Velence számtalan arcát ismerjük: lagúnák, szűk utcák, sikátorok és mellette a nagy ünnepségek városa, ahol a történelem és a művészet kéz a kézben jár. Talán kevesen tudják, hogy a Canal Grande torkolatának partján álló, egykori Palazzo Venier dei Leoni — ma a Peggy Guggenheim Gyűjtemény — magyar vonatkozásokkal is bír. Az épületet a huszadik század elején ugyanis Nemes Marcell magyar műgyűjtő birtokolta, aki korának egyik legismertebb és legsikeresebb magyar mecénása volt. A különleges palota Nemes halála után hosszú évekig üresen állt, mígnem Peggy Guggenheim, a modern művészet elkötelezett támogatója otthonául választotta, manapság pedig gyűjteményének legféltetteb darabjait tekinthetjük meg a klasszikus épület falai között.
A velencei Guggenheim Múzeum a világ egyik legismertebb modern művészeti központjaként működik, ahol Picasso, Dalí, Miró, Kandinszkij és Pollock remekei mellett időszakos kiállítások is várják a látogatókat. Az idei nyár különösen izgalmas, hiszen április 12. és szeptember 15. között a huszadik század egyik kimagasló alkotója, Maria Helena Vieira da Silva (1908-1992) életművét bemutató, nagyszabású tárlat nyílt meg itt A tér anatómiája címmel. A kiállítás több mint hetven művet vonultat fel, köztük a párizsi Pompidou Központ, a New York-i Guggenheim Múzeum és a Tate Modern kölcsönzéseit, valamint magángyűjtemények ritkaságait.
Vieira da Silva 1908-ban született Lisszabonban. Párizsban folytatott művészeti tanulmányokat, ahol megismerkedett későbbi férjével, a magyar származású festővel, Szenes Árpáddal. Kapcsolatuk nemcsak emberileg, hanem művészileg is összekapcsolódott, hiszen kölcsönösen támogatták egymást művészeti ambícióik kiteljesedésében. Szenes és Vieira da Silva életre szóló szövetsége sokat elárul arról az érzékeny, összetett világról, amely művészetükön keresztül tükröződik vissza, s amelyben
a személyes élmények, a belső vívódások és a kor társadalmi feszültségei egyaránt felszínre törnek.
A velencei kiállítás átfogóan mutatja be a művész teljes életművét, a harmincas évek korai munkáitól egészen az 1980-as évek végéig. A látogatót egy különleges időutazásra hívják, amely során végigkövethetjük, miként fejlődött Vieira da Silva egyéni látásmódja, miközben városokat, belső tereket, könyvtárakat, építkezéseket és absztrakt, szinte végtelenbe nyúló struktúrákat tár elénk.
A tárlat elején betekintést kapunk a művész és Szenes kapcsolatába, amely az egymásról készített portrékon keresztül tárul fel. Szenes szeretettel és tisztelettel örökítette meg feleségét, aki úgy vallott róla:
Árpád az egyetlen, aki kívül-belül ismer engem.
Ez a bensőséges kapcsolat mindkettőjük művészetét áthatotta, különösen érdekes látni, miként fonódik össze személyes és alkotói identitásuk.
A következő termekben Vieira da Silva kísérletezéseinek korai szakasza jelenik meg: itt az anatómiai tanulmányok és az épített terek vázszerkezetei szinte egybeolvadnak. A tér anatómiája című szekció festményei – mint a Fehér Marseille (White Marseille, 1931) vagy a Műterem (Studio, Lisbon, 1934-35) – azt a folyamatot mutatják be, ahogy a művész fokozatosan átlépi a hagyományos perspektíva határait, és egy sajátos, belső logikára épülő térszervezés felé halad.
