Vizuál

Térkép, szín, tipográfia

2012.05.13. 07:04
Ajánlom
Topográfia és betűszedés. Két fontos motívum a Société Réaliste kiállításán. S hozzá a dekorativitás. A térképekkel leírják a veszélyeket, a betűkkel kiszínezik a nyelvünket.

A 2004-ben létrejött két tagú művészkollektíva, a Gróf Ferenc és Jean-Baptiste Naudy alkotta Société Réaliste úgy látja, leginkább saját művek létrehozásával fogalmazhatják meg a kortárs praxis kritikáját. Egy interjúban így vallanak önmagukról: „(a) Société Réaliste két folyamatos helyváltoztatást végző pont között kirajzolódó erővonal, mely néha, megállítva ezt az állandó mozgásban lévő koordinátarendszert, egy adott helyen kiállítási pozícióba kerül." A hogyanról viszont - vagyis a financiális, illetve intézményi becsatornázottságról - nem tesznek említést.

A Société Réaliste mindenesetre nemcsak gyűjti, rendszerezi, vizsgálja az elit- és mainstream-kultúra vizuális vízjeleit, hanem ki is forgatja azokat. Az ideák, vagy éppen a reklámok nyelvén figurázza ki az eszmék bőrébe öltöztetett politikai praktikumot, gazdasági szükségszerűséget. "empire, state, building."  A Ludwig Múzeumban látható kiállítás címe határokat, szimbolikus, reprezentatív, vágyott tereket sejtet, illetve - így, nemecsekelve, vesszőkkel elválasztva - mindezek számbavételét, módszeres megkérdőjelezését, tégláról téglára történő dekonstrukcióját feltételezi. A felhőkarcolók világának nemcsak felületi karcolgatását, hanem mélyrétegi monitorozását. Lázmérőt a világ hóna alá.

A lépcsőfordulóban, még mielőtt a kiállítási térbe lépnénk, táblarengeteg fogad. Ahhoz hasonló nyíl-erdő, amely nagyvárosok közterein turisták útbaigazítására szolgál. Csakhogy ezúttal nem dóm, vár, de nem is fagylaltozó, toalett, szomszédos község, vagy testvérváros felé mutatnak a vektorok, hanem a huszadik század során valamikor függetlenséget élvező, mára viszont már nem létező kisállamoknak, a múzeum épületének nullpontjához képes tekintett földrajzi fekvését lövik be hozzávetőlegesen. Ahelyett, hogy irányt mutatnának, mintha azt kérdeznék: kilátunk még a sűrűből? Még szinte oda sem értünk, máris eltévedtünk.

Az odakünn előlegezett határ-tematika az egész tárlaton végigvonul, amit nyelvi-metaforikus szinten a kiállító(k) által megálmodott Limes New Roman betűtípus testesít meg (a Limes New Roman a Római Birodalom határait jelentő limes, illetve a Times New Roman néven ismert népszerű betűtípus elnevezésének összevonásából eredő hibrid). Ám a tipográfia mellett fontos szerep jut a topográfiának is. A térkép- vagy radarhasonlat, mint társadalmak, eszmék (ön)reprezentációs felülete, számos munkának szolgál kiindulópontjául. A Spektrális aerózió című alkotás felületét például a domború térképek domborzati kitüremkedései helyett az európai történelem ezer éve alatt sokszor, sokhelyütt változó határok marták, koptatták.

Ezt a témát variálja az a "történelmi hőtérkép", amely melegebb színeket használ ott, ahol határváltozások történtek mostanában, míg a régóta békés régiókat "kihűlt kráterekként" ábrázolja. Láthatjuk a falon az európai irredenta területigények térképét, melyről leolvasható, hogy a kimondatlan-kimondott követelések kielégítése érdekében mekkorára kellene felfújódnia az Öreg Kontinensnek, de megtekinthetjük az azonos méretűre sztenderdizált ENSZ-tagállamok összehasonlító táblázatát is. A sok bizarr térkép között kicsit úgy érezzük magunkat, mintha egy marsi expedíció mókás kedvű statisztikusainak dolgozószobájába kerültünk volna, holott a tablók levegőben lógó problémákat szondáznak.

Kartográfiai közhely, hogy minden térkép torzít, s nincs ez másként a Société Réaliste munkáival sem. A korántsem átlagos átlagok, mixek, az egyenlíthetetlennel kapcsolatosan tett uniformizálási kísérletek szórakoztatóak bár, de javarészt éppúgy célzott felhasználás érdekében készültek, mint az átlagszámítások általában. A sziporkázó ötletbazár további veszélyét az általa olykor könnyelműen, a pontos definíciót megkerülve használt fogalmak tisztázatlanságában látom. Sokkal frappánsabb, zsigeribb, csibészesebb, őszintébb, és ennélfogva számomra erősebb geg az ugyancsak az abszurd világába vezető Árnyékállam című projekt, amely - nem véletlenül - a kiállítás központi terében kapott helyet. Ha jól olvasom a kurátori koncepciót, a térbeli elhelyezkedés a Société Réaliste módszertani kiindulópontjára is reflektál.

