Vizuál

„…semmiről nem tehettem  - azon kívül, hogy dolgoztam.”

2020.10.23. 11:10
Ajánlom
Bertalan Tivadar Kossuth-díjas festővel, grafikussal, látványtervezővel és íróval, az MMA rendes tagjával beszélgettünk 90. születésnapja alkalmából pályájáról, retorziókról, a filmes szakemberek külföldi és hazai megbecsüléséről és a szerencséről.

Hogyan derült ki, hogy több művészeti ághoz is van tehetsége?

Úgy éreztem, hogy minden gondolat megköveteli a maga műfaját. Ugyanis ha csak egy műfajban alkotnék, akkor leszűkíteném a gondolataim megvalósulását. Persze így nekem ezért mindig meg kellett éreznem, hogy melyik műfajt kívánja az a gondolat, ami óhatatlanul megszületett bennem. Bajban is volt velem az Akadémia, hogy az írók vagy a festők közé kerüljek. Végül a Színházművészeti Tagozatba mentem, mert a színpadon minden művészet sűrítve jelen van az irodalomtól, a tánctól, a zenén és a festészeten át egészen a szobrászatig. Ennél fogva egy kicsit kakukktojás is vagyok.

Melyik volt az első művészeti ág, amelyben kipróbálta magát?

Nagyapám hegyőr volt a mai Erdőkertesen, ahol gyerekeskedtünk, majd a bombázások elől ott húzódtunk meg 1944-ben. Napközben csatangoltunk, kerestük a cukorrépát, hogy éhen ne haljunk és bementünk a ruszkik által feldúlt O’ Donell grófi rezidenciára. Az ősök képei darabokban voltak a padlón a lótrágya között, de a falak mentén találtam néhány festéktubust és ecsetet. Ezekkel készítettem első képemet 14 évesen az egyik határmenti putriról. Tulajdonképpen így kezdődött a festészetem. Idővel írogattam a régi Népszavába, de olyan idők jártak – például apámat úgy vitték el Kistarcsára, hogy hónapokig nem is tudtunk róla –, hogy ami gondolatom volt, az mind ellentétes volt azzal, amit szabad. Semleges dolgokról írtam, amibe nem lehetett belekötni, nehogy az Andrássy úton találjam magamat, de ez unalmas volt, nem érdekelt. Végül úgy alakult irodalmi munkásságom, hogy évtizedekig főleg magamnak írhattam.

2020-10-23-PV-Fidelio-Semmirolnemtehettemazonkivulhogydolgoztam_1-162738.jpg

Bertalan Tivadar (Fotó/Forrás: Pesti Vigadó)

A világháború után emigrált is. Mi miatt indult el, és végül miért tért haza?

Hetedikes gimnazista voltam az újpesti Könyves Gimnáziumban, ahol négyen összedugtuk a fejünket, hogy nagyon sötét jövő lesz itt, menni kellene. Egyikünk a Pannónia Bőrgyár tulajdonosának a fia volt, államosítás előtt állt a gyár, kivette a házi kasszát, amiért akasztás járt, ekkor eldöntöttünk, indulunk. Pécsnek vettük az irányt, hogy eltereljük a figyelmet, és a Mecsek egy kis panziójában szálltunk meg. Csörög a telefon, a gyártulaj fia vette fel, kérdezték „lakik-e ott négy fiatal fiú”, „nem”, felelte. Keresnek már, innen is pucolás, úgyhogy fogtunk egy taxit, irány Vaskeresztes. „Hová? Áh, messze van”, erre mutatta a haver a lóvét, és már vitt is a sofőr. Ketten még előbb leszakadtak, mert elmentek az utolsó kuplerájba megnézni milyen az. Őket elkapták, megverték, de aztán hazamehettek.

Vaskeresztesen egy templom volt a határ: elől bementünk Magyarországon, és a sekrestyén kijöttünk Ausztriában.

