Szimbolikusan egy kertkapun keresztül léphetünk be a kiállítás első szekciójába, amely a Kertek alja címet viseli. A rozsdás kapun felirat díszeleg: „Liliomkoszorúk szelíd illata száll”. A Kertek alja egy mezőszemerei utca neve, amelyet korábban Partizán utcának hívtak. A falakon nagyméretű olajképek, rajtuk pocsolyák, esőzések utáni hosszan elnyúló tócsák, egy sárga szatyrot szorongató néni. Autentikus utcaképképek a Heves megyei Mezőszemeréről, ahol Bukta Imre született, és ahová a művész Szentendréről visszaköltözött.
Bukta két éven át, kifejezetten erre a tárlatra festette az itt látható képeit.
Ottjártunkkor még nem készült el az installáció, amely Gulyás Gábor kurátor szerint segít majd eligazodni a nézőnek a művek között, és amelynek egy kopott, legalább harmincéves asztal is a része. Ilyen átfogó Bukta-kiállítás pontosan tíz évvel ezelőtt, „Másik Magyarország” címmel nyílt a Műcsarnokban, így több, most látható alkotás is a 2012-es tárlatra reflektál.
A „Kertek alja” és a következő, „Jegenyefák nem nőnek az égig” szekciót választja el az a kis zug, ahová belépve Krasznahorkai László videóját nézhetjük meg egy kényelmes fotelből.
„Minket valóban ez kötött össze, a szegények világa. Soha annyi jó emberrel nem találkoztam, mint amikor éveken keresztül az úgynevezett szegények között éltem. Ők voltak a legszegényebbek. Mert ők történelmi értelemben voltak nincstelenek, nem tehettek ellene semmit. (...) Ez a réteg mindig itt volt, most is itt van. És akkor is ott volt, amikor Imre felnőtt, és akkor is, amikor én ifjú koromban őket választottam és közöttük éltem.
Bukta Imrével engem pontosan ez a vidékiesség kapcsolt leginkább össze.
Két teljesen különböző irányból érkeztünk, ő beleszületett, én meg azt választottam” – mondja a videóban Krasznahorkai.
A festő egyik kedvenc motívuma a jegenyefa. Az Alföldön ez az egyik legnépszerűbb fafajta, de korábban a főváros is tele volt velük, amíg ki nem vágták őket. A művész számára fontos a természet, olyannyira, hogy korábban erdész szeretett volna lenni. Amikor falujában, Szemerén egy korábbi polgármester engedély nélkül vágott ki legalább száz fát, Bukta Imre a szintén ott élő Wahorn András képzőművésszel együtt bejelentést tett a füzesabonyi rendőrkapitányságon.
A fák fontosságára és az ember a természetben tett pusztítására hívja fel a figyelmet az a láncfűrészekből álló óriási jegenyefa-installáció,
amely olyan, akár egy lidércnyomás: Bukta autóreflektorokkal világította meg a fenyegetettség érzését keltő láncfűrészeket, így a hatás igazán kísérteties.
Nem kevésbé nyomasztó a következő, a szakralitás témakörét körüljáró szekcióban („Mikor jön le az égből Krisztus?”) található installáció sem, amelyből fegyverropogásra emlékeztető zaj hallatszik. Egy kisebb helyiségbe lépve, néhány lépcsőfokon át felsétálva egy gabonaládára láthatunk rá, amelyből időről időre a „Jaj Istenem” felirat rajzolódik ki egy motorikus gép segítségével. A gépfegyverek hangját egy ütvefúró idézi meg, amely egyúttal a búzaszemek mozgatásáért is felelős.
A művész az installációval a szomszédunkban zajló ukrajnai háborúra hívja fel a figyelmet, így fejezve ki szolidaritását.
A helyiség bejáratánál egyébként Bukta egyik tavaly festett olajképe függ: a Majd írunk című festményen két katona álldogál egy idős néni mellett. A szakralitás témájának szentelt egységben egy tetemes méretű Sarlós Nagyboldogasszony szobor is helyet kapott egy vitrinben. Az ocsúban álló Szűz Mária Mezőszemere védőszentje. Az itt található térben bemutatott munkákon Bukta visszatérő allegorikus motívumait is felfedezhetjük, mások mellett Jézus Krisztust, Szűz Máriát és a bárányokat. A művek a Krisztus-keresés és -várás személyes megélését dolgozzák fel, és csak tematikus szempontból, kívülről nézve kötődnek a kereszténységhez.
„A romantika a legjobb üzlet?” – teszi fel a kérdést a kiállítás következő egysége, amelyben nosztalgiával és humorral megfogalmazott festmények reflektálnak arra, miként alakul át a vidékiség és hogyan szűnik meg a hagyományos falusi élet. Innen talán az egyik kedvencünk az Erzsi Párizsban című kép, amelyen egy falubéli cigányasszony néz ránk a fehér akácosból olyan tekintettel, mintha a vesénkbe látna. A sajtóbejáráson még nem működött az az installáció, amelynek része egy úgynevezett okoskapa is. A művész által megálmodott „iKapa” egy letölthető telefonos applikációval működik, és annak segítségével elindítható.
