

Ha a víziót, a történet belső hangjának erejét szolgálja, megengedett a pontatlanság és a tények ignorálása. Hiszen a történelmi (meta)fikció közel sem ördögtől való műfaj: elég csak példának okáért Quentin Tarantino Becstelen brigantykjára gondolnunk, ahol aligha horkant fel bárki, amikor a végső jelenetnél szitává lőtték Hitler fejét a moziteremben.

Jelenet a Napóleon című filmből (Fotó/Forrás: Apple Studios)

A kérdés így tehát csak az maradt: vajon Ridley Scott jó okkal tért-e el a történelmi konszenzustól, amikor fantiázáját szabadjára engedte? A válasz pedig nagyon egyszerű: nem. A 85 éves angol rendező új filmjében bár megvolna a potenciál – főként a vizuális ereje miatt –, hogy maradandó moziélményt nyújtson, végső soron mégsem lett több, mint egy színes-szagos Wikipedia-szócikk, amit ráadásul egy történelmileg kevésbé jártas illető szerkesztett össze.

A történet a francia forradalom idején kezdődik, egészen pontosan 1793. október 16-án, amikor Bonaparte Napóleon végignézi Marie Antoinette kivégzését Párizsban. A film ettől a ponttól kezdve követi végig a majdani uralkodó életét: láthatjuk felemelkedését, katonai sikereit, első házasságát, császárrá koronázását, bukását, száműzetését, végül pedig a halálát.

Jelenet a Napóleon című filmből (Fotó/Forrás: Apple Studios)

Ridley Scott – és ezen a ponton említsük meg a forgatókönyvíró nevét: David Scarpa – nyilvánvalóan nem egy hiteles életrajzi filmet szeretett volna rendezni. Csakhogy adja magát a kérdés: akkor mit? A Napóleon ugyanis minden látványossága és kimunkáltsága ellenére egy végtelenül steril történet, aminek istenigazából még rendes dramaturgiája sincsen. Az alkotók nem tesznek egyebet, mint hogy pontról pontra végigveszik az uralkodó életének kiemelkedő pillanatait, legalábbis annyit, amennyi belefér egy egész estés mozi játékidejébe. Mindezt úgy, hogy

Ehelyett sekélyes, unalmas párbeszédeket hallgathatunk, amelyek célja szinte kizárólag az, hogy eljussunk a következő életrajzi állomáshoz. Ennek fényében nehezen érthető, hogy az alkotók miért érezték úgy, hogy érdemes fittyet hányniuk a történelmi hitelességre, ha közben nem vették a fáradságot, hogy elmeséljenek egy új, a felszín alatt húzódó, a puszta tényeken túlmutató, örök emberi dilemmákról szóló történetet.

Jelenet a Napóleon című filmből (Fotó/Forrás: Apple Studios)

Merthogy ebből a filmből Napóleonról aligha tudunk meg valamit, legfeljebb annyit, hogy egy kissé tesze-tosza ember volt, akire hite szerint a végzet nagyobb tehertételt mért, mint amit akaratereje elbírt volna, ugyanakkor mégis minden tőle telhetőt megtett, hogy megfeleljen ennek a feladatnak. Az alkotók ott hibáztak igazán, hogy nem engedik közel az embert a nézőhöz. Bár felvillantják, hogy Napóleon mindenféle komplexussal küzd – például a nőkkel való intim kapcsolatai során egy kisgyerek szintjére regresszál –, legbelsejét azonban sohasem pillanthatjuk meg, személyisége nem tárulkozik fel, mindvégig kívülről kell szemlélnünk őt. (Pedig emlékezetes, hogy az idei év egyik legnagyobb sikerének, az Oppenheimer legkiválóbb jelenetei éppen azok voltak, ahol a főhőssel együtt éltük át a bűntudat letaglózó erejét.) A filmből nem derül ki, hogy katonái miért rajongtak érte, de még csak az sem, milyen embernek képzelte el David Scarpa vagy Ridley Scott. Így

Nem úgy Jozefina császárné, aki talán az indokoltnál is nagyobb figyelmet kap. Vanessa Kirby figyelemre méltó alakításának hála a császárné tragédiájában legalább egy viszonylag átélhető történetet kapunk, ami ha meg nem is menti, de legalább életet lehel néha a filmbe. Igaz, Scotték ezt a szálat is eltúlozzák, szinte a forgatókönyv egészét Napóleon felesége iránt érzett határtalan szerelmére fűzik fel, azt a benyomást keltve, mintha valamennyi történelmi döntése, minden háború és hódítás legfőbb motivációja a nőnek való bizonyítás lett volna.

Jelenet a Napóleon című filmből (Fotó/Forrás: Apple Studios)

Ha mindezek ellenére mégsem támad kedvünk kirohanni a moziteremből, az csak és kizárólag a vizualitásnak köszönhető. Mert azt a korábban kifejtettek ellenére sem állíthatjuk, hogy a Napóleon ne volna látványos. Mindent összevetve Ridley Scottot még a legrosszabb szándékkal sem nevezhetnénk rossz rendezőnek.

ezek azok a percek a filmben, amikor nézőként teljességgel át tudjuk adni magunkat a látottaknak, és elfeledkezünk róla, hogy egy moziban ülünk, nem pedig a csatatéren fagyoskodunk a hadvezér jeladására várva.

Hogy mi lehetett az alkotók célja, arról még a filmet látva is nehéz találgatni. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy valamiképpen demitizálni szerették volna Napóleon alakját, hogy ne tekintsünk rá afféle isteni zseniként, mint ahogy az utókor elképzeli, annak ellenére, hogy dicsőséges menetelése több millió ember halálába került. És nem is lett volna ez feltétlenül rossz koncepció. Nem sok hiányzott hozzá, csak egy jó forgatókönyv.

Fejléckép: Jelenet a Napóleon című filmből (Fotó/Forrás: Apple Studios)