Szép, szánalmas élet

Nem éppen könnyed kikapcsolódás Ulrich Seidl legújabb filmje, a Rimini, amelyet nézve elég gyorsan feszengeni kezdünk a székünkben, és arra gondolunk, vajon tényleg ennyire közönséges és groteszk-e az életünk.

A történet főszereplője Ritchie Bravo (Michael Thomas) kiöregedett táncdalénekes, aki nem hajlandó tudomást venni arról, hogy hírneve már csak puszta illúzió. Napközben hotelekben és bárokban ad koncerteket tenyérnyi megmaradt közönségének, néhány nyugdíjas korú turistának, esténként pedig a helyi kocsmákban részegedik le. Váratlanul azonban felbukkan tizennyolc éve nem látott lánya, aki pénzt követel tőle, amiért a férfi magára hagyta őt és az édesanyját. A gond csak az, hogy Ritchie napról napra él, és fogalma sincs, honnan teremtse elő az összeget.

Ulrich Seidl mesteri kompozíciós érzékkel tárja elénk Ritchie drámáját.

Ritchie ugyanis – ne szépítsük – egy rettenetesen szánalmas és megvetni való alak, egocentrikus, rasszista és érzéketlen, akit anyja halála sem visel meg igazán. Önbizalma azonban látszólag sértetlen, sztárallűrjei megmaradtak, noha sztárnak már csak néhány idős asszony tekinti, akiknek pénzért cserébe nyújt szexuális szolgáltatásokat – valójában őket is csak kihasználja.

Jelenet a Rimini című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

A rendező bravúros megoldása, hogy a film jelentős részében a kamera nem mozdul, rögzített nézőpontból mutatja Ritchie-t, akinek szó szerint végig kell néznünk akár a legbanálisabb hétköznapi rutinjait is, ahogy cipőjét húzza fel, nem talál bele a kulcslyukba vagy csak sétál A pontból B pontba. Mindezt hosszasan, vágás nélkül tárja elénk Ulrich Seidl. A közönségfilmekhez szokott nézői tekintet nem kapja meg, amire tudattalanul is vár: a perspektívaváltást, gyorsított tempót. Arcpirító erotikus jeleneteket, groteszk koncerteket, a jóízlést teljességgel kikezdő táncdalokat, kisstílű üzleti megbeszéléseket, részeg párbeszédeket kell végigszenvednünk újra és újra, egészen addig, mígnem létrejön egy különös befogadói élmény:

Merthogy a Rimini valójában az esendőségről, az elmúlás feldolgozásáról szól, arról, milyen nehéz szembenézni azzal, hogy leghőbb vágyaink már nem fognak beteljesülni. Hiába látjuk Ritchie elfogadhatatlan viselkedését, nem tudjuk teljesen elítélni, az ellenszenv elkeveredik az együttérzéssel és sajnálattal, amint felismerjük, hogy valójában általános emberi történet az övé. Ulrich Seidl egyébként további témákat is behoz, igaz, ezeket már nem bontja ki, csak apró jelzésekkel utal rájuk,

Így jelenhet meg a filmben a rasszizmus, a bevándorlás, Ausztria második világháborús szerepvállalása, a gyász vagy éppen a szociális gondozásra szoruló idősek helyzete.

Jelenet a Rimini című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Michael Thomas tökéletes választás volt a kiöregedett, pocakos táncdalénekes szerepére, megjelenésében egyszerre van jelen a hivalkodó férfiasság és a gyermeki esendőség. Ennél is meghökkentőbb azonban Hans-Michael Rehberg alakítása, aki Ritchie demens, idősotthonban élő édesapját játssza. Az ő szívfacsaró jelenetével zárul le a történet, amely annak fényében még hátborzongatóbb, hogy

Ez a film bizonyára sokaknak nem fog tetszeni, minthogy a rendező célja egyértelműen nem az, hogy szórakoztasson minket. Ehelyett a türelmünkre és az empátiánkra apellál. Érdemes-e megadni neki? Mindenképpen. A Rimini ugyanis egy remek film, meglehet, meghökkentő, de nem öncélúan teszi ezt. Kulturális mintái pedig zavarba ejtően ismerősek, néhol már-már azt érezhetjük, hogy ez a történet Magyarországon is játszódhatna akár. Különleges élmény, olyasmi, amit csak ritkán van lehetőségünk átélni.

Fejléckép: Jelenet a Rimini című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)