Június 21. és 25. között rendezték meg a 16. Kecskeméti Animációs Filmfesztivált. A szemle fődíját végül Gauder Áron Kojot négy lelke című munkája nyerte el, és egyúttal bezsebelte a közönségdíjat és a legjobb európai film díját is. Utóbbit megosztva kapta meg Nuno Beato Nagyapám démonjai című alkotásával. A legjobb egész estés játékfilm Pannónia-Matolcsy-díját Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta Műanyag égboltjának ítélték, José Miguel Ribeiro Nayola filmjét pedig különdíjban részesítette a zsűri.
Már tudom, milyen lehetett azoknak a bizonyos tikkadt szöcskéknek a puszta földeken, mert – ahogy édesanyám mondaná – jól begyújtottak odafönt június 23-án, a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál harmadik napján: a szecessziós belváros épületei valósággal hullámzanak előttem a hőségtől, ebben a furcsa vibrálásban egész Kecskemét úgy fest, mintha maga is egy aranykezű alkotó animációja lenne. Amikor megpillantom a Hírös Agórát, még nem merek örülni. Lehet, hogy csak egy délibáb játszik velem, ezt a szokásos vasúti megpróbáltatások és húsz perc séta után a 37 fokban legalábbis semmiképpen sem zárhatom ki. A szegény újságíró panaszainak azonban vége, mert rövidesen tényleg megérkezem a fesztivál légkondicionált központjába, ahol már el kell tekintenem oly kedves tevékenységemtől, önmagam sajnál(tat)ásától.
Márpedig sajnálkozásra kevés okom van, hiszen nem sokára lehetőségem nyílik, hogy egy kissé jobban belelássak, hogyan is áll ma az animáció helyzete, fel tudják-e venni a versenyt a magyar művek a nagy nemzetközi produkciókkal. Kételyre egyébként kevés okom van, Buda Flóra Anna Arany Pálmája és Gauder Áron annecy-i elismerése azt jelzi, amiről Ternovszky Bélával is beszélgethettem nem is olyan régen: hogy a magyar animációnak nem csak múltja, hanem jelene és minden bizonnyal fényes jövője is van.
Egy fájó hiányérzet
A cikkindító Arany-referencia egyébiránt nem véletlen. Első utam ugyanis rögtön a Hírös Agóra harmadik emeletére vezet, ahol Így készült a Toldi mozifilm címmel kiállítás mutatja be Jankovics Marcell utolsó, egészen lenyűgöző alkotását. A lépcsőkön haladva eszembe jut Rubovszky Éva is, a művész özvegye, aki ragyogó szemekkel mesélt nekem férje életművéről, küldetéstudatáról még tavaly, a film premierje után. A kiállítástól nem kevesebbet remélek, mint hogy olyan élményben lesz részem, ami valahogy képes lesz megmagyarázni azt a semmihez sem fogható, az érzelmeimet és az értelmemet ugyanakkora erővel megmozgató érzést, ami Jankovics filmjeinek nézésekor fog el minden egyes alkalommal.
Kapcsolódó
Huszonöt perc az örökkévalóságnak – Interjú Rubovszky Évával
„A magyar rajzfilmnek még mindig nincs akkora tábora itthon, mint amekkora híre van a világban” – fogalmazott lapunknak Rubovkszy Éva. Jankovics Marcell özvegyével, a november 18-án kezdődő IX. Országos Rajzfilmünnep fővédnökével egyebek közt a tavaly elhunyt művész emlékezetéről, a nemrég bemutatott Toldiról beszélgettünk, ahogy arról is, miért nem szabad a gyerekeknek igénytelen tartalmakat gyártani.
És szerencsére nem is kell csalódnom: még mielőtt egyetlen filmalkotást is láthattam volna a fesztiválon, egy kissé megvilágosodom, ahogy végignézem a különböző fázisokat, amelyeken nyomon követhető, hogyan változik át a kézzel rajzolt Toldi a vásznon látható főhőssé. Figyelem Jankovics Marcell képes forgatókönyvét, látom, milyen precíz részletességgel vázolja fel a legapróbb eseményeket is, milyen utasításokat fűz a jelenetekhez, és belém hasít a gondolat, hogy ez a hihetetlen aprómunka még annál is összetettebb és nehezebb feladat, mint amit én eddig feltételeztem – pedig ezt megelőzően is óriási teljesítményként gondoltam rá.
A Toldi mozifilm storyboardja (Fotó/Forrás: Varga Bence / Fidelio)
Hogy hiteles legyen a filmje, egy rendezőnek egy személyben kell betöltenie azokat a funkciókat, amiket egy élőszereplős produkciónál más és más szakember lát el. Nem elégséges a rajztudás, kiváló színésznek vagy épp operatőrnek is kell lennie, hiszen minden egyes mozdulatért ő felel.
