Sam Havadtoy legújabb budapesti kiállításán egy egész autót és annak karosszériáját befedte csipkével. Védjegye ugyanis, hogy e finom jellegzetes anyaggal nemcsak a saját, izgalmas élettörténeteit, hanem már szobrokat, például Disney-figurákat is beburkol. Egy óriási Goofey-szobor is látható például a tárlaton, amely május 12-én nyílt meg a Kalman Maklary Fine Arts galériában. Mi elmentünk rá, és elbeszélgettünk a karizmatikus, magyar származású művésszel.
A kiállítás fő tárgya, a kis FIAT 500-as mintha esküvői ruhába bújt volna: kívül belül hófehéren ragyog a finom csipkétől és a festéktől. A még mindig működőképes műalkotás eredetileg Olaszországba készült, Havadtoynak a budapestivel párhuzamosan ott fut majd nagyszabású kiállítása, kis időre el is viszik majd a kocsit Milánóba. Ez az autó volt Magyarországon az első luxusautó, az apró, cseles zöld-fehér-piros, vagy épp piros-fehér-zöld minták nemcsak az olasz kultúra szimbólumára utalnak, többfajta értelmezésre adnak lehetőséget.
A kiállításon a csipkével bevont képek között három alkotáson fel van fedve az életrajzi töredékek szövege; mellettük vigyorgó Disney-kacsákat is látunk, valamint egy jól megtermett Goofey-t a sarokban. Sam Havadtoy 1973-tól New Yorkban élt, és nagymértékben befolyásolta a pop-art, amelynek nem egy képviselőjével személyes kapcsolatban is volt. Ahogy a művészvilág krémjével is: munkájának köszönhetően ismerkedett meg Yoko Onoval, akivel élettársi kapcsolatban csaknem 20 évig élt együtt. Na de honnan is jutott el idáig?
Sanyarú gyerekkorból a lehetőségek hazájába
Mikor megkérdezem, hogy Sam Havadtoyként vagy Havadtőy Sámuelnek gondol-e magára, azt válaszolja, egyértelműen Sam Havadtoyként, hiszen élete 64 évéből mindössze 15 évet élt Magyarországon. Havadtőy Sámuel Londonban született magyar szülők gyermekeként 1952-ben, de édesapjának honvágya volt, ezért 1956-ban, még a forradalom kitörése előtt hazaköltöztek. Ezután bármennyire is szerettek volna visszatérni Angliába, nem tudtak, sőt, hétéves korában el is váltak a szülők. Testvéreivel ekkor intézetbe került, ahonnan apja kivette, ők azonban anyjához szöktek, ahol nagy szegénység várt rájuk. Később pincérként dolgozott itthon, aztán 18 évesen Jugoszlávián keresztül sikerült kiszöknie Angliába, onnan pedig 1972-ben New Yorkba ment, és lakberendezőként próbált szerencsét. Számításai bejöttek: Amerikában nem a képesítés, hanem a képesség, a munkabírás és a kreativitás számított.
„Arra viszont figyelni kellett, hogy a koromnál mindig egy kicsit idősebbnek adjam ki magam, hiszen az mégsem járja, hogy egy tőzsdei szakember vagy egy rocksztár otthonát egy huszonhárom éves zöldfülű rendezi be. Attól fogva huszonkilenc voltam, s az összes feleség azt kérdezte, mi a titkom. Minek köszönhető, hogy ilyen jól tartom magam?” - mondta korábban egy nekünk adott interjúban.
1978-ban már saját belsőépítészeti galériát nyitott, a Sam Havadtoy Gallery and Interior Design Studio-t. Ide sétált be egy szép napon John Lennon és Yoko Ono, és attól a pillanattól fogva teljesen megváltozott az élete. Egyik napról a másikra a rockvilág és a művészek legfelsőbb köreiben, Andy Warhol, Keith Haring, Basquiat, John Cage, Madonna, Paul McCartney, David Bowie társaságában találta magát. A baráti viszony a 18 évvel idősebb Yoko Onóval John Lennon halála után fél évvel mélyült el: összeköltöztek, és 22 évig, 2003-ig együtt éltek. 1992-ben a volt Alkotmány utcában Galéria 56 néven nyitottak közösen műkereskedést, ezt követően gyakran hazalátogattak Amerikából. Havadtőy 2000-től újra európai polgár: Budapesten, Szentendrén és az olaszországi Liguriában él.
Miért pont a csipke, miért pont a Fiat 500?
Már fiatalon, közvetlenül New Yorkba költözése előtt festeni kezdett, de igazán csak a 80-as években forrt ki a stílusa, amit olajjal, akrillal és kevert technikákkal valósít meg. A kétezres évek elején kezdett bele csipkés sorozatába, amely során önéletrajzi vonatkozású eseteket ír a vászonra, majd ezeket festék és csipkeréteg alá temeti. A sorozat eleve terápiás céllal indult: Havadtőy egy pszichiáter javaslatára történetekbe foglalta és felszínre hozta múltbéli emlékeit, hogy aztán lefedésükkel elengedje őket. Interjú következik, amit a kiállítás megnyitója előtt készítettünk el a folyékonyan magyarul beszélő művésszel.
Ezekben az új munkákban is rejtőznek régi történetek a csipke mögött?
A Fiat 500-on nincsenek, és a csomagtartókra festett képeken sem. Ez persze nem azt jelenti, hogy elfogytak volna a megírandó történetek. Épp ma arról egyeztem meg a milánói kiállításom igazgatóval, hogy most tartok egy nyári szünetet, utána ismét képeket festek, és dolgozok tovább a szövegekkel. Minden nap történik valami ugyanis, a történetek nem fogynak el.
