Szenvedély, zene, rajongás: a lemezgyűjtőktől a falvédőkig

Egy fotó Nahuel Tow A Photorock című sorozatából, 2012–2015 (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum)

- Zene, szenvedély és rajongás: ezekről számtalan asszociáció juthat eszünkbe. Mire fókuszál a Künstlerhaus Bethanien április 16-án nyíló Szenvedély - kiállítása és a május 6-án nyíló Rock/tér/idő ?

- A Szenvedély a rajongás egyik vetületével foglalkozik, a 70-es, 80-as években, a közösségi média előtti korszak zenei világában megnyilvánuló gyűjtőszenvedéllyel és a tárgyakhoz való kapcsolattal, illetve az erre adott képzőművészeti reakciókkal. Harminc különböző országból, köztük Dél-Afrikából és Magyarországról is válogattak hozzá műveket. A múzeum vezetése úgy gondolta, hogy nem lehet teljes a kép, ha nem kapcsolódik hozzá egy kimondottan magyar anyag is, hiszen a hazai párhuzam önmagában is sajátos univerzum, terjedelmét és lehetőségeit tekintve. A Rock/tér/idő kiállításon a képzőművészet és zene határterületein létrejövő, roppant izgalmas művek és életformák kerültek a középpontba.

- A rajongás pszichológiájáról is képet kapunk a tárlatokon?

Készman József (Fotó/Forrás: Jász Annamária)

- Elsősorban a szenvedély kulturális vonatkozása jelenik meg, hogy milyen médiumokon, kulturális termékeken keresztül artikulálódik, hogyan kapcsolódik a dizájnhoz, a zenéhez, mi a szerepe a művész és mindannyiunk életében. A művészetpszichológiai megközelítésből csak áttételesen, a hozzájuk kapcsolódó rendezvényeken kapunk képet. A Szenvedély inkább szociológiai, kultúrantropológiai szemléletű kiállítás, a téma vizuális, hétköznapi vonatkozásaira is sokat reflektál; azokra a kiegészítőkre például, amiket a zenészek és a rajongók hordtak. Főleg a glam, a heavy metal és a rock berkeiből merít, bár lesz alternatívabb, például a Sisters of Mercyre reflektáló munka is. A Rock/Tér/Idő Idő Xantus János kultuszfilmjének, a Rocktérítő címének parafrázisa, de nem a rockról fog szólni, hanem arról a színtérről, amiben a 70-es, 80-as években a komoly kulturális értékkel bíró zenék kiszorultak a hivatalos kultúra médiumából, és az undergroundban, a második nyilvánosságban érvényesültek. Ezek akkor elnyomott, elhallgatott dolgok voltak, napjainkra azonban a kulturális kánon részévé váltak, a MOME-n például már Európa Kiadó-dalokat dolgoznak fel.

- Hogyan rajongtak a magyar underground zenéért az avantgárd idején?

- Akkoriban ez eléggé marginális jelenség volt, pontosabban az underground színterei távol estek a láthatóság hagyományos fórumain. Egykori gyűjtőiről nem is nagyon beszélhetünk, az alkotók egymás között cserélgették, ajándékozták műveiket. Nemrég állították ki a Mai Manó Házban Alföldi Róbert gyűjteményének a magyarországi neoavantgárdról szóló részét; a képeken a kor zenével is foglalkozó képzőművészei, fotósai (Vető János, Hajas Tibor és mások) is szerepelnek többek között.

Kép Pablo Garber: A Ponete Un Disco (Próbálj fel egy lemezt!) c. sorozatából, 2012 (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum)

- Az avantgárd zenében megtapasztalható rajongás mértéke különbözött-e a korabeli magyar mainstreamétől?

- Tény, hogy az Illés, az Omega, a Fonográf, az LGT igen jelentős kulturális szerepet játszottak akkoriban, de a 70-es évek végétől már nem ők képviselték a progressziót.

Az undergroundért is ugyanúgy rajongtak az emberek, sőt jobban, csak ez a szenvedély nem volt látható, nekik nem voltak hivatalos csatornáik, médiumaik, lemezeik.

Jó példa erre a Fekete Bárányok-koncert, amin 1981-ben a Hajógyári Szigeten több tízezres közönség vett részt, míg egy átlagos Omega-koncert kevesebb embert mozgatott meg. De a Szenvedély-kiállításon egyébként szerepel egy, az Omegával kapcsolatos mű is.

- A Rock/tér/időn milyen ikonikus elemeket láthatunk a korszak képzőművészetének és zenéjének találkozásából?

- A kiállítás anyaga tematikus részekre oszlik, a helyszínek-színterek mellett az egyik ilyen lesz az életforma. Cseh Tamás esetében az indiánság legalább annyira fontos momentum, mint a dalai, a szövegei. Aztán ott volt a Bizottság, ők totális happeningként képzelték el az életet, és úgy is éltek, ameddig bírták. Számos átjáró nyílt a fotó és a zene határterületén. Láthatók lesznek kortárs reflexiók is, ezek között külön csoportot képeznek a 90-es években megjelenő, a zenére reflektáló érdekes, kortárs médiumok, például a falvédők: Szabó Eszter Ágnes közismert Nagymamám, Zalai Imréné találkozása David Bowie-val című munkája, vagy Pittman Zsófi magyar zenészeket ábrázoló falvédősorozata. Annak ellenére, hogy az egykori underground bekerült a kánonba, fontosnak gondolom felvillantani ezeket az emblematikus mozzanatokat, azt az egész világot, amelyben létrejött; az értelmezés és a megértés ugyanis időben hozzánk jóval közelebb álló kulturális jelenségek esetében is nehéz lehet.