A valóság teljes szövetét kell ismernie és értenie, hogy újrateremthesse azt annak minden rezdülésével együtt.
Azt hiszem, ebben rejlett Jankovics Marcell ereje, rajzait vizsgálva úgy tűnik, mintha minden egyes jelenet kidolgozásához évtizedes tanulmányokat folytatott volna.
Lehetséges-e olyasvalaki hiányát érezni, akit személyesen sohasem ismerhettünk? Igen, lehetséges, állapítom meg, mert Jankovics Marcell kétségtelenül hiányzik most nekem, miközben lefelé ballagok a lépcsőkön.
Gyerekfilm, nem csak gyerekeknek
Túlzottan sok időm azonban nincs merengeni, mert hamarosan kezdődik az első vetítés, amit semmiképpen sem akarok kihagyni: az Otthon Moziban ugyanis Jean-Christophe Roger és Julien Chheng Ernest és Célestine: A dallamok útján című meséjét láthatjuk, amelyet a fesztivál európai egész estés versenyprogramjába válogattak be. A terembe lépve hangos lárma fogad, körülbelül az első tíz sort ugyanis általános iskolás gyerekek töltik meg, ami egyrészről kedves látvány, hiszen egy ilyen fesztivál valódi értelme mégiscsak az volna, hogy megszerettessük a fiatal közönséggel az animációs filmeket, másrészről azt is megtudom, mire kell számítanom a közelgő másfél órában. Én ugyanis ahhoz a ritka fajhoz tartozom, akik szeretnek úgy beülni a moziba, hogy szinte semmit sem tudnak az adott filmről – így viszont már nincs kétségem, hogy ez a történet elsősorban gyerekeknek szól. Emiatt még izgalmasabb a kérdés, vajon képes lesz-e nekem is mondani valamit, hiszen – bár közhely, de igaz –
az animációs filmek egyik nagy erénye, hogy meg tudja szólítani a felnőtteket és kicsiket egyaránt.
A történet egy kisegér és egy medve barátságáról szól, akik utcazenészként keresik a kenyerüket. A film elején azonban Célestine, a kisegér véletlenül tönkreteszi társa ritka és különleges hegedűjét, amelyet kizárólag Ernest szülővárosában, Badariában, egy távoli vidéken lehet megjavítani. Megérkezésükkor szörnyű dologra lesznek figyelmesek: egy szó szerint egyhangú városba érnek, mert a bírák egyetlen zenei hang kivételével betiltottak minden hangjegyet, a rendőrség pedig keményen megbünteti azokat, akik dallamokkal merészelik megbolygatni a város rendjét. Még a fákon fütyörésző madarakat sem átallják slaggal elkergetni. És nem kizárt, hogy az abszurd törvényhez van némi köze Ernestnek is.
Jelenet az Ernest és Célestine: A dallamok útján című filmből (Fotó/Forrás: Kecskeméti Animációs Filmfesztivál)
A film egyfajta tanmese részint arról, hogy
ha a hatalom bármiféleképpen, akárcsak kis mértékben is korlátozza az emberek szabadságát, azzal az egész életet teszik fojtogatóvá.
Másrészről azonban az alkotók arra is figyelmeztetnek, milyen fontos, hogy az életünket ne mások elvárásai, kötelező érvényűnek elfogadott hagyományok vagy (meg)szokások alapján éljük. Badaria városának jelmondata ugyanis így szól: „Mert ez így volt, és így is lesz.” Aki pedig megkérdőjelezi azt, hogy helyes-e e szerint élni, az áruló, hovatovább: bűnös.
Az alkotók mindezt szellemes és kedves stílusban teszik, a cselekmény kifejezetten szórakoztató, izgalmas és még fordulatokat is tartogat, mindemellett pedig a háttérben apró gesztusokkal ki is kacsintanak az idősebb nézőiknek. Más szóval: ez a történet ténylegesen tökéletes, ha valaki a gyerekével közösen szeretne egy jó moziélményt.
Egy polgárháború, költői képekben
A következő vetítésen már csak mi, komorarcú felnőttek jelenünk meg, amit nem is bánok annyira, minthogy a Nayola című film első perceiben rögtön az angolai polgárháborúban találjuk magunkat, ahol a mezőket vörösre festi a felkelők vére. José Miguel Ribeiro alkotása két idősíkon zajlik, 1995-ben, illetve 2011-ben, és azt mutatja meg, milyen hatást gyakorolt a huszonöt éven át tartó háború egy család három, különböző generációhoz tartozó nőtagjára.
