A csoportos kiállítások olyanok, mint a szkeccsfilmek: rengeteg dolgon múlik a sikerük. Kell hozzá néhány olyan alkotó, aki elég egyedi, elgondolkodtató vagy izgalmas, hogy önállóan is megállja a helyét. Aztán meg kell találni a megfelelő hangsúlyokat, hogy egyik művész se nyomja el a másikat, és nagyjából egyenlő súllyal legyenek jelen a tárlaton. És még ekkor is előfordulhat, hogy a részleteiben zseniális kiállítás sehogy sem áll össze egy teljes egésszé.
A Műcsarnok Külön ter(m)ek azonban jól vette ezeket az akadályokat. Talán azért, mert ez már a harmadik ilyen tárlata. Az egész 2016-ban a Frissennel kezdődött, majd 2018-ban a Kilenc műteremmel folytatódott. A koncepció lényege, hogy a Műcsarnok munkatársai kiválasztanak egy csokornyi művészt, akikről úgy gondolják, hogy nemcsak érdekesek, karakteresek, de relevánsak is saját területükön, és műveikből berendeznek egy-egy termet, az egészből pedig egy közös katalógust készítenek.
Az a változó című, de mindenki által csak Frissen néven emlegetett kiállítássorozat, amelyik immár a harmadik fejezetéhez ért a Műcsarnokban, éppen ennyit vállalt: jelen lesz abban a pillanatban, amikor a titok formát talál magának. A kiállítás nézője úgy érezheti, hogy ott áll az alkotó mellett a mű születésének pillanatában.
– írta a tárlatról Bán András kritikus.
A tárlat művészei (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)
Az első, bevezető terem egyszerre tágas, üres és kaotikus: közepén a kiállítás további részében bemutatott alkotóktól láthatunk műveket ad hoc felvillantva, kétoldalt pedig körülbelül negyedórás kisfilmeket nézhetünk meg a művészekről fülhallgatóval, egy kanapén ülve. Ha mind a hét filmet végignézzük, azzal máris elmegy másfél óránk úgy, hogy a tárlatból még alig láttunk valamit. Ráadásul így, szorosan egymás mellett túl megterhelő minden videót végignézni úgy, hogy csak két lépés választja el egymástól a kanapénkat. Ha azonban kihagyjuk ezt a bevezetőt, a kiállítás többi részében magunkra hagynak minket, csak rövid feliratok segítenek megérteni, kinek az alkotásait is bámuljuk. Itt, a legelső teremben ráadásul még azt sem tudhatjuk, ki az, akire bővebben is kíváncsiak vagyunk – és melyik videót érdemes megnéznünk.
Érdemesebb lett volna talán a termekben szétszórni a bemutatkozó filmeket, hogy az alkotókat saját műveik körében ismerhessük meg.
Azok a videók, amelyekbe belenéztem, egyaránt érdekesek és informatívak. Leghosszabban Milorad Krstić kisfilmjénél időztem el, akit tavalyi animációs filmje, a Ruben Brandt, a gyűjtő miatt ismerhetett meg a szélesebb közönség is.
Nehéz eldönteni, hogy a Krstić-részleg a film sikere miatt ennyire Ruben Brandt-központú, vagy egyszerűen maga a mozi foglalja össze ennyire markánsan Krstić egész alkotói életművét – valószínűleg mindkettő igaz.
Az interjúkban Krstić elmondta, hogy a logika, a racionalitás egyáltalán nem érdekli, számára az a lényeg, hogy művei szépek, meglepőek, egyediek legyenek, vagyis véletlenül se unalmasak. Festőként úgy érzi, ő az Isten, hiszen szabadon alkothat, nincsenek határok. Ezzel ellentétben rendezőként inkább csak kapitány, aki igyekszik a megfelelő úton terelgetni a művet. Alkotói folyamatáról elmondta: számára a dinamika lényeges. Ha halad valamerre, az jól néz ki, és az sem látszik, ha esetleg maga sem tudja még a célt. A gyerekek a mai napig így rajzolnak: fogalmuk sincs, mi sül ki belőle a végén, csak sodródnak az árral. Mindez Krstić képein is érződik, ennek ellenére látványvilága mégis egységes: képei olyanok, mintha egy az egyben a Ruben Brandtból emelték volna ki őket.
