Sötét és világos harca Barcsay Jenő festészetében

Életműve szorosan összefonódott a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) történetével: a fiatal, erdélyi származású Barcsay Jenő a Képzőn kezdte meg tanulmányait 1921 őszén Vaszary János osztályában, majd 1926-ban fejezte be Rudnay Gyula irányítása alatt. 1945-ben oktatóként tért vissza az intézménybe, ahol 1975-ös nyugdíjazásáig művészgenerációk hosszú sorát tanította szemléleti látszattan és anatómia tárgyakra.

Sturcz János, az MKE Művészettörténeti Tanszék oktatója maga sem gondolta volna, hogy valaha könyvet fog írni Barcsay Jenő művészetéről, mígnem a „hűvös”, geometrikus felszín alól feltárultak előtte a személyes és spirituális titkok. „Emlékszem, frissen végzett művészettörténészként milyen megdöbbentő és revelatív élmény volt az 1982-es műcsarnokbeli kiállítása, melyen a nyolcvankét éves mester az akkori, hazai képzőművészeti gondolkodáshoz képest meglehetősen radikális, végletekig redukált, csak néhány apró geometrikus motívumot hordozó, minimalisztikus, majdnem monokróm fekete festményeket állított ki” – idézi fel a szerző az egyik legnagyobb sajtóvisszhangot kiváltó Barcsay-kiállítást.

Sturcz János a Barcsay című könyv bemutatóján (Fotó/Forrás: MMA)

Az életműben elmélyedve az is világossá vált Sturcz számára, hogy az általa vizsgált képek csak látszólag kapcsolódnak a kortárs nyugati, radikális monokróm absztrakt vagy konkrét festészet alkotásaihoz. Sokkal inkább értelmezhetők abból a belső, szellemi-lelki folyamatból, amelyen Barcsay a húszas évektől keresztülment, s amelynek eredményeként életművében folytonosan váltakoztak a sötét és világos periódusok. Kiemelve ezt a szálat, a sötét és világos metaforikus jelentéseit vizsgálja Sturcz János a Barcsay című kötetben.

A sötét és világos harca az életmű egészén végighúzódik. Sturcz műcentrikusan, a műalkotásokon keresztül tárja az olvasó elé Barcsay szellemi-lelki váltásait, kitérve a belső ellentétek mögött munkáló mélylélektani okokra. A nagy háború után a festő szülőföldjét, Erdélyt is elvesztette, életére rátelepedett a nyomor és a személyes gyász – apja öngyilkossága, legjobb barátja, Endre Béla, majd öccse korai halála –, édesanyja és nővére pszichés betegségének árnya, majd élete végén, már nyolcvan felett a saját halálának tudata. „Bár Barcsay festészete az objektív rend, a látvány mögött meghúzódó szerkezet megragadására irányul,

Barcsayt kisgyerek korától kezdve nagyon is személyes viszony – a halál, a gyász és a betegség közeli tapasztalata – kötötte a fekete színhez” – írja Sturcz János.

Barcsay Jenő: Asszonyok (Fotó/Forrás: MMA)

A feketéhez vezető folyamat kiindulási pontja egy 1949-es figuratív kép – közel életnagyságú asszonycsoportokat ábrázoló rajz vastag kartonon –, amelyet nem megbízásból, hanem saját gyászának és fájdalmának feloldásaként készített Barcsay. Az Asszonyok-rajzon önállósulnak az árnyékok, mintha a túlvilág lakóit, szellemeit idéznék meg. A sötét és világos részekből álló alakok rejtett, lélektani küzdelmet sejtetnek. A bal oldali, magányos nőnek a feje teljes sötétségbe burkolódzik, ökölbeszorított keze kést szorongat, utalva a figura – a festő nővére? – ön- és közveszélyességére.

„Ha tudjuk, hogy Barcsay a képet éppen skizofréniában szenvedő nővérének ideggyógyintézetbe kerülése és unokahúgának halála miatt, a lelki felszabadulás vágyával készítette, akkor érthetővé válik ez az összefüggés” – mutat rá a szerző. A feloldást a családot megjelenítő, meghitten kommunikáló középső csoport adja a képen:

A „monumentális asszonyok időtlen figurái az erő és a termékenység allegorikus alakjai, melyek a közösség oltalmazó, gyógyító erejét is manifesztálják” – írja Sturcz János az Asszonyok című, monumentális szénrajzról, amelyet a Magyar Képzőművészeti Egyetem július 16-án nyíló életmű-kiállításán láthat először a nagyközönség. A jubileumi év egyik szenzációja ez az alkotás, ami hatvan év lappangás után került elő Csákvári Nagy Lajos és felesége, Csókos Varga Györgyi hagyatékából. Külön érdekesség, hogy Barcsay Művészeti anatómia című könyvének nemzetközi sikerét és a Kossuth-díjat követően, 1964-ben murális alkotásként kivitelezték az Asszonyokat, és 1969-ben a Miskolci Nehézipari Egyetem könyvtárának aulájában helyezték el, sőt további mozaik megbízások során újabb variációk is születtek.

Barcsay Jenő anatómiaoktatás közben, 1960-as évek első fele (Fotó/Forrás: Bojár Sándor / MKE)

A művészettörténész munkamódszeréről, az intuíciótól a felismerésen át a megértésig vezető kutatási fázisokról az informatív, helyenként mégis kifejezetten személyes hangvételű lábjegyzetek tanúskodnak a kötetben. Sturcz János tanulmányában kitér a fekete képekhez vezető motívumokra, széles nemzetközi kitekintéssel elemzi a festő kései fekete képeit, és megállapítja: Barcsay monokrómiája, szemben a nyugati törekvésekkel, megőrizte szimbolikus karakterét, mi több, a szentendrei ikonfestészet inspirációját is magába építve szakrális tartalmakat hordozott.

A kötet borítóján látható Fekete-fehér (1981) című alkotás Sturcz meglátása szerint az elvonatkoztatás vég- és csúcspontja Barcsay életművében. A végtelen feketében a fehér négyzet a transzcendens, földön túli fényt jelképezi. Barcsay hitéből fakadóan a Fekete-fehér sötét és világos értelmezése bibliai gyökerű, megjelenik benne a káoszba fényt és rendet hozó Atya, és a „világ világosságának” nevezett megváltó. A képet látva János evangélista sora juthat eszünkbe: „A világosság világít a sötétben, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn.1,5).

Szerző: Tóth Ida

Fejléckép: Barcsay Jenő szentendrei műtermében, 1978 (Fotó/Forrás: G. Fábri Zsuzsa / MKE)