Az álomgyár ikonikus díjátadóját évtizedekig glamour és pompa fémjelezte, ehhez képest Chloé Zhao nyakig zárt (igaz, rafinált szabású) ruhában és fehér tornacipőben vette át az Oscart. A nomádok földje mindössze a harmadik egész estés filmje.
A magyar címek alapján A nomádok földje mintha rímelne A bombák földjén-re - Kathryn Bigelow 2008-as filmje 2010-ben, úgymond, történelmet írt: a női rendezők közül elsőként nyert Oscar-díjat. Zhao Oscarja ázsiai amerikai nőként ugyancsak elsőnek számít, ám A bombák földjén és A nomádok földje között az ellentéten kívül egyéb összefüggés nem található. Bigelow terepe hangsúlyosan külső, harcos, sőt háborús, míg Zhao hétköznapi képei belülre, a lélek legmélyére visznek, oda, ahol a személyiség legbelső nyugalma található. A két filmet egymás mellé helyező díjazás esetleges, noha ennek ürügyén lehet vitatkozni azon, van-e értelme a pozitív diszkriminációnak.
Az Oscar 2021-ben egy konzekvens, sokat ígérő pályát jutalmazott, s az előzmények – a Sundance-sikertől az Arany Oroszlánig - tanúsága szerint Zhao elég erős a hasonló nagy sikerhez.
A nomádok földje eszközeiben a független road moviekra emlékeztet, mint David Lynch Igaz története (Straight Story, 1999), vagy Wim Wenders Párizs, Texasa (1984). Kiindulópontja a 2008-as gazdasági világválságot követő időszak, amikor 2011. január 31-én, 88 év után bezárták a US Gypsum cementgyárat. A munkahely megszűnését követően Empire, a nevadai kisváros kiürült. Az ötvenes évei végén megözvegyült Fern (Frances McDormand) kénytelen elhagyni otthonát, megtakarítása nincs, nyugdíjra nem jogosult. Beköltözik fehér furgonjába, elnevezi Vanguardnak (kb. ’Testőrfurgon’), s útra kel.
Zhao trilógiája
Zhao első három játékfilmje trilógiát alkot, melyek mindegyikének középpontjában a veszteség áll. Alkotói kézjegye félreismerhetetlen, fő jellemzője, hogy a távolságtartás és közelítés dinamikája a képekbe, a vágásba, a filmzenébe szervesül.
A valóságos szereplők ritmusára, többé-kevésbé kötött improvizációra épített játékfilmezés, a free cinema/cinéma direct 1970-es évekbeli divatja óta sok fárasztó órát köszönhetünk e módszernek. Chloé Zhao azonban valódi mestere ennek a filmezésnek. Nem mellékes adalék az sem, hogy amatőr szereplői jogdíjat kapnak a filmek után.
Első egész estés filmjét – mint azt Peter Bradshaw becsületesen megírta – a kritikusok az Oscar fényében fedezték föl. A Songs My Brothers Taught Me (Dalok, amelyeket a bátyáim tanítottak, 2015) a dél-dakotai Badlands National Park rezervátumban élő lakoták között játszódik, s szereplői önmagukat játsszák. Johnny (John Reddy) rögtön az elején elmondja: a lovak betörésekor meg kell hagyni egy részét a vadságuknak, mert csak úgy tudnak tovább élni. Johnny alkoholcsempész, s arra spórol, hogy Los Angelesbe költözhessen a barátnőjével a kilátástalan rezervátumból. Kishúga, Jashaun (Jashaun St. John) azonban nagyon nem szeretné elveszíteni a testvérét. A rodeós (2017) nagyobb szabásúbb, játékfilmesebb, profibb alkotás, egyik producere Zhao egykori tanára, Spike Lee. A film nálunk is megjelent dvd-n, s ugyancsak főszereplője életrajzát követi. Brady (Brady Jandreau) súlyos fejsérülést szenvedett, életveszélyes volna számára újra rodeózni, bár különleges érzéke van a lovakhoz. Az alkotás valóságanyagára ügyesen applikálta rá a játékfilmes eszköztárt, könnyebben „fogyasztható”, mint a Songs, s lekerekítettségével együtt is üde és nézhető.
