Az Ellis Island-i Szabadság-szobor Keith Haring által átalakított, embernagyságú változata fogadja a látogatót az Albertina alagsorában. Nem csak az allegorikus istennő kezében lévő tabula ansatá-n van írás, hanem ruháján, fejdíszén, sőt bőrén is. A jelek azonban nem a latin ABC betűi, és bár emlékeztetnek a hieroglifákra, nem is valami más, ismert jelrendszer ábrái, hanem Keith Haring idioszinkratikus, ABC-szerű jelei. A pop-art és a street-art egyik legsikeresebb, óriási hírnévre szert tett alkotója ezekből a gesztusokból állította össze saját kifejezési eszközrendszerét.
Haring a szabadságot áhítva mondott nemet műveivel a háborúra, az elnyomásra, a környezetkárosításra és az állam túlhatalmára.
Kicsit késői baby-boomerként Haring 1958-ban született Pennsylvaniában. A következő évtizedek társadalmi-politikai-történelmi háttere kortársai közül talán a legerősebben, de mindenképpen a legemblematikusabban fejeződött ki művészetében. Fiatalkori lakóhelyétől vészesen közel következett be a Three Mile Island-i atomerőmű-baleset, és ezekben az években az egész országot sokkolták a vietnami háború következményei, a fekete polgárjogi mozgalmak erőszakos vonulata és egyéb társadalmi kataklizmák. Haring Reagan és Thatcher korában alatt érett felnőtté, tanult grafikát és járt be más órákra is, vált aktivistává politikai jelentőségű társadalmi ügyek érdekében.
A sugárzásra utaló vonalkákkal körberajzolt csecsemőfigura az atomenergia elleni kiállásból született , és ez lett Haring egyik legismertebb komplex jelévé.
A csecsemőt vagy más emberi vagy állati alakjait körülvevő vonalkák a mozgást, a rezgést is érzékeltethetik – talán éppen azzal összefüggésben hogy Haring apja amatőr képregény rajzoló volt.
Egy plakátját az az apartheid-ellenes tüntetésre sokszorosította. Haring graffitijei a New York-i metróban és grafikái plakáton, szobrai, domborművei direktek voltak, nem a belvárosi galeristák és gyűjtemények kurátorainak ízléséhez igazodott – miközben sokat tanult Paul Klee-től is az utca művészete témájában. Ettől függetlenül összebarátkozott Andy Warhollal és a pop art-hoz szorosan vagy lazábban kötődő művészekkel. Warhol sokszorosan szeriazilált képei ihlették egy áttételes portréját róla, amelyben vonásait Mickey Mouse-éival vegyítette.
Walt Disney és a popkultúra további emblémái, mint Madonna, Grace Jones, Vivienne Westwood/Malcolm McLaren, Jean-Michel Basquiat megbízásai vagy barátsága révén további ismertségre tett szert. Munkássága során egyre következetesebben építette be a grafikus jeleket műveibe, és ezzel végképp odahagyta azt az absztrakt irányt, amellyel pályája kezdetén kísérletezett.
Az absztrakt festmények nem jelentettek volna semmit közterületeken. Csak amikor elkezdtem olyat rajzolni, amit jelként is lehetett értelmezni, akkor mentem ki a közterekre. Merthogy ezeknek már volt jelentése az utcán is – minden ember, bármilyen anyanyelvű, meg tudta érteni őket. Miután foglalkoztam kommunkáció-elmélettel, az információval, grafikával, és azzal, hogy a jelentés hogy valósul meg a jelekben és ez hogyan válik nyelvvé – mert erről van szó – akkor választottam ezt a primitív kódot.”