Abban az időben a szovjet zóna még a Lafnitz folyóig tartott, ott kezdődött a szövetségesek által ellenőrzött terület. Januárt írtunk, a kofferunkban csokit meg pálinkát vittünk. Ahogy a jeges vízben úsztunk a szovjetek utánunk lőttek, és el is találták az üveget, csurgott rám a pálinka! A túloldalon már vártak minket az angolok, a lágerben el kellett dönteni, hova tovább, s kisütöttük, menjünk Ausztráliába, mert az van a legmesszebb. Ott beosztottak minket gyapot és gumiültetvényekhez, de nem tetszett. Gondoltam visszamegyek, megmutatom az utat a srácoknak, kivezetem őket. Ahogy kimenten, ugyanolyan illegálisan, észrevétlenül visszajöttem a határon Szentgotthárdnál, ahol egy búzatáblában dekkoltam, majd felugrottam egy mozgó vonatra. Igen ám, de elpletykáltam mi történt velem, s amikor mentem az iskolába, hogy folytatom a tanulmányaimat, akkor a tanárom – aki pedig korábban a Duce Ifjúsági Egyesület megalapítója volt – azt mondta „Mars ki Te hazaáruló, nincs helyed a falak között”. Beírták az ellenőrzőmbe, hogy „az ország összes középiskolájából kizárva hazaárulás miatt”. Jártam az iskolákat, mindenhol elmondtam, mi történt, szívesen fogadtak, de sehova nem mertek felvenni, végül nem volt már más, csak a Madách Gimnázium. Az igazgatót még nem volt idő leváltani, kérdezte, mit csináltam, elmeséltem, majd azt mondta „szedd a holmidat, holnap gyere”. Így lett iskolatársam Szakonyi Károly, Szinetár Miklós. A Madách a legelitebb gimnázium volt, nem is mertem csak a legvégső elkeseredettségben próbálkozni, és szerencsém lett, mert felvettek. A sors iróniája, hogy a gyáros fiú ott maradt Ausztráliában, alapított egy fuvarozó vállalkozást, és a saját teherautója gázolta halálra. Anyám annyit sírt, mert elmegyek, hogy megsajnáltam, megszületett a kishúgom, és segíteni akartam, így maradtam.

Máskor is érezte, hogy rossz volna itthon?

Kijutottam az 1958-as brüsszeli világkiállításra, tartottak nekem ott három városban kiállítást. Nagynéném még kislánykorában elment Belgiumba cselédnek, majd ott alapított családot. A világkiállítás alatt meglátogattam, és a kertjében megláttam egy pókot, egy csodálatos háló közepén, mely teljesen magával ragadott - hogy lehetne ezt lementeni? Aztán egy merev lapra hófehér olajfestéket kentem, nekinyomtam a hálónak, de a fehér felületen nem látszódtak a hálók, fogtam vízben oldódó anilint, sötét színeket, végigcsurgattam rajta és előjöttek a szálak. A pókot pedig odafestettem, mehetett a kiállításra. Akkoriban minden külföldre kivitt műtárgyon ott volt a Nemzeti Galéria pecsétje, így vagy vissza kellett hozni, vagy befizetni az árát. Amit ott készítettem, azon viszont nem volt jel. Szerencsém volt, ugyanis meglátta egy nejlonharisnya gyáros, ezekkel a finomszálakkal dolgoztak ők is, beleszeretett, megvette. Erről Magyarországon nem tudtak, így az árából vettem egy Old Mobilt, amit hazahoztam, pedig vezetni sem tudtam. A határon a határőr kérdezte: „Ilyen kocsit hozott? Miért jött haza?”, mondom: „Mert olyan vagyok, mint a disznó, csak a sz.rban érzem jól magamat.”

„Huh, barátom, rögtön felhívja az ÁVH-t” - gondoltam magamban, de nem hívta föl, szerencsém volt, és megúsztam.

