Nemrég megkérdeztem Birkás Ákost, miért nem veszi elő a tíz évvel ezelőtt festett képeit, hiszen politikailag most jött el az idejük. Közel-keleti háborús jelenetek, robbantás, harcos muszlim arcok, határsávon áthaladó menekültek, piros takarókba burkolódzó, hajótörött migránsok. Tíz évvel ezelőtt nem értettük ezeket a sajtófotók alapján készült, színes festményeket, illetve bizonyos szinten értettük, de nem éreztük a súlyukat, nem szólt annyira erről az életünk, mint most. Ma már úgy gondoljuk, hogy volt akkor ezekben a művekben valami látnoki. De Birkás Ákos már semmiképp sem akarja kihozni ezeket a raktárból. „A kommerciális logika azt diktálná, hogy ezzel most fontoskodni kellene – válaszolta érdeklődésemre –, a szellemi igényesség azonban ettől viszolyog.” (Népszabadság) Hogyan értsük ezt? Egyfelől úgy: abban, hogy felhagyott ezeknek a mára annyira „aktuálissá” vált képeknek a festésével, valamiféle populizmusellenes politikai indulat fűtötte. Amikor a témát kezdte megszállni a politikai népszerűséghajhászás, továbbállt, átváltott egy kevésbé közvetlen, nehezebben befogadható festészetre.

Birkás Ákos (Fotó/Forrás: Knoll Galéria Budapest)

Persze nemcsak politikai populizmusról van itt szó, hanem művészetiről is, a jól érthetőség csapdájáról, amelyből az értelmezések berögzülése előtt tovább kell lépni. A közérthetőség is populista mozzanat. „Sokféle árnyalatú pozíciót foglaltam el a könnyebb-nehezebb érthetőség tekintetében – mondta egy interjúban tavaly év végén a Magyar Narancsnak, miután magyar képzőművészet kategóriában Prima Primissima Díjjal jutalmazták. – Vannak az életművemben tévedések is, amikor túllőttem a célon, de már mindegy. A művészet nem a tökéletes műre törekszik, mint az igazi akadémizmus, hanem – én legalábbis úgy látom – a művészet »trial and error« rendszer lett. Ez a módja annak, hogy az ember ne váljon iparossá.” Próbálni és tévedni.

Birkas_Fej48-144056.jpg (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum)

A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után, a hatvanas évek második felében expresszív portrékkal kísérletezett, majd néhány kivételtől eltekintve megsemmisítette képeit. A hetvenes évek elejétől fotóalapú konceptmunkák izgatták, ezekben kereste a válaszokat a művész szerepére, a műalkotás és a befogadó viszonyára. Mindvégig izgatták a teoretikai kérdések, generációjának egyik meghatározó művészetelméleti gondolkodójává vált amellett, hogy gyakorló művész maradt. Híres lett az egyik előadásának kijelentése a ’80-es évek elején, miszerint „az avantgárd halott”. Ekkoriban tért vissza ismét a festészethez az új szenzibilitás egyik elméleti megfogalmazójaként és gyakorlójaként. Mint Szipőcs Krisztina, a 2006-os Ludwig múzeumbeli kiállításának kurátora írta róla: megmaradt teoretikusnak, „ám a gondolkodás terepe ezentúl a kép, a »klasszikus festői küszködés« lett”. A nyolcvanas évek közepén jutott el híres motívumához, a több képtáblából összeálló oválokhoz, vagy más néven fejekhez, amelyek szinte a védjegyévé váltak. Tizenöt éven át, egészen 1999-ig mintegy kétszáz változatban festette ezt a formát. Sokan ma is ezeket a képeit ismerik. Az ezredforduló táján azonban a festészete váratlanul realisztikussá vált, előbb az absztrakt oválok váltak felismerhető arcokká, majd egyre inkább megelevenedett a háttér, és végül 2005-2006 táján eljutott a sajtófotószerű, médiatémákat használó képekig.

Közben a nyolcvanas évek közepétől Németországban élt, egy évet tanított Párizsban a Beaux-Arts-on, 1989-ben megkapta a rangos Herder-díjat, majd 1993-ban a Munkácsy-díjat. A 2000-es évek közepén végleg visszatért Magyarországra. Akkor rendezték meg nagy életmű-kiállítását a Ludwig Múzeumban. Újabb jelentős tárlatát a debreceni MODEM-ben láthattuk a ’70-es években készült fotóiból. Legújabb festményeit, amelyeken realisztikus és absztrakt elemek keverednek, a Knoll Galériában mutatta be 2016-ban. Tavaly neki ítélték a Prima Primissima Díjat magyar festészet kategóriában. Mint kitűnő előadót többször hallhattuk az utóbbi másfél évben kortárs kiállítások alkalmi tárlatvezetőjeként is.

Fejléckép: Prima Primissima Díj / Facebook