André Kertész barátjaként Sylvia Plachy azon kevesek egyike, akik a humanista fotográfia hagyományát a 21. században hitelesen és korszerűen képviselik. „Sosem a tárgy vagy a felület érdekel – mesélte a fotográfus Fideliónak éppen tíz évvel ezelőtt, 2015-ben, a Mai Manó Házban megrendezett kiállítása idején. – Azt keresem, ami alatta bújik meg. A lelket és az érzést, ami Nina Simon hangjában ugyanúgy ott van, mint egy álmos délutánban vagy két combban, amik egymáshoz simulnak.
Nem fejből, hanem szívből fényképezek.
(…) Ez a cigarettafüstös, szomorkás, szeles homályosság innen ered valószínűleg. Kelet-európai. Bennem, velem van születésem óta. A gyerekkoromra emlékeztet. A fotóimmal pedig azt keresem mindig, ami ismerős, ami otthonos. Képeket készítek ugyan, de nekem igazából az a fontos, ami nem látszik” – nyilatkozta lapunknak Sylvia Plachy.
Kapcsolódó
Sylvia Plachy: "A rossz szagokhoz jó emlékek fűznek"
Az ellenfény vízesésszerűen lágyítja meg a beállításait, a fátyolos gőztől tejszerűvé lesznek, a kompozíciókban kanyargó füsttől pedig álomképekhez válnak hasonlóvá Sylvia Plachy fotói. A világhírű fotóművész szemben ül velem, a Mai Manó Ház Napfényműterméből halk jazz szivárog felénk, időnként kalapácszaj üti félre az ütemet, körülöttünk egy félig installált kiállítás képei. INTERJÚ
Sylvia Plachy érzékenysége és humanizmusa, mély emberközpontú szemlélete az alappillére minden tevékenységének – olvashatjuk a Capa Központ kiállításának ismertetőjében. Mint írják, Plachy magát is kiteszi a fotózott helyzeteknek, empátiával viszonyul a másikhoz, nem ítélkezik. Nem csak tudósít, annál mélyebbre lát. Nem ad végleges válaszokat, sokkal inkább gondolkodásra késztet. Érezni tanít. Tud és mer szembenézni a bűnössel, az esendővel. Látja a jót, a szépség törékenységét – és ezt fel is tudja mutatni mindannyiunk számára.
A fotográfusnak állandó rovata volt New York-i The Village Voice hetilap és a Metropolis formatervezési és építészeti magazinban, ahol az oldalpárra szerkesztett fotóanyagok hosszabb időszakokon keresztül megjelentek. A mostani kiállításra Sylvia Plachy és Csizek Gabriella kurátor ezekből és az életmű egészéből válogattak.
Sylvia Plachy 1943-ban született, amikor Európa lángokban állt és sokak számára a remény is csak vágy volt csupán. Gyermekkora első éveit ebben a világégésben töltötte, majd az azt követő békés mindennapokat alig tizenhárom évesen egyik pillanatról a másikra megszakította a menekülés az ismeretlenbe. „Sötét volt mögöttünk, és sötétség előttünk" – írta erről az élményéről később az Önarckép hazatérő tehenekkel (Self Portrait with Cows Going Home, 2004) című albumban, amelyért 2004-ben Golden Light-díjat kapott.
1956 decemberében lovaskocsiban, szalma alatt rejtőzve – egy kis bőrönddel és egy játékmackóval menekülve a zöld határon át – érkezett meg Ausztriába. Az akkor és ott átéltek egész életét alapvetően meghatározó élménnyé lettek, amelyek gyermekkorának is véget vetettek. „Tizenhárom éves voltam, amikor elmentünk Magyarországról – osztotta meg Sylvia Plachy korábban a Fidelióval.
Óriási űr maradt bennem.
Hiányzott a táj, a barátaim, a világ, amit épp kezdtem megismerni. Amerikában viszont idegen volt számomra minden. Először nyolc évvel később tértem haza, és igyekeztem képekkel tölteni fel a bennem lévő hiányt, és átlátszó filmen elvinni valamit magammal innen. Sikerült is, de a múltba tekintés, a Kelet-Európa-nosztalgia és a honvágy visszatér azóta is minden könyvemben.”
