A kiállítás négy nagyobb egységben járja körül a múlt és jelen jövőhöz való ambivalens viszonyát és a szubjektum önazonosságának, az identitás feltérképezésének állomásait. A pavilon tereiben a különálló, de mégis egy közösségként létező, egymásra utalt testfragmentumok a közös és az egyéni tapasztalatokkal terhelten, egymás tükrében oldódva próbálják elnyerni végső formájukat.
A kiállítás koncepciója a művész egy korábbi kiállításához kapcsolódóan Arthur Schopenhauer sündisznó-dilemmájához nyúl vissza. A filozófus által használt metafora az intimitás természetét érzékelteti.
Az ember, mint társadalmi lény képtelen arra, hogy egyedül éljen, ezért folyamatosan társakat keres, akikkel megoszthatja a gondolatait, érzéseit és szeretetét, de ez a közelség egyúttal sérülésekkel, sebekkel is jár.
Schopenhauer gondolata mentén továbbhaladva, a velencei kiállítás asszociatív kiindulópontját Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének egy mozzanata adta. A regény főhőse a nászútján Velencéből Ravennába érkezve egyedül indul gyermekkora újrafelfedezésére. A sündisznó-dilemma tökéletesen illeszkedik a regény történetéhez:
a hajdanvolt kultúrák emlékei nemcsak arra ébresztik rá a főhőst, hogy az egyén a saját társadalmi-kulturális meghatározottságából nyeri az önazonosságát, hanem arra is, hogy jelene óhatatlanul a múlt töredékeire épül.
A kiállítás a regény cselekményét költői analógiaként, a főhős találkozásait misztikus élményként használja. A tapasztalat azon pillanata ez, amikor a teljességélmény szétrobban, és az addig szilárdnak hitt világkép megkérdőjeleződik. A kétely révén ugyanakkor az ember képessé válhat arra, hogy szembenézzen folyamatosan változó önmagával is.
Az installáció mozaikkal borított szobraiban sajátosan keveredik az érzékiség és a virtualitás, az analóg és a digitális technikák, a valóságos és a szürreális: egy archaikus, mégis rendkívüli módon kortárs vizuális nyelvet teremtve vizsgálják az önazonosságot.
Keresztes Zsófia kiállítása, a művészettörténeti idézetek és a projekthez rendelt történetmesélés, az egész program narratívája élesen és pontosan tükrözi a jelen ─ nevezhetjük poszthumán korszaknak is ─ hangulatát.
Stílusában és ikonográfiájában rafináltan elhelyezett kódok kötik össze a tartalmi és a befogadóban kiváltott érzelmi síkokat. Az androgün elemek szubjektív, mitologikus képzeletsíkjaiban egyrészt pszichedelikus töltet, másrészt az egyén és univerzum viszonyából eredő szerepvizsgálat jelenik meg.
Egyfajta alternatív valósággá emelt virtuális világ ez”
─ fogalmazott a kiállítást megnyitó Fabényi Julia nemzeti biztos, a Ludwig Múzeum igazgatója.
Zsikla Mónika kurátor beszédében Keresztes Zsófia teljesítményét méltatta, aki több mint egy évi megfeszített munkával
a magyar pavilon történetében az egyik legkomplexebb és legnagyobb volumenű, új művekből álló szobrászati kiállítását hozta létre.
„Ünnepelnünk kell őt, mert emberfeletti teljesítménnyel és kompromisszumok nélkül hozta létre mindazt, amit 2020 decemberében, a pandémia és a karantén legsötétebb pillanataiban Az álmok után: merek dacolni a károkkal címmel megálmodtunk és elterveztünk”.
A kiállítást Velence után decemberben a Ludwig Múzeum Budapesten is bemutatja.
A biennále központi kiállításába Cecilia Alemani főkurátor idén beválogatta két magyar származású, kiemelkedő életművel rendelkező, kilencvenes éveikben járó művész, a Franciaországban élő Molnár Vera és az Amerikai Egyesült Államokból Agnes Denes műveit is.
Az 59. Velencei Képzőművészeti Biennále a nagyközönség számára április 23-tól november 27-ig látogatható.
Fejléckép: Keresztes Zsófia alkotása (forrás: Ludwig Múzeum)