Gondolom az autót elvették.

A Reitter Ferenc utcán egy januári, zimankós időben, csöpögő esőben, mutogat a rendőrnő, kiderült elázott a rendszámom, mert olyan alapra festettem, ami nem bírta a gyűrődést! „Nézze meg - mondtam neki-, az imperialista ipar remeke, hát ilyen rendszámot csinálnak, hogy néz ez ki?!” - bevette. Ő is adott papírt, a legrövidebb úton menjek haza… Aztán nem volt kedvem a zaklatásokhoz, nem akartam vesződni, úgyhogy egy bányásznak eladtam, azok akkor nagyon jól kerestek. Szegénykém hazafelé összetörte, mert nem érezte a sebességet.

2020-10-23-PV-Fidelio-Semmirolnemtehettemazonkivulhogydolgoztam-Adamebresztese-162741.jpg

Bertalan Tivadar: Ádám ébresztése (Fotó/Forrás: Pesti Vigadó)

A középiskola után egy évig segédmunkás a Ganz Hajó- és Darugyárban, majd az Iparművészeti Főiskolára került.

A Főiskolán a felvételi egy évig tartott, mivel 1800 jelentkező volt az összesen 15 helyre – 5-5 a filmszakra, színházszakra és jelmezszakra. Minden tárgy jól ment, de többször kirúgtak – viszont a tanári kar még a régi emberekből tevődött össze, nem volt idő elvtársakra lecserélni, így ők félév próbaidőre mindig visszamentettek.

Mikért rúgták ki?

Egyet elmesélek. Művésztelep, Pécs, alszunk. Egyszer csak arra ébredek, csupa szőr mindenem. Odanyúlok a fejemhez, hiányzik a hajam! „Ez a DISZ határozata volt” – szólalt meg egy hang a sötétben, erre kéretlen szavakkal illettem a Disz-t, vagyis a Dolgozó Ifjúság Szövetségét. A fegyelmi tárgyaláson megkérdezték, „mit mondott, Bertalan elvtárs a párt ifjúsági szervezetéről?" Persze, hogy kirúgtak - akkoriban a hosszú haj politikai állásfoglalás volt. A tanárok úgy látszik, hogy láttak bennem valamit, mert mindig kiálltak mellettem. Elérkezett a végzés 1955-ben, s a Tanulmányi Osztály – ami az ÁVH kirendeltsége volt – közölte, hogy elvégeztem a Főiskolát, de nem kapok diplomát. Akkoriban nyilvános volt a diplomamunka bemutatása, én csak azért is duplaerővel készültem rá, és a másik négy kolléga segítségével felvittem a tárgyakat a színpadra, bemutatni. A Tanulmányi Osztály kérdőre vont, „mit keresek itt, megmondták nem diplomázhatok”, de a nézők, rokonok, barátok lehurrogták, hadd beszéljen. Olyan jól sikerült az egy órás előadásom, hogy a végén odajött Révész Miklós, az akkori Budapest Stúdió vezetője, hogy őt nem érdekli a diplomám, keressem fel, alkalmaz főtervezőnek! Az iskolatársaimnak két év asszisztencia munkát kellett elvégezniük, hogy tervezők lehessenek. Szerencse és felkészültség. Két hét múlva hozta a posta a diplomámat.

Mi alapján tudtak dolgozni? Hogyan született meg az egyes filmekhez szükséges látványvilág?

Első munkám egy Bartók-emlékfilm volt, utána jött a Terülj, terülj asztalkám, aztán a nagy történelmi filmek, például a Luther Mártonnál egész városokat kellett építenem. Minden esetben a forgatókönyvekből lehetett elindulni, abban szerepelt, milyen jelenetek lesznek, s ahhoz kellett igazodnia a látványnak is.