Nayola (Fotó/Forrás: Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivál)
A Nayola egyrészről remek módon hozza a háborús filmek hangulatát, a főhősök feje felett száguldó golyók, a sokat látott, szótlanná vagy őrültté nyomorított harcosok, a minden sarkon leselkedő halál hihetetlen intenzitással adja át azt a rémséget, amit egy háború jelent. A történet elsősorban azért lenyűgöző, mert képes egyszerre beszélni arról, hogyan éli meg az egyén és a társadalom az értelmetlen öldöklést, illetve azt, hogyan változhatnak meg komplett sorsok egyetlen szempillantás alatt.
Ribeiro páratlanul izgalmas szimbolikával nyújt betekintést a főhős és rajta keresztül az egész társadalom tudattalanjába. Nayola rémálomszerű látomásai a film legértékesebb jelenetei, amelyeket látva úgy érezhetjük magunkat, mintha egy évezredek alatt íródott költemény elevenedne meg a szemünk láttára. Amikor felgyúlnak a fények a teremben, szinte rögtön nyugtázom magamban, hogy ha ez a film nyeri a fődíjat, cseppet sem fogok meglepődni.
Saját tévedésemnek még soha nem örültem ennyire
Persze, ekkor még hátra van a nap utolsó nagy dobása, Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta Műanyag égbolt című filmje, amely februárban a Berlinalén debütált. A történet egy disztópikus jövőbe, 2123 Magyarországára repít minket, ahol a Föld növény- és állatvilága már teljesen elpusztult. Az emberiség azonban mégsem tűnt el mindenestül: Budapesten, egy műanyag búra alatt látszólag változatlanul zajlik az élet. Ennek azonban súlyos ára van: ahhoz ugyanis, hogy a társadalom fennmaradjon, az emberek mindösszesen ötven évig élhetnek – a testük ezt követően az állam tulajdonává válik. A tudósok kikísérleteztek egy növényt, amely az emberekbe ültetve kicsírázik, és táplálékot biztosít a következő generációk számára. De mi van akkor, ha valaki képtelen elfogadni ezt az alkut? Egy férfi, Stefan ugyanis úgy dönt, mindent elkövet, hogy megmentse felesége életét.
A Műanyag égboltnak nagyon könnyű a hatása alá kerülni, már a nyitó képsorok hihetetlen intenzív vizuális erővel jelennek meg, és akkor még fel sem bukkantak a képernyőn a színészek – mások mellett Keresztes Tamás, Szamosi Zsófia, Hegedűs D. Géza vagy épp Schell Judit –, akiknek a mozdulatait és mimikáját kockáról kockára rajzolták át az alkotók. Feltehetően emiatt a megoldás miatt lehetséges, hogy a történet egy pontján gyakorlatilag megfeledkezem arról, hogy animációs filmet nézek.
Jelenet a Műanyag égbolt című filmből (Fotó/Forrás: Kecskeméti Animációs Filmfesztivál)
Az expozíció után azonban hatalmába kerít az a szörnyű-rossz sejtelem, hogy bár kétségtelenül látványos és ígéretes ez a produkció, de elrontja az élményt, hogy tudni vélem, hová fog kifutni a cselekmény. Saját tévedésemnek még soha nem örültem ennyire, mert ha lassan is, de kiderül, hogy teljesen vakvágányon jártam az elmúlt másfél órában. A történet egészen meghökkentő fordulatot vesz, és új, filozofikus mélységekbe vezeti a nézőjét, ami mindig öröm, mert
nincs unalmasabb annál, mint amikor egy disztópikus alkotás egyetlen teljesítménye, hogy szimplán felvázol egy rettenetes jövőképet, és ezzel meg is elégszik.
A Műanyag égbolt alkotói arra keresik a választ: vajon van-e jogunk azután is ragaszkodni civilizációnk vívmányaihoz, ha a bolygót, amelyet otthonunkul kaptunk, teljesen elpusztítottuk? A film pedig egészen szívbemarkoló módon válaszolja meg a kérdést egy fájdalmas, de szép megoldással.
Az éjszakába nyúló vetítés után, amikor kilépek az utcára, vegyes érzelmekkel fogadom, hogy Kecskemét ismét csak hozzáidomult az adott film hangulatához: az égen ugyanis másodpercenként cikáznak az egyelőre hangtalan villámok, a fák pedig ijesztő mértékben hajladoznak a közelgő vihar előjeleként felerősödött szélben. A cseperésző esőben csak remélni merem, hogy 2123 nem 2023-ban érkezik el.
Fejléckép: Szabadtéri vetítés a 16. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon (Fotó/Forrás: Kecskeméti Animációs Filmfesztivál Facebook-oldala)
hírlevél
