- Március 23-án mutatjátok be a Magyar Színházban Janikovszky Éva Égigérő fű című darabját. Mint írótól és mint családanyától is kérdezem: szerinted mennyire van most ott a köztudatban Janikovszky életműve?
- Szerintem nagyon. A gyerekeim imádják, idézik, úgyhogy nagyon örültem, hogy újra kapcsolatba kerülhettem a szövegeivel. Igazából kevés olyan magyar szerző van, aki nem csak történetben gondolkodik, hanem nyelvileg is felépít valamit. A 20. század magyar irodalmának csúcsteljesítményei nagyrészt a gyerekirodalmi szövegek, nyilván politikai okokból kifolyólag is. Van egy csomó kalandregény, meg gyerekkönyv, de elenyésző azoknak a száma, akik annyira erősek nyelvezetükben, mint Janikovszky Éva vagy épp Lázár Ervin. Egyébként éppen ezért nagyon nehéz őket színpadra állítani, mert ezt a fajta narrációt nem lehet eljátszatni a színészekkel, vagy megoldani díszlettel. Amikor mesét vagy mesekönyvet írok, akkor például fontos célom, hogy ilyen szempontból is szórakoztatóak legyenek a szövegeim, tehát a sztori mellett a mondatok is legyenek jók.
- Te olvastad őt kiskorodban?
- Igen, Janikovszkyt szerettem, Lázár Ervint kevésbé. Most már persze szeretem őt is, csak valahogy akkor gyanús volt, hogy valami olyasmiről beszél, amit én nem érthetek. Mintha a szüleimnek kacsintgatott volna a fejem fölött. Janikovszkynál ez nem így volt, nála az a poén, hogy gyerekként is pontosan érzékeltem, mi az, ami nekem szól és mi az, ami a szüleimnek. Egyébként érdekes, mert az én könyvemmel, az Átváltozott gyerekekkel kapcsolatban is többször mondták, hogy olyan, mintha a szülőknek írnék. Szerintem meg az van, hogy a gyerekek nagyon figyelik a szüleiket, és előbb-utóbb nekik is nagyon olyan humoruk lesz, mint a szülőknek és elkezdik venni a poénokat. Tehát egy nagy tévhit az, hogy más a humoruk a szülőknek, mint a gyerekeknek.
- Az 1979-es film mennyire befolyásolta a mostani munkafolyamatot?
- A Palásthy-féle filmnek egy nagyon ügyes dramaturgja volt, Újhelyi János, aki Janikovszkyval közösen egy sokkal izgalmasabb és sodróbb forgatókönyvet írt a regény alapján. Olyannyira jól sikerült, hogy aztán Janikovszky fel is használt belőle sok mindent a könyv következő kiadásainál. Például az eredeti szövegben nem az udvart füvesítik be, hanem a nagyszobát, ami ugye sokkal viccesebb, ugyanakkor irreálisabb is, mert hiába fognak össze a szereplők, amit létrehoznak, az csupán néhány napig tart. Itt igazodtunk a filmhez, mi is az udvart füvesítjük, ugyanakkor voltak kis epizódok, amik meg valahogy leesetek az előadásról, ilyenkor bele kellett írnom újakat. A rendezővel, Horváth Patríciával leginkább a film tempóját vettük át, így lesz egy csomó mozgás, gyors átállás, dinamikus, ami jót tesz egy ilyen ifjúsági darabnak.
- Javíts ki, ha tévedek, de szerintem ez a szöveg nagyon erősen szól a hetvenes évekről. Igyekeztetek valahogy aktualizálni?
- Én igazából nem akartam úgy aktualizálni, hogy átírom a lakótelepet lakóparkra, mert akkor abból valami egészen más jött volna ki. Ugyanakkor volt egy olyan érzésem, hogy ha ezt az egész hetvenes éveket tesszük fel a színpadra, az ugyanúgy nem fog működni, meg kell indokolnunk, hogy most miért érdekes nekünk az Égigérő fű. Ezt úgy oldottuk meg, hogy írtam a darab köré egy kerettörténetet. Ebben egy falusi nagymamához utazik le egy kislány és az apukája, akiről kiderül, hogy ő a felnőtt Misu. A kislány ellenkezik, nem akar a nagymamához menni nyaralni, erre az apukája elmesél neki egy történetet a saját gyerekkorából. Tehát az egészet igyekeztünk valahogy úgy megoldani, ahogy például én is mesélek a gyerekeimnek, hogy milyen volt az a régi világ, milyen volt, amikor a nagymama a hivatalba ment, vagy amit sokszor kérdeznek tőlem, hogy milyen volt a párt.
- Mennyire kell másképp megírni egy drámát, ha az gyerekeknek szól?