2020-10-23-PV-Fidelio-Semmirolnemtehettemazonkivulhogydolgoztam_2-162254.jpg

Bertalan Tivadar (Fotó/Forrás: Pesti Vigadó)

Látványtervezőként teltek a következő évtizedei. Hogy látja, minek köszönhető az, hogy még az ’50-es években, a diktatúra legsötétebb éveiben is sorra készültek nálunk a nyugati filmek?

Egyrészt egzotikus ország voltunk, kuriózumként tekintettek ránk, másrészt képzett filmszakembereink voltak a díszlettervezőktől a berendezőkig. A magyar filmek is jók voltak technikailag abban az időben, csak a csapnivaló mondanivaló eltakarta. Mindez ráadásul féláron! A kaszkadőreink az életük kockáztatásával járó feladatokat, melyek nyugaton milliókba kerültek, itt a gyártási pótlékért megcsinálták. A Nemzetközi Stúdióhoz tartoztam, sokkal több külföldi filmet csináltam, mint magyart, például amerikait, franciát, lengyelt, angolt vagy éppen japánt.

Nagyjából száz nagyjátékfilmben vettem részt, aztán terveztem rövidfilmeket, oktatófilmeket is, például, hogy kell a bányában védőgerendás falat készíteni.

Közel kétszáz film kapcsolódik a nevéhez, van, aminek kétszer is megtervezte a látványvilágát. Hogyan lehetséges ugyanahhoz a műhöz két teljesen más díszletet megálmodni? Azt gondolná az ember, ha egyszer valami tökéletes, azt már nem lehet újra létrehozni….

A régi Angliát többször is meg kellett csinálnom. Az Anna Kareninát egyszer az angoloknak, egyszer az amerikaiaknak építettem fel. Elsőre még nem nehéz elkészíteni, jönnek a gondolatok, de másodszor arra is figyelni kellett, hogy ne is hasonlítson, mert jogdíjas. Akkor már erőlködve megy, de volt annyi rutinom, hogy sikerüljön. Ezek voltak a legnehezebb feladatok.

Volt különbség külföldi és magyar film létrehozásában?

Hogyne! Ha külföldi filmnél megkérdeztem a rendezőt a látvány kapcsán, hogy mit szól, akkor azt mondta „ez a Te dolgot, csináld”. A magyarba mindenki mindenbe belepofázott. Egy külföldi filmnél, ha nem tetszik a munkád, legközelebb nem hívnak. Bíztak bennünk, magyarokban, és dolgoztak velünk, de az olcsóság mellett ehhez kellett az is, hogy jó szakemberek voltunk. Engem többször nem engedtek kirúgni, ragaszkodtak hozzám. Négy filmet készítettem Jean Delannoy-jal a Francia Filmakadémia elnökével, Ő is harcolt értem, hogy velem akar dolgozni. Fontos tudni, hogy a külföldi filmesek devizában fizettek, erre pedig szüksége volt az országnak. Így a magyar állam érdekében állt, hogy mind több filmet gyártsanak nálunk, mert részben ebből lehetett megteremteni a magyar filmek gyártásának költségeit is.

2020-10-23-PV-Fidelio-Semmirolnemtehettemazonkivulhogydolgoztam-Galacsin-162738.jpg

Bertalan Tivadar: Galacsin (Fotó/Forrás: Pesti Vigadó)

Milyen volt a viszonya a magyar szakemberekhez?

A látvány megtervezésébe beletartozott, a díszletterv megfestése mellett, a szükséges műszaki rajzok elkészítése is, valamint a kellékek felsorolása, elhelyezése a térben. A díszleteket csapatok építették fel, akikkel hosszú időn keresztül folyamatosan együtt dolgoztam, mindent ők teremtettek elő, ha szükséges volt, akkor legyártatták. Ismertük egymást a gyártásban dolgozókkal, szerettek is engem, mert kollégáknak tekintettem őket.

A rendezők néha nehezebb emberek voltak.

A látványterveket nekik kellett aláírniuk, utána készítette azt el és rendezte be a jelenetet a csapat.