Műfüvön, különböző típusú kapák mentén vezet át az út a Godot Labor négyemeletes kiállítóterébe, ahol a tárlat folytatódik. Amikor megérkezünk a második emeletre, először elképzelni sem tudjuk, honnan jön a falusi mulatós zene, majd ahogy bekukucskálunk a kék fényekben úszó szobába, egy pillanatra megtorpanunk, mert azt hisszük, valóban ül bent valaki.
Jobban megvizsgálva azonban gyorsan realizáljuk, hogy a nekünk háttal helyet foglaló, kendőt viselő, falusi néni, akit először kiszúrtunk, nem él.
Csupán szobor, és éppen a következő, avagy az első fogást várja. A „Megöregszünk mind” egységben a művész szülinapi bulijába csöppenünk, ami a szemerei nyugdíjasklubban zajlik.
Ahogy Gulyás Gábortól megtudjuk, a hangfalakból a Nyugdíjas himnusz című dal üvölt, egy hamisítatlan mezőszemerei szám, amit egy helyi bácsi énekelt fel. Akárhogy is, a Nyugdíjasklub – Imi 70 című installáció azonnal belopja magát a szívünkbe, és miután elvonult a tömeg, jó darabig üldögélünk még ott egy kényelmes kanapén, a figurákat és a dal szövegét figyelve. Mintha arra várnánk, hogy még valaki – esetleg a betegsége miatt távolmaradó művész – váratlanul betoppan.
A helyiség bejáratánál egy videóból Korniss Péter Kossuth-díjas fotóművész az időskor és a művészet kapcsolatáról beszél. A szemközt lévő falon Bukta egyik ikonikus 1974-76-os akciójának nagyítása látható. A festő akkoriban egy falusi vallási ünnepet egyedi módon tartott meg: vigyázban állt a mezőszemerei méregraktár bejáratánál.
A fénykép a szocializmusban azért nem jelenhetett meg, mert a cenzor szerint egy művész nem úgy néz ki, mint Bukta Imre.
Továbbá azt firtatták, miért egy koponyarajz előtt fényképezkedik, miért áll a falnak támasztva egy „veszélyesnek látszó” vasvilla, és egyáltalán, mit jelent a feje fölött a tégla. A nagyítás mellett a korábban készült kép 2022-es változata függ, amelyen a hetvenéves művész néz velünk farkasszemet, de sem halálfej, sem vasvilla nincs mellette. Utóbbi helyett az általa tervezett okoskapa pihen a balján.
A negyedik emeleten megépített hatalmas installáció olyan, mintha egy falusi parasztházba csöppentünk volna. A Kifordított háznak csupán belső ablakai vannak, azon keresztül nézhetünk ki az udvarra, ahol egy-egy videóban láthatjuk a művészt, és Rékát, a feleségét is. A házban egy régi sparheltet is találunk, rajta piros fazékkal, valamint egy olyan hokedlit is, aminek felületén egy kukoricahántolás műveleteit nézhetjük végig. Zseniális az az asztal, amelyen virtuális paradicsomlevessel teli tányérok sorakoznak egymás mellett. A videót végignézve szemtanúi lehetünk, amint lassan elindul a tányérokból a leves, kifröccsen a fehér abroszra és végigfolyik rajta.
A „Hogyan válik emlékké az otthon” című egység festményein a művész arra keresi a választ, hogy hogyan kötődünk az otthonunkhoz, mit is jelent egyáltalán számunkra, hogyan kapcsolódunk tárgyakhoz, emberekhez, miként idéz meg egy-egy illat vagy hang egy emléket.
A „Hogyan válik emlékké az otthon” című egységben látható néhány festmény (Fotó/Forrás: Barcza Réka)
Mindenesetre a több mint ezer négyzetméter alapterületű kiállítást körbejárva olyan érzésünk támad, mintha a buktai magánmitológia eddigi valamennyi szereplője és motívuma megelevenedne, és egyetlen, nagy történetté állna össze: ahol elindulunk a kertek aljáról és megérkezünk az igazi otthonba, ami akármilyen is egy külső szemlélőnek, nekünk mégiscsak a személyes hazánk.
Ezek után pedig alig várjuk a Nyugdíjasklub – Imi 80-at.
Bukta Imre: Műveljük kertjeinket!
Helyszín: Godot Kortárs Művészeti Intézet
Időpont: november 27 – 2023. április 30-ig
Fejléckép: Bukta Imre: Önarckép fűrésszel, 100 x 100 cm, olaj, vászon, 2020. Lobenwein Galéria (Fotó/Forrás: Barcza Réka)