1982 és 1989 között több mint 50 köztéri alkotást hozott létre, több földrészen, Ausztráliában és Európában is. New Yorkban még 2007-ben is azonosítottak egy Haring falfestményt egy volt textilgyárban. Ezalatt a rövid néhány év alatt több, mint 100 csoportos és egyéni kiállításon vett részt. Egyik legismertebb munkája Checkpoint Charlie múzeum felkérésére a berlini falra készült 1986-ban. Amikor 1986-ban Pop Shop néven üzletet nyitott New York-ban, kereskedelmi szempontból is befutott, miután pár év alatt az egész kortárs művészeti világ megismerte nevét. Haring nyíltan vállalta homoszexualitását, és rengeteget áldozott az AIDS elleni küzdelemre. Maga is részt vett a safe sex kampányban, de 1988-ban AIDS-szel diagnosztizálták, és a betegség következményeibe 31 évesen, 1990-ben halt bele. Műveinek jogaira alapozva alapítványt hozott létre, amely halála után az AIDS-szel kapcsolatos felvilágosító kampány mellett a hátrányos helyzetű fiatalokat is támogatta. A Pop Shop ugyan 2005 óta már csak online érhető el, de műveinek hatása nem csökkent azóta sem.
Egyik legnagyobb hatású képe John Lennon meggyilkolásának hírére reagálva született egy nap alatt.
Tipikus, és több nála variációban is visszatérő kutyafigura látható rajta, amely sokszor az erőszak szimbóluma, esetleg eszköze. Anubis-hoz hasonlatos, két lábon álló alakjában például egyes képein megtapossa a törékeny és esendő embert. A vázlatos emberfigura ezúttal a Lennon-gyilkosság nyomán hasában óriási lukkal áll, amelyen egymás után ugrálnak át a kutyák, mint afféle pincsik a cirkuszi tűzkarikán.
Haring nem csak a képi kommunikáció kifejezési eszközeinek nagy jelentőségű úttörője, hanem sokat kísérletezett az anyaggal is.
A kiállítás egyik legérdekesebb része a sötétszoba, amelyben fluoreszkáló festménnyel készült alkotások láthatók.
Annak jegyében, hogy mindig is ódzkodott attól, hogy atelier-festő legyen, saját technikát dolgozott ki a metró-graffitijeinek, fekete papíron krétával készített kb. 5-10 ezer darabot, amelyek még képregényszerű történetmondásra is képesek voltak. Ilyen törekvései jegyében kerültek jelei például a Szabadság-szoborra, vagy terrakotta vázákra, így a harmadik dimenzió által újabb jelentésréteget adva munkáinak.
„Erre a puha fekete kartonra krétával rajzolni nem hasonlított semmire sem, amit korábban csináltam. Folyamatos vonal volt, nem kellett megállni és nem kellett közben mártogatni. Kitartó vonal volt, grafikusan erőteljes, de közben időben korlátozva voltam.
Olyan gyorsan kellett ezeket a dolgokat csinálni, amilyen gyorsan csak lehetett. És törölni nem volt mód. Tehát hibát sem lehetett elkövetni. És figyelni kellett, nehogy elkapjanak.”
Az Albertina termeiben a nagy alakú képek, köztük egy 13 méternél is jóval szélesebb óriási alkotás kellően érvényesülnek, kiváló tematikus elrendezésük fokozza a hatást. A látogató hajlamos ezekhez a művekhez olyan attitűddel közeledni, amivel egy véletlenül felbukkanó falfirkára tekint. Ám ezek az óriási, kompozíciós szempontból elsőrangú munkák hamar helyre teszik előítéletes hozzáállását, és elismerően hümmög, beleveszve az óriási molinók és vásznak részletgazdagságába.
Az embereknek joga van a művészetre. Az embereknek szüksége van a művészetre, és a magát művésznek tartó ember felelőssége, hogy felismerje, hogy az embereknek szüksége van a művészetre.”
Mindig paradox jelenség, amikor az ellenkultúra bekerül abba a kánonba, amellyel eredetileg szembehelyezkedve határozta meg önmagát. Haring Albertinabeli kiállítását értékelhetjük úgyis, hogy az a popkultúra erejét mutatja, kikényszerítette ugyanis, hogy egy – sajnos már lezárult – jelentős életmű a császárvárosban a klasszikus európai grafika gyűjtésére létrejött főhercegi gyűjteményben lehessen látható. Ha zene volna, Haring képeire azt mondanánk: fülbemászó. Jeleinek azonban nemcsak egyszerű, mégis sok jelentésű, hallatlanul erőteljes vonalaira emlékszünk sokáig, ha már láttuk őket, hanem arra is, amire mutatnak.
(A kiállításon is olvasható Keith Haring-idézeteket Zipernovszky Kornél fordította)
hírlevél