A ’90-es évek elején vonult nyugdíjba. Belefért-e addig az irodalommal való foglalkozás?

Azokban az évtizedekben is, amíg filmeken dolgoztam, mindig jöttek a gondolatok, nem hagytak békén, de elraktároztam őket. Látványtervezőként természetesen minden tegnapra kellett – előfordult, hogy itthon állva dolgoztam, rajzoltam, s a családom a számba tette az ételt, hogy ne veszítsek időt –, ezért nem volt lehetőségem írni. Amikor azonban 1991-ben abbahagytam a filmtervezést, akkor több időm lett foglalkozni a festészet mellett az irodalommal is, és megírtam, ami az eszemben volt. Tanítottam a Képzőművészeti Egyetem látványtervezői tanszékén, valamint Újpesten, sorra születtek közben a festményeim, valamint kiállításaim. Többször felkértek művek illusztrálására, ezért aztán saját írásaimat tartalmazó könyveimhez is magam készítem az illusztrációt, így lesz teljesen egyéni a kötet. Méltatóim el is neveztek „egy az ötben” művésznek.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy könyvei közül a Lipi címűt tartja a legsikeresebbnek. Miért erre esett a választása?

Személyes okok miatt, hiszen ez az önéletrajzi könyvem, ami 14 éves koromban kezdődik, a II. világháború vége felé és 1956-ban zárul. A forradalom idején atyámmal úgy döntöttünk szétnézünk a Belvárosban, mi történik. A Vígszínház előtt nézelődtünk, egyszer csak a Honvéd utcából jött egy hatalmas géppuska tűz. Volt a színház előtt egy nagy hirdetőoszlop, ami olyan lett, mint a szita, mi pedig ott álltunk mellette, de nem találtak el... szerencse.

Apám azt mondta, „menjünk, fiam a francba innen, de gyorsan”, mondtam, én még nem megyek.

Haragudott is rám. Jött egy tank a Kiskörúton, fürtökben lógott rajta a sok magyar ember. A barátom, Lipi is ott lógott a tank oldalán, mint egy szőlőfürt, „Gyere Berci!” és felhúztak. A levegőben lógtam, úgy mentünk az Országházig. Ott a tank egyik oldalát lecövekelte, elkezdett forogni, és leszórt bennünket, szerencsére arra az oldalra, ami lőárnyékban volt. Hason csúszva mentünk a Margit-híd felé, és így úsztuk meg a Kossuth téri vérengzést. Megint a szerencsém mentett meg, mert semmiről nem tehettem - azon kívül, hogy dolgoztam.

Szerző: Lesti Árpád

Támogatott tartalom.

Pesti Vigadó

A Pesti Vigadó minden korban a társasági élet központi helyszíneként működött.

Otthonául szolgált Strauss, Liszt, Erkel, Wagner, Bartók, Dohnányi koncertjeinek, a Pesti Műegylet által szervezett első hazai kiállításnak, az első népképviseleti országgyűlésnek ugyanúgy, mint Bleriot XI-es repülőgépe bemutatásának vagy az aktuális korszak legnépszerűbb báljainak.

2014 óta az épület fenntartását és üzemeltetését a Magyar Művészeti Akadémia, mint tulajdonos megbízásából a Pesti Vigadó Nonprofit Kft. biztosítja, amelynek célja továbbra is fenntartani, és megőrizni a közönség számára e kulturális sokféleséget és a magas művészeti színvonalat.

Az elmúlt években megvalósult rendezvények minősége és a látogatottsági adatok azt bizonyítják, hogy sikerült ismét a magyarországi kulturális és turisztikai életben korábban méltán elfoglalt pozíciójába visszahelyezni a Főváros szívében található Pesti Vigadót!