A festéküzletek bemutatószalonjait eszünkbe juttató, teremnyi szín-installáció ugyanis a Magyar Nemzeti Galériában őrzött műkincsek grafikai programmal kikevert színátlagait, másképpen: "szín-középértékét" jeleníti meg. Ezért is indokolt hát a centrális helyzet. A művészpáros ezt a szórakoztatóan irreleváns, afféle dizájn-avantgárd gesztust dugja a honi képzőművészeti kánon orra alá, fityiszt mutatva múltnak és hagyománynak. 684 remekmű szivárványszín középértékéből pedig - nemkülönben kritikai, kánon-pukkasztó éllel - a modern magyar festészet színátlagát is kikeverik, ami nem más, mint a szürke. Komolyan vehetetlen, kacagtató konklúzió. A színek szerte a kiállítótérben keverednek. Az alkotók nemzeti lobogókat osztályoznak, méghozzá a négy őselemre tett utalások szemszögéből, de terveznek végtelenített imazászlót és vállalati címerpajzsokat is. Ráadásul minden terem önálló árnyalatot kap, így szélesítve a Société Réaliste munkáról munkára terebélyesedő szín-spektrumát.

A tárlat harmadik - a színekkel és térképekkel szervesen összefonódó, s fentebb már előlegezett - markáns metaforája a tipográfia. A Société Réaliste határkövekként, identitáshordozókként értelmezi a betűket. A színekhez és a térképekhez hasonlóan a betűtípusokat is keverik, egymásba folyatják, s vadonatúj tipográfiai jelrendszert dolgoznak így ki. Valami sejtelmes, érthetetlen, bábeli Újbeszélt. A különös karakterekből pedig szatirikus történeteket építenek, rácsozatokat, mintákat alkotnak. Szójátékokba bújtatott borzongató jövő-perspektívákat, vagy éppen múlt-toldásokat gyártanak. Mindehhez - az afféle közös európai előtudásunkként kezelt - logókkal, emblémákkal teletapétázott élettapasztalatunkra építenek.

Az empire, state, building című kiállításnak nagy a mesélőkedve. Szívesen kalandozik a múltban, és vázol számos várható jövő-verziót. Szürreális helyzeteket teremt, hogy rámutasson világunk szürrealitására. Erre kiváló példa a The Fountainhead című egész estés hosszúságú, szereplőtlenített filmjük. A King Vidor által rendezett, azonos című alkotás Société Réaliste által újravágott változatából roppant erős architektúra-, és átvitt értelemben hatalom-fétis képi nyomai válnak világossá.

A művészkollektíva a modernista építészet absztrakt New York-képével kétségkívül a virágba boruló kapitalista állam fénykorát kívánja ábrázolni. Persze felső gépállásból, vagyis komoly kritikai éllel. Egy a filmhez kapcsolódó műtárgy-együttes a vetítésből kivágott párbeszédtöredékeket jeleníti meg. A némafilmek inzertjeihez hasonlóan, már-már filmszalagszerűen installálva. Az egyik képen ezt olvassuk: "Nem hajtja őket más, mint a saját igazságuk." Azt hiszem, kulcsmondat ez az egész kiállítás szempontjából. Hisz, vajon melyik kritika megfogalmazója lehet biztos benne, hogy az általa képviselt tagadásnak nem létezik cáfolata?

Programkereső

Legnépszerűbb

Könyv

„Nincs kitől többé megtanulni, hogyan bocsáthatnánk meg egymásnak” – Konrád Györgyre emlékezve

Pályatársakat, kortárs művészeket, barátokat kértünk meg, hogy pár sorban írjanak Konrád Györgyről, Konrád Györgyhöz.
Klasszikus

Szokolay Ádám nyerte az idei Bartók Világversenyt

A nemzetközi zsűri a szombati nagyzenekari döntő után hozta meg a végső határozatot. A második díjat Balogh Ádám, a harmadikat pedig Peter Klimo kapta.
Klasszikus

Mikor kezdtünk el ráadást követelni a hangversenyeken?

Megszokott dolog: ha a műsor megengedi, addig tapsolunk, míg a muzsikus újra színpadra nem jön, és ráadást ad. Mint minden hagyomány, ez is elkezdődött valamikor.
Klasszikus

Online elérhető a Fischer Ivánról és a BFZ-ről készült film

2014-ben egy stáb egy éven keresztül követte a Budapesti Fesztiválzenekart és karmesterüket bepillantást engedve munkájukba.
Vizuál

Átadták a hazai szinkronszakma legrangosabb díjait

A közönség és a kuratórium is szavazott, többek között díjat kapott Bobby Ewing magyar hangja és a Csernobil című sorozat szinkronja is.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Vizuál

Átadták a hazai szinkronszakma legrangosabb díjait

A közönség és a kuratórium is szavazott, többek között díjat kapott Bobby Ewing magyar hangja és a Csernobil című sorozat szinkronja is.
Vizuál hír

Tizenkettedik a Saul fia a száz legjobb film közül a Guardian szerint

A The Guardian kritikusai a 21. század legjobb filmjeinek listáját állították össze, ebben a százas gyűjtésben azonban csak a 2000 után született alkotásokat vették figyelembe. Nemes Jeles László Tarantinoval, Ang Lee-vel, Iñárritu-val és Almodóvar-ral egy mezőnyben!
Vizuál morphoto

KÉP-regény: Elefánt kaland

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezen a héten arról mesél, mit tanult az afrikai szafariján az elefántokról..
Vizuál ajánló

Lesznai Anna élete talákozik Zoób Kati nagymamájával

Péntektől látogatható a Lesznai Anna életművéből és Zoób Kati divattervező száz évvel későbbi, az egykori író, költő és iparművész által is inspirált kollekciójából nyíló tárlat a kecskeméti Katona József Múzeum Cifrapalota kiállítóhelyén.
Vizuál Film

Menekülés az arisztokráciába

Végre ismét megpillanthatjuk a Downton Abbey ismerős sziluettjét, kószálhatunk a tökéletes angol gyepen, és már szélesvásznon csodálhatjuk a tökéletes szereplők tökéletes jelmezeit. Kérdés, hogy ez elég-e? Kérdés, hogy akarunk-e egyáltalán többet?