Martin McDonagh neve hallatán a legtöbb filmrajongó szemében rögtön felcsillan annak a különös izgalomnak a fénye, amikor hirtelen eszükbe ötlik egy meghatározó moziélményük, amelyről órákig képesek, mi több, akarnak is beszélni. Nem nagyon találkoztam még olyan emberrel, akinek a tekintetében ne ezt láttam volna, ha szóba került az Erőszakik, és akivel egy perc múlva már ne soroltuk volna fejből a megannyi szállóigét azokról a bizonyos macskakövekről, gótikus templomokról, hattyúkról, élettelen tárgyakról, zegzugokról, álomkollázsról vagy éppen Jézus véréről, amit nem muszáj megérinteni. McDonagh 2008-as, első rendezése, ha nem is volt tökéletes minden szempontból, de magában hordozta mindazt, ami egy igazán felejthetetlen műhöz kell: parádésan megírt történetet, sötét humort, súlyos morális kérdéseket és egy egészen könnyen megérthető, mégis érvényes vallási referenciát. Minden idők legrosszabb magyar címfordítása is kevés volt ahhoz, hogy ne váljon kultfilm belőle.
Mindezt pedig a színészi játék koronázta meg.
Nem csoda hát, hogy mindenki szemében újra felragyogott ez a bizonyos fény, amikor kiderült, hogy McDonagh visszahozza a vászonra az Erőszakikból ismert színészpárost, Brendan Gleesont és Colin Farrellt, csak ezúttal nem Bruges-be, hanem egy elszeparált ír szigetre száműzve őket. Itt tengeti eseménytelen életét két jóbarát, Pádraic és Colm 1923-ban, az ír polgárháború idején. Napjaik egyetlen biztos pontja a délután 2-kor kezdődő kocsmázás, a barna sörök és a véget nem érő, céltalan beszélgetések. Egy nap azonban Colm, minden magyarázat nélkül, eltaszítja magától barátját, és arra kéri, soha többé ne beszéljenek, mert már nem kedveli őt. Pádraic képtelen elfogadni a helyzetet, kétségbeesetten szeretné visszaszerezni régi cimboráját, ám próbálkozásainak egyre súlyosabb következményei lesznek.
A sziget szellemei egy szakítás története, amelynek fonákját az a komikus helyzet adja, hogy két középkorú, elválaszthatatlannak hitt jóbarát kapcsolata romlik meg a szemünk láttára.
De nem kell sok idő, hogy megértsük a helyzet tragikus voltát is, amint jobban megismerjük karaktereinket. Colm ugyanis elmélyült, művészetszerető ember, míg Pádraic egyszerűbb felfogású, akinek az égvilágon semmi gondja nincs azzal, hogy minden egyes nap a kocsmában ücsörög, és arról mesél barátjának, milyen tárgyakat kotort ki kedvenc háziszamara ürülékéből. A két férfit csupán a körülmények kényszerítették egymás mellé, tényleg alig van bármi közös bennük. Hamarosan megérthetjük, miért is szakítja meg a kapcsolatot Colm: a férfi egzisztenciális válságba kerül, ráeszmél, hogy elpazarolta az életét, és szeretne maga után hagyni valamit a világban, így minden idejét arra fordítja, hogy megkomponáljon egy zeneművet. Ebben pedig nem akarja, hogy üres fecsegéssel megzavarják, soha többé. Pádraic természetesen mindezt badarságnak tartja, és nem látja, mi a probléma azzal, ha valaki egyszerűen csak éli azt az életet, amelyet neki rendeltek.
Nézőként mindkét féllel nagyon könnyű szimpatizálni. Colm álláspontja érthető: a világot vagy a halál tényét gyakran tényleg csak a művészet teszi elviselhetővé. De Pádraicnak is igaza van, amikor felrója barátjának, hogy délibábot kerget, és eközben elvesztette a legfontosabb emberi tulajdonságát: a kedvességet. Mit tehet ő arról, hogy nem érdekli, ki volt Mozart és miért maradt fenn a neve évszázadokon át? Őt a szerettei érdeklik, akik itt és most, a jelenben élnek vele.