Részlet Milorad Krstić terméből (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)
A II. teremben találhatóak Naomi Devil, vagyis Ördög Noémi képei, amelyeken a szürrealizmus keveredik a pop-arttal és a manierizmussal, mindez gyakran egyetlen képen belül is megfigyelhető. Festményein az elmúlt évszázadok festészeti hagyományai jelennek meg mai köntösben: a barokk stílusú portréképek első pillantásra porosnak tűnnek, és csak az élénk színek miatt hatnak egyedinek.
Aztán ahogy tüzetesebben megnézzük őket, mindig feltűnik valami oda nem illő apróság, amitől az egész szürreálissá, vagy épp nagyon is maivá válik: egy McDonalds sültkrumpli, egy szarv, egy mobiltelefon.
És ami a legfurább: egy idő után mindez egyáltalán nem tűnik furának – nem egy kép ugyanis úgy tűnik, mintha a hipszter szubkultúra lenyomata volna.
Naomi Devil: Félelem és reszketés Ozorában (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)
Horváth Éva Mónika kiállított művein a tömeget ábrázolja vibráló, sokszínű, már-már képregényekbe illő módon. Alakjai egytől egyig arctalanok, és csak egészen picit, a körkörös fejforma körvonalait vagy színeit illetően különböznek - valójában azonban ugyanolyanok. Ez a massza a képeken a hatalom jelképe - az emberek ugyanis csak együtt, összefogva erősek, ez azonban bármikor átfordulhat akár pusztításba is.
Részlet Horváth Éva Mónika kiállításából (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)
Németh Marcell termének neve Heavy Metal, ez pedig remekül összefoglalja, mit láthatunk ott: nagyon is ismerős képeket (építkezési daru, aluljáró, külvárosi táj), amelyeket a hideg acél és az emberek hiánya tesz egyszerre rideggé és gyönyörűvé. Az acél reliefek minden pillantásra más arcukat mutatják: lehet, hogy elsőre a pirossal kiemelt részek, vagy épp a domború vonalak tűnnek fel, de néhány szempillantással, pár lépéssel később biztos hogy valami mást fedezünk fel rajtuk.
Részlet Németh Marcell Heavy metal című kiállításából (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)
Bojti András termébe belépve olyan, mintha egy keleti szertartás kellős közepébe csöppennénk, hogy aztán az egész pár méter múlva átváltozzon az Alice Csodaországban világává: a tér, az idő és a formák is meghajlanak, minden viszonylagossá válik. Egy képernyőn pedig totálban követhetjük, mi zajlik épp a teremben. A megoldás nem csak azért érdekes, mert ezzel az egész terem kap egy új perspektívát, hanem azért is, mert ennek közepén épp mi, látogatók állunk.
Részlet Bojti András terméből (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)
Richter Sára textilből alkotott labirintusán végighaladva úgy éreztem magam, mint a Virágot Algernonnak patkánya, aki igyekszik minél jobban és gyorsabban megoldani labirintus-játékát.
Itt azonban nincs szükség gyorsaságra, és nincs jó vagy jobb megoldás sem: maga az élmény számít.
Pont mint az élet vagy az alkotás során - a textilábrák ugyanis pont ezeken a folyamatokon vezetnek végig.
Részlet Richter Sára Ami személyes című tárlatából (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)
Szabó Ábel terme talán a legaktuálisabb mind közül: bemutatja, mit lát és mivel szembesül egy átlagos magyar ember napjainkban.
Képei egészen banális perspektívát alkalmaznak, épp ezért ennyire hatásosak: kilátás mozgó kocsiból, mocskos kirakat mögül, graffitik árnyékában. Megjelenik a Hős utca, a Hungária körút, háttérben a Soros-plakátok. Nap mint nap szembesülünk ezzel a koszos összevisszasággal, ezért nem is tulajdonítunk jelentőséget a látottakkal. Szabó képei azonban alkalmat adnak hogy kicsit megálljunk, és ilyen speciális körülmények között, egy múzeumban szembesüljünk saját környezetünkkel. A nyilvánvaló kritikai él mellett valamennyi képben ott bujkál valami rejtett, szégyenlős szépség is.
Szabó Ábel Villamosmegálló című képe (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)
(Címlapkép: Naomi Devil alkotása)
hírlevél