A mostani kiállításán a 2000-es évek elején készült sorozatból is látható három kép, amiken látszik a szöveg. Ezek a művek miért kaptak erre „engedélyt?”
Még a Tel Aviv-i kiállításra készültek, és a kurátor kíváncsi volt a szövegeimre. Én ezt a hármat mutattam meg neki, ő pedig meggyőzött arról, hogy ne temessem el ezeket az írásokat. Viszont nem bírtam elviselni, hogy teljes egészében olvashatóak legyenek, ezért egy részük látható csak.
Az egyiken egy szexuális kaland sztorija olvasható 18 éves korából, bár elég nehéz kihámozni a lényeget a képből...
Azért írtam meg azt a történetet, mert egy életre nyomot hagyott bennem. Egy étteremben dolgoztam pincérként Londonban, és volt egy úriember, aki gyakran betért, és mindig az én asztalomhoz akart ülni. Egyszer nagyon bánatosan megkérdezte, hogy ugye arról szó se lehet, hogy köztünk legyen valami? Nagyon megsajnáltam, ezért elmentem vele vacsorázni, és utána megtörtént a dolog. Aztán az autójával hazavitt, és mikor kiszálltam az autóból, pénzt nyomott a kezembe. Én pedig elfogadtam, amit nem kellett volna, mert ezzel mindent elrontottam. Amíg nem volt szó pénzről, addig neki volt egy kellemes élménye, hogy akit akart, megkaphatta – így viszont nem megkapta, hanem fizetett érte. Egyszerűbb lett volna nem elmenni vele. Sokszor jobb nemet mondani – nemcsak nekünk, a másik embernek is jobb. Ettől a pillanattól kezdve teljesen máshogy álltam hozzá mindenhez.
Hogy jutott eszébe, hogy csipkével bevonjon egy Fiat 500-ast?
Olaszországban, ahol a nagyobbik kiállításom lesz a milánói Mudima-ban, mindkét emeletre új munkákat kértek tőlem. Úgy döntöttem, hogy az olasz kultúrára fogok reflektálni, aminek a Fiat 500 egy ikonikus jelképe. Érdekes volt, hogy Rómában vettem meg ezt a kocsit, és mikor kinyitottam a törzskönyvét, láttam, hogy az első tulajdonosa 1967-ben egy magyar, Gergely István volt Budapestről. Tulajdonképpen hazahoztam ezt az autót. Az olasz kiállításon a kultúra mellett a keresztény hittel és a kommunizmussal is foglalkozom – Olaszországban a kommunista párt eléggé erős most.
Ön vallásos?
Nem, ateista vagyok. De kommunista se vagyok, mégis foglalkozom vele. (Nevet.) A három itt látható, szöveges képből az egyik egyébként szintén a vallásról, Istenről szól, a másik egy nagyon csinos hölgyről, a harmadik pedig ugye 18 évesen átélt történetről.
Hogy kell elképzelni a technikáját? Horgolótűkkel nekilát elkészíteni a csipkét?
Nem, dehogy, nem vállalkoznék a csipkevetésre. Így is 3-4 hétbe telik egy alkotást létrehoznom. Régen az asszonyok, akik egész nap a földet művelték, a nap végén még nekiláttak csipkét vetni művészi alapon, pedig ez hatalmas munka, 20 órába is beletelik. Ennek ellenére ha megsérül, elszíneződik, az emberek kidobják. Mivel a csipkét halotti lepelként is használják, eldöntöttem, hogy ezzel fedem le a történeteimet. Másokhoz hasonlóan én se becsültem meg gyerekkoromban ezt az anyagot, de most kiemelem, a kép felületére helyezem, hogy szembesüljünk vele. Ez is egy dialógus. Utólag lefestem akrillal, és van, hogy még erre a rétegre is írok szövegeket. A legújabb munkákon autófestéket használtam először életemben - hihetetlen, mennyire látszik rajta a csipke.
Honnan szerzi be a csipkéket?
Sokan jönnek azzal, hogy tessék, a nagymamám csinálta, és nem tudjuk kidobni. Nemrég egy interjúra hozta be az újságíró hölgy az édesanyja csipkéit, amik egy fiókban álltak. Egyszer meg az Alföldi Robi tett egy bejelentést a nyilvánosság előtt, hogy sok csipkére van szüksége, de nem mondta el, miért. Rengetegen hoztak neki. Egyszer csak megállt a taxival a házam előtt, lerakta őket egy nagy zsákban, és ment tovább.
Ma már szobrokra is tesz csipkét. Mi az üzenete a csipkével bevont pincérkedő Goofey-szobornak?
Ez egy műtárgy, az emberek azt az üzenetet látják bele, amit akarnak. Egy barátom például, akit huszonöt éve ismerek, megkérdezte flegmán: „Még egy önarckép?” Merthogy Magyarországon pincér voltam, Angliában meg lakáj. Néha az ember saját maga se látja az üzenetet a műalkotásban, mások meg ránéznek, és azonnal megtalálják.
Nagyon sokakat érdekelne, miket élt át New Yorkban a hírességek között. Még most se fedné fel azokat a sztorikat, amiket egy az egyben elrejtett a csipke mögé?
Nem, pont azért van eltemetve, hogy ne kelljen róla beszélni. Miután elkészül a kép, a szöveget a számítógépről is eltüntetem.
Nem fáj egy gombnyomással eltüntetni a múltat?
Nem. Én már olyan sokszor megszüntettem a múltat, olyan sokat költöztem és változtattam az életemen, hogy nem számít. Ez is az élet része.