Meghökkentően érett, erős rendezéssel hívta fel magára a figyelmet Celine Song, aki élete első nagyjátékfilmjével az idei év egyik legemlékezetesebb alkotását tudhatja magáénak. Előző életek című romantikus drámája sallangoktól, giccstől és mindenféle zsánerközhelytől mentes, átélhető, keserédes történet, amelyet
már most nyugodt szívvel említhetünk olyan klasszikussal is egy lapon, mint Wong Kar-wai Szerelemre hangolva című remekműve.
Pedig ebben a történetben nincs semmi újdonság, egy klasszikus szerelmi háromszög tanúi vagyunk. A film elején rögtön különleges pozícióból figyelhetjük meg az érintetteket: három embert látunk egy bárpultnál, és közben halljuk, ahogy azok, akiknek a szemével nézzük őket, megpróbálják kitalálni, vajon milyen viszonyban állhatnak egymással. A kamera pedig fokozatosa ráközelít a két férfi közt ülő nő arcára. Ő a főszereplő, Nora (Greta Lee), vagy ahogy gyerekként hívták, Na Young. Ezután a történet visszatér a múltba. Valamikor a kétezres évek elején járunk Szöulban, amikor a lány még csak tizenkét éves, és legjobb barátjába, Hae Sungba (Teo Yoo) szerelmes. Na Young anyja még egy afféle gyermekrandit is szervez nekik a játszótéren, vigaszul, ő ugyanis már tudja, hogy hamarosan New Yorkba költöznek. A búcsú összetöri a fiú szívét, akiben örökre ott marad az érzés, hogy élete szerelmét veszítette el.
Ezt követően már felnőtt emberekként látjuk őket, a húszas éveikben. A lány – ekkor már Nora néven – fiatal íróként él igazi amerikaiként, míg Hae Sung a kötelező katonai szolgálatból visszatérve mérnöki tanulmányokat folytat, és persze rendes szerelmes hőshöz méltóan: kallódik. A páros ismét egymásra talál az interneten keresztül, ahol újra csak fellángolnak a régi érzelmek, megerősítve a nézőben az érzést, hogy kettejüket egymásnak szánta a sors. Hamarosan persze rá kell jönniük: meglehet, a szerelem hatalmas erő, egy képernyőn keresztül azonban sohasem lehetnek igazán boldogok egymással, ezért ismét megszakítják a kapcsolatot.
A film igazi tétje a harmadik „felvonásban” érkezik el, amikor néhány évvel később egy sikertelen párkapcsolat után Hae Sung úgy dönt, New Yorkba látogat, ahol
több mint húsz év után ismét találkozhat gyerekkori szerelmével.
Nora ekkor azonban már házas.
Celine Song tökéletesen megteremti egy klasszikus, amerikai, romantikus film kereteit, hogy aztán a semmibe vehesse őket. Ebben a sztoriban ugyanis nincsenek egyértelmű, jó döntések, nézőként nincsenek fix igazodási pontjaink. Persze, mélyen belül azt kívánjuk, hogy a két szerelmes találjon egymásra, csakhogy megjelenik Arthur (John Magaro), Nora férje, aki szintén íróként nagyon pontosan átlátja, mi történik valójában. Még utal is rá: milyen jó történetet lehetne faragni ebből, amiben ő maga a gonosz amerikai férj, aki útjában áll a szerelmeseknek. A történet egy pontján ugyanis már nem csupán Norával és Hae Sunggal kell azonosulnia a nézőnek, hanem a felesleges harmadikkal, Arthurral is, aki legalább ugyanannyira emberi és szimpatikus –
így végül egyszerre három szereplőért szakad meg a szívünk.
Ebből a filmből teljességgel hiányoznak a tipikus forgatókönyvírói fogások – éppen ezért olyan érzés nézni, mintha árammal ütnének meg minket, annyira valósághű, amit látunk. Pontosan ismerjük ugyanis mindhárom karakter érzéseit, így a történet legerősebb pillanataiban nem is szükséges nagy érzelemkitöréseket látnunk, ehelyett néma csendben, magukban őrlődő embereket figyelhetünk. A nézői képzelet ilyenkor indult be igazán: hiába nem szólnak éppen egyetlen szót sem a szereplők, olyan érzésünk támad, mintha egy heves vitát néznénk végig, annyira könnyű megérteni, min mennek keresztül legbelül. Ezek a lappangó feszültségek pedig szinte kivétel nélkül ugyanarra a kérdésre vezethetők vissza, egyetlen kínzó gondolatra:
vajon boldogabbak lennének-e, ha máshogy alakul az életük?
Celine Song ugyanakkor egy saját, személyes témát is belekódolt ebbe a történetbe: Na Young Norává változásán keresztül ugyanis az emigráns lét nehézségeiről, egyfajta identitásválságról is mesél. Azzal, hogy a lány karakterét először gyerekként, egyetemistaként, majd felnőtt emberként látjuk, egyúttal azt is végignézhetjük, hogyan tagozódik be az amerikai társadalomba, hogyan veszíti el kapcsolatát a gyökereivel. Így őrlődése a két férfi között több, mint puszta szerelmi vívódás:
Hae Sung képében egész gyerekkora, hátrahagyott identitása és kultúrája jelenik meg előtte, és emlékezteti arra, hogy mélyen legbelül örökké Na Young marad.
Nem véletlen, hogy a filmben jelentős szerepet kap a nyelv kapcsolatteremtő ereje is: amikor ugyanis a három szereplő egy asztalnál ül, Hae Sung és Arthur szinte képtelen egymással érdemben kommunikálni, és a lányra hárul a feladat, hogy közvetítsen közöttük. Az anyanyelv megtanulása ösztönszerű, öntudatlan, természetes folyamat, míg egy idegen nyelvet az értelmünkkel sajátítunk el. Éppen ezért jogosak Arthur félelmei, mert megérti: amikor Nora hosszú idő után végre az anyanyelvén beszélgethet valakivel, olyasmit kap, amit ő sohasem fog tudni megadni neki.
Celine Song rendkívüli módon faragja szét az előfeltételezéseinket azzal kapcsolatban, milyen tipikus elemeknek kell szerepelnie egy romantikus filmben. Nincs szüksége gonosz karakterekre, a szerelmeseket hátráltató körülményekre, heves csókokra és ágyjelenetekre, sem pedig happy endre, hogy egy remek történetet tárjon elénk. Az Előző életek egyértelműen az év egyik legjobb filmje. Aki élete során egyetlen alkalommal is feltette magának azt a kérdést, vajon boldogabb lehetett-e volna egy másik emberrel, minden sejtjével érteni és érezni fogja ezt a történetet. Minden jelölés, amit remélhetőleg kapni fog az Oscaron, megérdemelt lesz.
Előző életek
amerikai-dél-koreai dráma, 105 perc, 2023
Rendező: Celine Song
Forgatókönyv: Celine Song
Premier: 2024. január 11.
Forgalmazó: Mozinet
Fejléckép: Jelenet az Előző életek című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)