Érdekesség, hogy a Songs… egyik karaktere, Angie (profi színész és casting director, Eleonore Hendricks) kulcsszereplő, A nomádok földje Fernjének előképe. Állandó szereplő mindháromban a Bob Dylan arcú fiú, a gitáros-énekes Cat Clifford.A film Jessica Bruder újságíró A nomádok földje című regénye (2017, Discover Award) nyomán készült. A megfilmesítés jogait Frances McDormand már a könyv írása idején megvásárolta, s ő kérte föl Zhaót a film megrendezésére. Zhao koncentrációképességét, rendezői-logisztikai kvalitásait leginkább az a tény bizonyítja, hogy a négy hónap alatt összerakott A nomádok földje párhuzamosan forgott az Örökkévalókkal (Eternals), a Marvel szuperprodukciójával. Az idén novemberre ígért blockbuster olyan sztárokkal és leendő mozicsillagokkal készült, mint Angelina Jolie és Salma Hayek, vagy Gemma Chan, Richard Madden, Kumail Nanjiani, Lia McHugh és Brian Tyree Henry - képzelni sem lehet nagyobb különbséget, gondolnánk. Zhao így nyilatkozott az Örökkévalók munkálatairól: „Nagyon szeretek felépíteni egy világot, aztán embereket rakok bele, akik között olyan kémia alakul ki, amit soha nem tudnék előre meghatározni, és aztán le kell filmezni apró igazításokkal, amikor már látom azt a kémiát. Ez nagyon izgalmas számomra.” Joshua James Richards, Zhao állandó operatőre és társa az életben elmondta hogyan készültek A nomádok földje jelenetei: pontosan ugyanígy.
A nomádok földje erősen számít nézője figyelmére, noha nem szikár. Első képsorában a megviselt arcú Fern (Frances McDormand) szürke téli tájban pakol egy garázssoron. A kicsit döntött, négyötödös osztású, szimmetrikusra komponált jelenetben zárkózott vonásokkal, már-már merev kifejezéssel tányérokat néz, majd magához ölel egy férfidzsekit. A szuperközelit és totált váltó vágás szintjén exponálja a kiidulópontot, amit a film szavakban csak jóval később hoz tudomásunkra. A tányérok becses kincsei, az édesapjától maradtak rá, a dzseki pedig elhunyt férjéé. Az asszonynak egyelőre van hova mennie: átmenetileg letelepszik az Amazon egyik telephelye melletti furgonparkolóba. A karácsonyi hajrára szerződtetett alkalmi munkások között találkozik Linda May-el, aki eligazítja a számára idegen közegben.
Fern még nem tudott elszakadni a polgári életét jelképező, kiürült kisvárostól, s találkozik régi ismerősével. A fiatalasszony jóindulatáról, segítőkészségéről biztosítja („Ugye, tudod, hogy nálunk mindig van egy ágy számodra?”), s Fern csevegve válaszol. Az ismerős kislánya, akit Fern hajdan korrepetált, egyenesen rákérdez, hogy akkor most hajléktalan-e Fern. „Nem, nem hajléktalan, ház nélküli” – hangzik a korrekt, önsajnálattól mentes válasz - „Mert azért az nem ugyanaz”.
Amikor az alkalmi munka, azaz a viszonylagos biztonság véget ér, a helyzet lelki kondícióit ismét emblematikus jelenet mutatja. A lakókocsitábor egyik tagja kórházba került, a kutyája elárvult. A hangsúlyosan szimmetrikusra komponált kép egyik felén a kikötött, gazdátlan kutya, a másikon a magányos Fern látszik, amint elszánt léptekkel tart a másik irányba. Az agyunkba kódolva ott az a jóságos gesztus, hogy Fern visszamegy a kutyáért, s Zhao erre az elvárásra építi a gesztus elmaradását. A magányba menetelésre csak a legszükségesebbeket viszi az ember, minden fölösleg érzelgősség, ami akadályozná a túlélést. Ugyancsak hangsúlyosan szimmetrikus formában ábrázolt jelenet az a jóval későbbi, amelyben a nővérétől búcsúzik. A kép centrumában a nővér háza látható, s a két nő egyszerre mozogva, de ellentétes irányba tart. A testvérek mélyen érti egymást, összetartoznak, az útjaik mégis szükségszerűen elválnak. „Azt hiszem, amit Fern csinál, megfelel az amerikai tradíciónak” – mondja művelt rálátással, okosan a testvére. Fern zárt mosolyú arca nyilvánvalóvá teszi: az „amerikai tradíció” pompásan hangzatos, ám fellengzős és felületes megfogalmazása annak, hogy vajmi kevéssé volt a választási lehetősége.
Linda tanácsát követően elmegy az RTR-re (Rubber Tramp Rendezvous), az arizonai Quartzside-ban rendezett furgonos találkozóra is. Az ötletgazda Bob Wells, aki nemcsak úgy néz ki, mint a Télapó, hasonlóan jótékony is, mind szavaival, mind segítő tevékenységével. Pátoszmentes beszédében összegzi a film szavakkal is elmondható, gazdasági alapját: a dollár zsarnoksága miatt az utakon élő emberek olyan igáslovak, amelyek készek halálra dolgozni magukat. Fogjanak össze, s a kapitalizmus süllyedő Titanicját szereljék fel mentőcsónakokkal, olyanokkal, mint az ő társaságuk.