Megtapasztalta a veszteséget és a „mindent újra kell kezdeni” érzését, azt, amikor a szülői szereteten túl csak a magában hordozott belső képek és az emlékek jelentik a biztonságot. Két átmeneti évet töltöttek ott. Első felvételeit is ekkor, tizenöt évesen készítette egy iskolai kirándulás alkalmával az osztrák Alpokban. Agfa Boksz kameráját édesapjától kapta és ezzel fényképezett le egy fekete kecskét a hófödte, fehér tájban. 1958-ban családjával először New Jersey-be mentek, majd végül New York Queens negyedében telepedtek le.
A középiskolát követően 1961-ben beiratkozott a Pratt Institute művészeti képzésére. Arthur Freed fotográfiai kurzusára járva döntötte el, hogy ezt a szakmát választja, és az ő javaslatára keresi fel a szintén magyar származású André Kertészt. Mély barátság alakult ki kettejük között, ami egészen Kertész haláláig tartott. Sylvia a hatvanas évek közepétől gyakran meglátogatta André Kertészt, sokat beszélgettek életről, fotográfiáról: mintha nagyapjához járt volna az unokája. „Sosem láttam a pillanatot nagyobb intimitással és emberiességgel megtapasztalni és filmen rögzíteni” – mondta tanítványáról és annak képeiről André Kertész.
Sylvia Plachy 1974-től mintegy harminc éven keresztül a The Village Voice, a New York-i kulturális hetilap meghatározó fotográfus munkatársa volt. Az olvasóknak nyolc éven keresztül hetente egyetlen képben mesélt el egy New York-i történetet, szavak nélkül, a város különös krónikásaként az UNGUIDED TOUR (Városnézés szabadon) című rovatában.
1973-ban született meg fia – a most már kétszeres Oscar-díjas Adrien Brody, – aki állandó modellje is lett. „Szinte nem tudtam levenni a szemem róla. Ott volt ez a kis vibráló lény és minden érzelem ott tükröződött az arcán” – mondta Sylvia Plachy egy későbbi interjúban. Fiáról készült képei szerves részei életművének és mind a mai napig egy, abban az esztendőben róla készített képpel kíván minden jót barátainak, ismerőseinek az év végi ünnepekre.
Kapcsolódó
Grandiózusan szabálytalan és szabálytalanul grandiózus – kritika A brutalistáról
Adrien Brody felejthetetlen módon formálja meg Brady Corbet új, nagyszabású filmjében a fiktív magyar építészt, Tóth Lászlót, akinek történetén keresztül nemcsak egy 20. századi életút jelenik meg, hanem az amerikai kapitalizmus kritikája is. A brutalista kritika.
Sylvia Plachy életében és képeiben őrzi mindazt, amit a közép-európai gyökerek jelentenek számára. A Magyarországon töltött első tizenhárom évére meghatározó időszakként tekint vissza, gyermekkori barátságait a mai napig ápolja és szülei értékrendje belső iránytűként igazítja el még most is. Mindig vele vannak. 1965-től rendszeresen, szinte zarándokként, időről-időre visszatért Magyarországra. Meglátogatta nagymamáját, felkereste barátait, végigjárta, számontartotta gyerekkorának múltjának helyszíneit. Hivatása, a fotográfia, pedig hídként kötötte össze múltját és jelenét.
Fényképei rendkívüli módon képesek megérinteni belső képeinket és a lélek mélységébe is utat nyitnak.
Emlékeink, álmaink, képzeletünk kísértetiesen gyönyörű díszletei közé visznek. Ösztönösen készíti képeit, csak saját képalkotási szabályait tartja be, vagy azt sem. Átlépi, ha kell. Bármerre is jár a világban, megérzi, hol van számára A KÉP. És megtalálja. Kitágítja – jelenvalóvá teszi – a pillanatot, nem csak megörökíti azt az egyet, beenged a történetekbe, a sorsot mutatja, a lelket láttatja, bár a perc töredéke áll rendelkezésére.
Sylvia Plachy életmű kiállítása 2025. augusztus 31-ig látogatható a Robert Capa Központban.
Fejléckép: Sylvia Plachy a Robert Capa Központban rendezett kiállításon (fotó/forrás: Capa Központ)
hírlevél