- Nem tudom, bár most épp ebből írom a doktorimat. Nekem van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem kell másképp írni nekik. Annyi mindent látnak, ami eredetileg nem is nekik szólna, tudják, hogyan működik egy film, egy sorozat, egyszerűen beléjük ivódik a dramaturgia. De semmi esetre sem az van, hogy a gyerek egy másik, védettebb világban él, és csak azokat a mesejátékokat érti, amik kimondottan neki szólnak. Meg valahogy gügye is tud lenni az, amikor nagyon mást akarnak lenyomni a torkukon. Van a kortárs meseirodalomban egy ilyen szépelgő vonal, ahol felhő habcsókocskák meg lenge szellőlányok bugyorognak a jó ég tudja hol. Én ezt nagyon utálom és a gyerekek is utálják, mert szépelgéssel akarja helyettesíteni a tartalmat. Tisztelet a kivételnek. Nyilván fontos, hogy egy gyerekeknek írt történet vége happy end legyen, de úgy veszem észre magamon, hogy a felnőtteknek szóló darabjaimat is így csinálom, nekem kicsit mindig érdekesebb, ha a tragédia végén felcsillan a remény. Már kezdek attól félni, hogy én vagyok a remény színháza...
- Három gyereked van. Az ő véleményüket ki szoktad kérni a munkáid kapcsán?
- Munka közben nem, de a végén mindig felolvasom nekik, és olyankor általában van is véleményük. De most például gyerekszínészekkel is dolgozom, és csomószor ők is hozzáadnak a darabhoz. Ez egy nagyon jó visszajelzés, mert ha tudnak a szövegre improvizálni, akkor az azt jelenti, hogy jól van megírva. Aranyosak, hogy ilyen kreatívan állnak hozzá, bár amikor azzal jönnek próbára, hogy az anyukájukkal még írtak egy jelenetet, akkor kicsit nehezebben viselem a dolgot.
- Az utóbbi időben többször felmerült, hogy a Magyar Színház a Nemzetinek lesz majd amolyan gyerektagozata. Szerinted mitől lesz jó egy gyerekszínház?
- Most a SzFE-en együtt tanítjuk a bábrendező osztályt többek között Kuthy Ágival, Tengely Gáborral, Veres Andrással, Gimesi Dórival, de dolgozom most Vidovszky Gyurival is, ők mind nagyon értik a dolgukat, igazi szakemberek, szeretem a munkáikat és azt, ahogyan az ifjúsági-, illetve a bábszínházról gondolkodni tudnak. A Magyar Színházzal kapcsolatban az van, hogy ezek a valódi, értékes gyerekszínházi szakemberek hiányoznak onnan. Én sem vagyok az, de az évad elején megegyeztünk Őze Áronnal, hogy majd megpróbálok nekik segíteni ebben az átállásban. Ebből most részemről nem hiszem, hogy lesz valami. Persze, ha értelmes munkára hívnak, mint például az Égigérő fű, akkor szívesen beszállok. Nagyon jó a csapat, de ez a színház ezzel együtt még mindig több szempontból is nehéz helyzetben van. Én pedig nem akarok nehéz helyzetbe kerülni. Úgyhogy marad a szabadúszás.
- Valahol nyilatkoztad, hogy a pályád elején - így például a 2009-es, Varró Danival közösen jegyzett Líra és Epika esetében - a kritikusok előszeretettel felejtették el megemlíteni a nevedet. Mennyire volt nehéz elfogadtatni magadat a színházi szakmával?
- Nagyon nehéz volt, és sokszor nem is értettem, hogy miért. Gondoltam, hátha azért, mert a nő, az a színházban hagyományosan dramaturg, nem pedig szerző. Amikor íróként akartam megjelenni, akkor valahogy mindig ellenállásba ütköztem. Nem feltételeztem, hogy engem személy szerint utálnak, inkább azzal lehetett a gond, hogy az a fajta színház, ami én szeretek és csinálok, az most valahogy hátrányos helyzetben van. Elsőre nem tűnik „mélynek", ráadásul még vicces is, úgyhogy egyből rásütik, hogy bulvár. Ez a fogalom most valahogy ijesztő lett. Szerintem meg abban az értelemben, ahogyan sokan használják ezt a szót, egyik darabom sem bulvár. Szóval nagyon frusztráló volt ez az egész indulás, dolgozott is bennem sokáig egy erős bosszúvágy. Sokszor elképzeltem, hogy milyen lenne, ha én most kapnék egy színházat - egyszerűen nem vállalnám el, mert attól félnék, hogy elkezdeném megtorolni a sérelmeimet. Rengeteg feszültség tud felhalmozódni ilyenkor az emberben. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy ez a szakmán belül gyakorlatilag teljesen általános és mindenkiben ott van. Tehát bizonyos szempontból még az is érthető, ami most történik a kultúrpolitikában, és ez félelmetes, mert csak gyűlik a harag, születnek az összeesküvés-elméletek és a végén már senki nem tudja, hogy mi igaz és mi nem az. Most egy ideje éppen ezért próbálok kicsit távolabbról ránézni a dologra és feloldani magamban ezt a feszültséget.