A jóval nehezebben, de inkább sehogy sem szavakba önthető mondanivaló a szabadság kérdése. Örök érvényű annak a kötelességteljesítő, jó polgárnak a története, aki egész életén át álmai vitorláshajójára spórolt, ám hiába, mert nem tudta már használni: a nyugdíjazása után meghalt. Megismerjük a nem-gyűjtögető furgonlakó, 75 éves Swankiet is, ő tüdőrákban haldoklik. Mindennek dacára szép élete volt, gyönyörű tájakat látott, s egyszer talált a löszfalban száz fecskefészket, meséli Frannek. A repülő fecskék tükröződtek a vízen, olyan volt, mintha velük repülne, s úgy gondolja, ezért a pillanatért minden megérte.
A sármos Dave (David Strathairn) egy időre Fern társává is szegődik. Hogy mennyi az esélyük egymással, arról a tárgyak, valamint két egymás után következő jelenet (vágó maga Zhao) tudósít. Fern idős asszonyokkal beszélget, s az egyik azt mondja: látja Fern ujján a karikagyűrűt, aminek formája azt jelenti, sosem ér véget a szerelme. Talán már le sem tudná venni. A következő jelenetben Fern Dave ajándékával, egy konzervnyitóval Campbell-leveskonzervet bont, és ápolja a beteg férfit. Amikor Dave merő jóindulatból, véletlenül összetöri Fern apjának említett tányérjait, az asszony csak annyit mond: oké. A film egyik nagyon fontos tétjét, a kötődni tudás képességét ez a három tárgy maradéktalanul elmondja. Zhao a karaktereket hasonló epizodikussággal, helyszínhez, tárgyakhoz kötötten, mozaikosan alkotja meg. Szokatlan, szaggatott ábrázolás jellemzi, amit egyéni, személyre és témára szabott dramaturgia fog össze. Visszafogott eszközökkel kelti föl és tartja meg a néző érdeklődését, s szemérmesen tölti meg lélekkel a történetet. A nomádok földje nem túl bő zeneanyaga képen belüli, s Cat Clifford dalai mellett a környezetből beszűrődő slágerek alkotják. A filmzenét Ludovico Einaudi jegyzi, a fő motívumot, egyetlen zongorafutam első variációját viszonylag későn, a film 17. percében, egy távolban elhaladó vonat feltűnésekor halljuk. A dallamot időnként hegedű ellenpontozza, a makacs kis futam halkan, de kitartóan újra és újra megjelenik a finom dramaturgiai fordulók alatt.
Az elmondottak alapján kevéssé evidens, de Zhaónak kifinomult, öniróniát sem nélkülöző humora van. Fern elsétál egy kihalt utcában a mozi előtt, amelynek műsortábláján az Avengers, a Marvel blockbusterének címe látható.
Zhao személye nem csak a kínai kormánynak jelentett gondot. A nomádok földje fogadtatása, mint az várható volt, szélsőséges. A film korábbi díjait követő idegenkedést, furcsállkodást, a díjak az elfogadás és a dicséret irányába kanalizálják, ami a rendező és korábbi filmjei felfedezésében nyilvánul meg. A kommunista Kína elitjéből származó Chloé Zhao, aki 14 éves kora óta kénytelen volt egyedül boldogulni, s fáradozásait Oscar koronázta az Amerikai Álom jegyében – jól mediatizálható mese, s minden szava igaz. Zhao azonban az az alkotó, aki az általa megtett utat nem egyenes vonalú, sikerközpontú hollywoodi forgatókönyvben gondolta végig, hanem annak valóságosságában: a veszteségek, az elszakadások, a folytonos identitáskeresés kemény iskolájaként élte meg. Zhao óriási tehetsége abban rejlik, hogy választott országának identitásképző mítoszait – szabadságvágy, vadnyugat, western, rodeó, férfiasság, erő, siker, amerikai álom – újraértelmezi, s a pontos gesztusokkal ábrázolt egyes ember történetein keresztül mutatja meg. 21. századi keretek között szól szemérmesen érzelmekről, amelyek mindenütt, így szülőhazájában, Kínában is érthetőek.
Amerika szabadságfokát jól mutatja, hogy a világ egyetlen másik országában sem játszódhatna le hasonló történet.
Nem csak amiatt, mert nem elég a fizikai tér hozzá, hanem mert mások a civilizációs szokások. Jessica Bruder, A nomádok földje írója, aki részt vett a forgatókönyv elkészítésében, s a film egyik producere is volt, még egy fontos részletre hívja föl a figyelmet: a modern amerikai nomád fehérbőrű. Feketebőrűként vagy latinóként a szó legszorosabb értelmében életveszélyes az utakat róni.
A film utolsó inzertje a hippikorszak közhely-rekvizitumai közül való, nosztalgia és irónia övezi. Chloé Zhao történetétől e két mondat újra régi, ama Szelíd motorosok fényében ragyog, s összeköti a különböző korok szabadságra vágyó utazóit. „Ajánlom mindazoknak, akiknek el kellett menniük. Találkozunk az utakon.”
A nomádok földje
Bemutató: 2021. június 3.
Forgalmazó: Fórum Hungary
Fejléckép: A nomádok földje / Fotó: Fórum Hungary