Ha az ember megáll a Deák téri metró mellett, és elkezdi figyelni az arra elhaladó bringásokat, lát mindenfélét: kigyúrt vízvezeték szerelőt, szőrös műfordítót, szigorú némettanárt, kecses divattervezőlányt, széplelkű postást, másnapos állatkerti gondozót. Ez az örökké változó kavalkád a maga ezer színével teszi élhetővé Budapestet, miközben a kerékpározásnak hála egyre szebb vádlikkal és formás bokákkal telik meg fővárosunk.

Csupa ilyen vidám gondolat keríti hatalmába a betérőt a Néprajzi Múzeumban nyílt Bicikliváros című kiállításon. A tárlat a Kárpát-medence bringás mekkájának számító Szabadka mellett Budapest kerékpáros történelmével is foglalkozik, de az igazi érdekességek a délvidéki városhoz kötődnek. Például a szabadkai biciklizés atyjának is tartott Vermes Lajos portréja, amelyen a bátor, bajszos férfiú egy velocipéd tetejéről néz lefelé. Vermes Lajosról az is kiderül, hogy egyszer "elvelocipédezett" Szabadkáról Palicsra. Ez nyolc kilométert jelent, ami önmagában is komoly távolság, de a kiállított korabeli velocipéd megtekintése után szinte hihetetlen teljesítménynek tűnik. A nagyjából két méter átmérőjű első, és körülbelül tizenhét centiméter átmérőjű hátsó kerékből álló jármű ugyanis gyakorlatilag alkalmatlan emberi használatra. Ilyenkor a néző kicsit elszégyelli magát, hiszen a cilinderben karikázó férfiak mókásnak tűnnek, azonban ha jobban belegondol, nélkülük ma nem létezne modern kerékpározás. Az ő hatalmas eséseik, törött bordáik és szétnyílt szájpadlásaik ébresztették rá a tizenkilencedik század végének tervezőit, hogy létre kell hozniuk egy egyszerűbben használható szerkezetet. Ez volt a manapság is használatos bicikli elődje, amelynek már mindkét kereke ugyanakkora, a biciklista pedig középen, a vázon ül, nem valamelyik keréken.

A tárlatot a számos gyönyörű, régi bicikli és kerékpáros cucc mellett a remekül megírt kiegészítő szövegek teszik kifejezetten élvezetessé. Megismerhetjük például Pénztárnok Marit, aki az 1910-es évek első számú femme fatale-ja volt Mezőkövesden. Nevét onnan kapta, hogy felismerte a matyó hímzésben rejlő komoly anyagi lehetőségeket, amelyeket ki is használt: megrendelői között számos pesti arisztokrata, sőt grófok és bárók is akadtak. Ezen kívül pedig ő volt az első mezőkövesdi nő, aki bringázni kezdett. Mari az elbeszélések szerint szabadelvű, haladó gondolkodású, emellett pedig végzetesen gyönyörű asszony volt, ami a kevésbé szép és haladó kövesdieket iszonyúan zavarta. Annyira, hogy még gúnydal is született Mariról:

Te kövesdi menyecske
Szégyelheted magadat.
Kanadába kiküldted az uradat.
Kanadába kiküldted az uradat.
Te meg itthon biciglin
Tologattatod magadat.

A nők szerepvállalása amúgy is érdekes kérdés volt a kerékpározás hajnalának számító századfordulón. Abban minden férfi egyetértett, hogy egy igazi hölgy számára mindenféleképpen illetlenség egy hosszú vasrúddal a lába között, két keréken száguldozni. A századforduló asszonyai azonban nem hagyták magukat, bringára pattantak, kirobbantva ezzel az egyik első divatháborút. A kérdés ugyanis az volt, hogy a nők hosszú szoknyában, vagy bőszárú nadrágban biciklizzenek. Míg előbbinél a kivillanó bokák, utóbbinál az addig csupán férfiak által hordott ruhadarab okozta elnőietlenedés volt a kritikusok fő érve.

A Bicikliváros kiállításon olyan bringatörténeti kuriózumokkal is megismerkedhetünk, mint a legfontosabb magyar kerékpárgyár, a Weiss Manfréd által alapított Csepel névadási szokásai. Korabeli plakátokon, hirdetéseken találkozhatunk meg a harmincas-negyvenes évek népszerű modelljeivel: a Csodával, a Toroczkóval, a Villámmal, a Diadallal, a Superrel, a Rapiddal, a Leánykával, valamint a névadás csúcsát jelképező Pajtikával. Sok darab közülük élőben is megtekinthető, az egyik terem falán például egy eredeti Csoda lóg.

A tárlaton azonban nem csupán a budapesti bringás létet meghatározó Csepel műveivel találkozhatunk. Szabadka a volt Jugoszlávia idején az ország legjobb versenybringásainak otthona volt, mert itt működött az Európa-szerte ismert Spartacus sportklub. A szabadkai Szparit pedig a Partizán, a jugoszlávok Csepelje látta el gépekkel, melyek közül néhány versenymodell a nemrég elhunyt Tarapcsák Miklós, ismertebb nevén Pajti bácsi gyűjteményének köszönhetően a Néprajzi Múzeumban is megtekinthető. Pajti bácsi az ötvenes-hatvanas években maga is versenyzett Budapesten, az azóta eltelt évtizedekben pedig biciklijavítással és tervezéssel foglalkozott legendás csepeli műhelyében - mesteri szinten.

A három nagyobb részből álló kiállításon külön terem foglalkozik azokkal a művészeti alkotásokkal, melyek a biciklizéshez kapcsolódnak. Ezek közül kiemelkedik a zentai Bíró Miklós festőművész munkássága, aki "Ki tehet róla, hogy szeretem a köveket" címmel egész ciklust szentelt a kerékpározásnak. A Banja Luka-i kötődésű Edita Kadric képein a bicikli, mint a szerelmi aktus helyszíne jelenik meg, ahogy például a Dávid behatol Mariannába című alkotáson látható.

A bicikli tehát nem csupán közlekedés- és sporteszköz, hanem a szerelem hírnöke is. Talán erre gondolt Vermes Lajos is, amikor száztizenkét évvel ezelőtt felült velocipédjére, és elindult a messzeség felé, ahol Palicsot sejtette.