1839 januárjában a világ ámulva fogadta a hírt a képkészítés újfajta módjáról. Az ámulást az váltotta ki, hogy szinte emberi kéz nélkül, maga a természet alkotta meg valaminek, valakinek hű képmását. Ez volt a J.N. Niépce és L.J.M. Daguerre által kidolgozott eljárás, melynek eredményeként megszülettek az ezüstözött rézlemezre készült, szép csillogású dagerrotípiák.
Ezt követően, kisebb hírveréssel, de mégis ismertté vált a W.H. Fox Talbot által kidolgozott másik módszer, ahol papírra készült először egy negatív kép, majd a róla levett másolat is.
Vízbe néző térdelő női aktról 1855-1858 között Párizsban (?), Auguste Belloc által készített sztereó dagerrotípia. A műtárgyfotón érzékelhető a fényképtárgy kiterjedése. (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
Az új technikák megjelenésével párhuzamosan megfogalmazódott a velük szembeni hiányérzet is: a kép – bár hűen másolja tárgyát – nem adja vissza annak színeit. Ily módon nem láttatja azt, milyen színes is a világ.
Zachariás Lukács, kézdivásárhelyi örmény textilkereskedő portréja, az 1850-es években Bécsben, F.K. Strezek által készített sztereó dagerrotípián. A műtárgyfotón a tokba épített sztereónéző is látható, melyen át nézve a portré térhatású képpé állt össze a szemlélő fejében. (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
A képírók az első perctől mindent elkövettek, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel orvosolják ezt a problémát. A dagerrotípiákat például finom mókusszőr ecsettel színezték, főleg a hölgyek halvány arcpírját és ékszereik szépségét hangsúlyozva.
A sóspapír képeket (ebben az esetben pusztán sós vízben megúsztatták a papírt, és vitték fel rá a fényérzékeny vegyületet), a talbotípiákat (ezeknél a képeknél a negatív és a pozitív kép is sóspapír) és az albumin fényképeket (a legszélesebb körben ismert 19. századi fotópapír, nevét az érzékenyítő anyagot a felülethez rögzítő kötőanyagról, a tojásfehérjéből nyert albuminról kapta), akárcsak a többi 19. századi technikát, gyakorta színezték, festették.
Széchényi Béla gróf jelmezben, Pest, 1867, színezett albumin, Borsos és Doctor felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
A fotografálásról az évtizedek alatt felhalmozott tudásnak mintegy összefoglalását jelentették a kromotípiák. Ezek a többnyire többrétegű, átfestett fényképek, melyek szakszerűen elkészítve és keretbe foglalva nemcsak a szín élményét adták vissza, hanem távtartóiknak köszönhetően térhatást is keltettek. Ilyen eljárással az 1860-as évektől az 1900-as évek elejéig készültek fényképek olyan megrendelők kérésére, akik meg tudták fizetni ennek az aprólékos munkának az árát.
Ismeretlen asszony, 1880 körül, kromotípia, ismeretlen felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
Veress Ferenc a mindenféle technikát kipróbáló neves kolozsvári fényképész, évtizedeken keresztül kereste a színes fényképezés megoldását, mindhiába. Heliokrómiának elnevezett fényképei érdekes kísérleti, mára színüket vesztett, darabok maradtak.
Akárhogy is, minden próbálkozás és részsiker ellenére, a fényképezés megmaradt „színek nélküli” monokróm technikának.
Az igazi áttörést az 1904-ben feltalált és szabadalmaztatott, üvegre készülő autokróm (autochrome) hozta meg,
amely már valódi színes fényképészeti eljárásnak nevezhető. Mibenlétét megfogalmazhatjuk úgy is, hogy egy direktpozitív technika, azaz a fényképezés során egy – pozitív – felvétel készül, ami nem sokszorosítható. Az új fényképészeti technika a francia Lumière fivérek, Auguste és Louis nevéhez köthető, akik azt kidolgozták, majd 1907-től elkezdték a speciális üveglemezek gyári előállítását.
Gyermekek a szabadban, 1908-1910, sztereó autokróm, ismeretlen fényképező felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
Az autokrómok színessége abból eredt, hogy az üveglapot bevonták keményítőszemcsékkel, melyeket előtte vörösre, zöldre és kékre megszíneztek, és a felvétel készítésekor a fény először ezeken – mint színszűrőkön – haladt át, s csak azután a fényérzékeny anyagon.
A kép fényforrás elé helyezve vált láthatóvá.
Az 1900-as évektől az 1930-as évek közepéig alkalmazták ezt az eljárást. 1932-től már celluloid hordozót is használhattak az üveg helyett. Főleg igényes amatőrök készítettek ilyen fényképeket kedvtelésből.
Két nő a szabadban, 1910 körül, autokróm, ismeretlen felvétele (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
Tapasztalatom szerint autokrómok meglehetősen ritkán fordulnak elő a jelentősebb fényképgyűjteményekben, bár megbecsült darabok, de kiállításokon időről időre találkozhatunk szép példányokkal.
A fényképezés magyarországi kezdeteinek emlékeiről is olvashat hamarosan megjelenő Fényképtárgy című kötetünkben. Addig is böngésszen a Magyar Nemzeti Múzeum online adatbázisában!
Fejléckép: Két nő a szabadban, 1910 körül, autokróm, ismeretlen felvétele (forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár gyűjteménye)
hírlevél