A harmincas és negyvenes évek műveiben feltűnnek a táncosok, sakk-mezők és kártyapartik alakjai, amelyek egyszerre idézik fel a portugál csempeminták ritmusát és a mozgás dinamikáját a geometrikus absztrakción, Vieira da Silva sajátosan intenzív színhasználatán keresztül. Ezekben a festményekben – például a Tánc (Dance, 1938) vagy a Kompozíció kék sakktáblákkal (Composition with Blue checkerboards 1949) című alkotásokban – a mozaikszerűen felépülő képfelületek vibráló, lüktető dinamikát teremtenek.
A második világháború kitörésekor Vieira da Silva és Szenes Brazíliába menekültek, ahol Rio de Janeiro kavargó világa és a háború tragédiájának kettőssége tükröződik a festőnő alkotásaiban. A katasztrófa (The Disaster, 1942) vagy A tűz (The Burning II or The Fire, 1944) című képek fájdalmasan beszélnek a háborús időszak szorongásáról, ugyanakkor a Riói karnevál (Rio Carnival, 1944) megörökíti a brazil életöröm pillanatait is.
A háború végeztével Vieira da Silva visszatért Párizsba, és festészetében még hangsúlyosabbá váltak a városi terek.
Nem konkrét térképek vagy látképek ezek, sokkal inkább belső lelki világának tájai: a Velencei ünnep (Venetian Celebration, 1949) vagy a Párizs éjjel (Paris at Night, 1951) című művek egyszerre reflektálnak a háború utáni újjáépítésre és az emberi lét kifürkészhetetlen voltára.
A városok után a kiállítás az épített terek részleteire, az építkezések és a vasútállomások izgalmas szerkezetére fókuszál. A Saint-Lazare pályaudvar (Saint-Lazare Station, 1949) vagy A gótikus kápolna (The Gothic Chapel, 1951) című alkotásokban a vonalak, hálók, terek egybeolvadnak, lebegnek, átalakulnak — mintha a néző is részévé válna a város pulzáló ritmusának.
A kiállítás zárószakaszában a labirintus mint filozófiai szimbólum kap főszerepet.
A Labirintus (Maze, 1975) vagy A barikádok (The Barricades, 1968) című művek sötétebb színei, szűk terei, összekuszált mintái az emberi lét útvesztőit idézik. Az emberi lélek akadályozott utazása – ez a fajta befelé forduló, lelki önvizsgálatra hajló, önelemző introspekció nem idegen a magyar képzőművészetben sem. Vieira da Silva munkásságát nem egyszer rokonították gondolati szinten Ország Lili képeinek labirintusokat idéző nyomtatott áramköreivel. Bár különböző kulturális háttérből érkeztek, és stilárisan is eltérő képi megoldásokat választottak – Vieira da Silva a portugál, Ország Lili a kelet-európai hagyományok és történelmi traumák világából merít –, mindkettőjük számára a labirintus a belső útkeresés, az identitás kutatásának és az emberi létezés bonyolultságának univerzális szimbóluma volt. Képeiken a tér elveszíti megszokott formáit, hogy helyet adjon az emlékezet, az idő és az önismeret többrétegű hálózatának.
A képre kattintva galéria nyílik:
Végül a kiállítás utolsó termeiben a fehér szín árnyalatai uralják a vásznakat. Vieira da Silva életének végén szinte kizárólag a fehér különböző változataival dolgozott, amelyekben egyszerre van jelen a fény, az üresség, a spiritualitás és az időtlenség. Ezzel egy csodálatos keretet és meditatív feloldást adott a kurátor, Flavia Frigeri a páratlan életművet átfogó kiállításnak. A Peggy Guggenheim Múzeum időszaki kiállítása különleges művészeti felfedezés – magyar vonatkozásokkal, történelmi mélységekkel és olyan városokkal, amelyek a valóság és az álom határvidékén lebegnek.
Maria Helena Vieira da Silva: A tér anatómiája
Peggy Guggenheim Gyűjtemény, Velence
2025. április 12.—szeptember 15.
Fejléckép: Maria Helena Vieira da Silva fotója a kiállításban (fotó: Várhegyi András)
hírlevél