Ehhez az alaphelyzethez tökéletesen illik a környezetválasztás: a festői szépségű sziget magában hordozza ezt a kettősséget. A természet közelsége, a békésen legelésző állatok látványa, az útkereszteződében álló Szűz Mária-szobor, a partokat mosó tenger morajlása olyan atmoszférát teremt, amelybe belefeledkezve nem nehéz elmélyedni önmagunkban, és elgondolkodni, hogyan is szeretnénk igazán élni az életünket. Másrészről viszont ennél ingerszegényebb környezetet is nehezen találhatunk, ahol egy szamár vagy egy kutya jobb társaságot tud nyújtani, mint a helyiek nagytöbbsége.
McDonagh mestere a tragikomédiának, és ezt ebben a filmben is jól megmutatja. Rengeteg vicces helyzetet teremt, elmés humorral szórakoztat minket szinte folyamatosan – néha talán szükségtelenül is –, miközben végtelenül komoly események zajlanak le a szemünk előtt. Ráadásul a sziget csendjét a tenger túloldaláról a polgárháború robbanásai törik meg időről időre, ami tovább fokozza a két esztétikai minőség közti feszültséget, az abszurditást. Hiszen nem nehéz meglátni a párhuzamot:
két jóbarát hirtelen egymás ellenségévé válik, éppúgy, ahogy egy nép két táborra szakadva öldöklésbe kezd. Mindezt miért? Leginkább a semmiért.
McDonagh filmje végső soron a tisztességről szól. Arról, hogy bárhogy is viseljük a ránk mért sorsot – találjuk meg életünk értelmét akár a művészetben, akár egy korsó sörben vagy egy jóbarát társaságában –, egymással szemben nem szabad kegyetlennek lennünk. Mert tágabb perspektívából nézve ezek nem is olyan nagy különbségek, hiszen elmúlás és halál tekintetében mind tökéletesen egyenlőek vagyunk. Mind ugyanarra a sebre keressük a nem létező gyógyírt.
A színészpáros ezúttal is kiválóan működik együtt. A szívünk szakad bele, amikor látjuk Colin Farrellt, ahogy kisgyerekként húzza össze szemöldökét, értetlenül, amikor jóbarátja újra és újra ellöki magától. Brendan Gleesonről pedig tényleg nem nehéz elképzelni, hogy valahol most, ebben a pillanatban is egy keserves ír nótát játszik hegedűjén egy sötét kocsmasarokban.
Szintén érdemes megemlékeznünk Siobhánról, Pádraic nővéréről, akinek a melléktörténete önmagában is erős drámai szál. A nő nagyjából a sziget legokosabb lakosa, aki nem a haláltudattól, hanem a magánytól szenved. Őt Kerry Condon alakítja megrázó hitelességgel. De ugyancsak érdemes odafigyelni a rendkívül tehetséges Barry Keoghanra is. Ő ugyancsak fontos mellékszereplőt, Dominicot formálja meg, aki afféle falubolondja, és mint olyan, fontos jelentéssel bír a történet egésze szempontjából.
Nem csoda, hogy mind a négyen esélyesek az idei Oscaron.
A sziget szellemei összeségében meglehet, nem McDonagh legjobb filmje: az Erőszakik szórakoztatóbb és egy kicsivel talán ötletesebb volt, míg a Három óriásplakát Ebbing határában nagyobb ívű, összetettebb dráma. Mindkét alkotás egy picivel több katarzisélményt hordozott magában. A hét pszichopata és a si-cura azonban köröket ver a rendező új filmje. Teljes joggal érdemelte ki ez a film mind a kilenc Oscar-jelölést.
Martin McDonagh napjaink egyik legkiválóbb drámaírója, ehhez kétség sem férhet. Éppen ezért ezt a filmjét (is) látni kell, nevetni és sírni kell rajta, aztán hazamenni és elgondolkodni a bennünk élő Pádraicról és Colmról.
A sziget szellemei (The Banshees of Inisheerin)
ír-amerikai-angol filmdráma, 114 perc
Írta és rendezte: Martin McDonagh
Forgalmazó: Fórum Hungary
Premier: január 26.
Fejléckép: Jelenet A sziget szellemei című filmből (Fotó/Forrás: Fórum Hungary)