Legolvasottabb

Színház

Nincs lezárva – kritika Az ember tragédiája 2.0-ról

Ilyet még nem láttunk. Éva a Titanic első tisztjével, Ádám a nagyváradi gettóban, Lucifer a spanyol kommunista párt főtitkáraként. Aztán mindhárman fennakadnak egy csendes-óceáni szemétszigeten. Négy kortárs író variációja Az ember tragédiájára.
Vizuál

„Járt-e Cecile a Török utcában?” - film készült a Kék rókából 

A megújuló Duna televízióban látható először Herczeg Ferenc legnépszerűbb művéből, a Kék rókából készült egészestés romantikus játékfilm. Pacskovszky József filmes adaptációja a '30-as évek Budapestjén játszódó izgalmas szerelmi történet közepébe, egy „modern házassági sokszögbe" repít vissza.
Plusz

Egy koncert erejéig ismét összeáll az Amadinda

Január 22-én egy exkluzív koncert erejéig ismét összeáll az Amadinda Ütőegyüttes, hogy a Műcsarnok Prima díjas kiállítója, Barabás Márton tárlatvezetését gazdagítsák a Magyar Kultúra Napján.
Zenés színház

Egy halálraítélt utolsó percei – Újra műsoron Jake Heggie operája, a Ments meg, Uram!

Mindössze egyetlen élő előadást ért meg a járványhelyzet miatt az Opera tavalyi kortárs bemutatója. Január 21-től ismét a közönség elé kerül Jake Heggie-nek az azonos című film története alapján készült operája, a Ments meg, Uram!
Klasszikus

„A csúcsbarokk leginkább félreismert zeneszerzője” – Beszélgetés Vashegyi Györggyel

Egy elfeledett alkotó, aki a legnagyobb mesterekkel lehet egyenrangú, évszázadokon keresztül előadatlanul szunnyadó remekművek, melyek a közismert alkotásokat is új megvilágításba helyezhetik – Vashegyi Györggyel a Cziffra100 keretében tartott, január 26-i koncert kapcsán beszélgettünk.

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Vizuál ajánló

Szombat estig szabadon nézhető a Serge Gainsbourg-ról készült életrajzi film

Joann Sfar 2010-es filmje Serge Gainsbourg, a minden ízében rendhagyó és polgárpukkasztó művész, énekes, dalszerző, költő, filmrendező életútját eleveníti fel. A sok-sok zenei betéttel és letagadhatatlanul franciás hangulattal készült alkotás január 22-ig látható a Médiaklikk.hu oldalán.
Vizuál interjú

„A traumatizált ember nem tud meggyőző lenni” – új magyar film az erőszak hatásáról

Aktuális és fontos kérdéseket feszeget Lőrincz Nándor és Nagy Bálint első játékfilmje, a Legjobb tudomásom szerint. Az év vége meglepetésfilmje a szexuális bántalmazás hatásait állítja középpontba – rendhagyó módon nem az áldozat, hanem annak férje szemszögéből. Interjú az alkotókkal.
Vizuál hír

Így gondolkodnak a fiatal animációsok – Jön a 7. Animascope

Két év kihagyás után újra itt az Animascope, melyen a Budapesti Metropolitan Egyetem animáció szakos hallgatóinak legfrissebb munkáit láthatja nagyvásznon a közönség.
Vizuál gyász

Síbalesetben elhunyt Gaspard Ulliel francia színész

A 37 éves művész az Alpokban szenvedett súlyos balesetet síelés közben, adta hírül a telex.hu az AFP értesüléseire hivatkozva.
Vizuál interjú

„A legegyszerűbb dolgokat megfesteni a legbonyolultabb”

A szilágysomlyói születésű Jovián György huszonöt alkotása tölti meg realista jellegű kifejezőerővel a Pesti Vigadó hatodik emeletét a 2021. december 10-től 2022. január 30-ig terjedő időszakban. A kiállított alkotások kapcsán Zuh Deodáth-tal, a tárlat kurátorával beszélgettünk.