Vizuál

„Tulajdonképpen végigröhögtem az egész életem” – Beszélgetés Ternovszky Bélával

2022.06.16. 09:15
Ajánlom
Színészettel, írással, az orvostudománnyal és a filozófiával is kacérkodott, végül a rajzfilmekben találta meg a hivatását. Márciusban Kossuth-díjjal ismerték el, aminek „baromira örül”. Ternovszky Bélával életpályájáról beszélgettünk, természetesen szóba került a magyar animációs film aranykora és a Macskafogó is. 

A legtöbben, ha nagydíjat kapnak, azt mondják, hogy persze, örülnek az elismerésnek, de nem ezért csinálták, nem a díjak a fontosak. Ezzel szemben ön elmondta a Kossuth-díj átvétele után, hogy igenis örül, és már korábban is számított volna rá. 

A díjakra – állítólag – meg kell érni. Ha a koromat nézem, nos, én értem eleget. Már-már kezdtem elfogadni, hogy engem is az a veszély fenyeget, mint jó néhány kedves és arra érdemes kollégámat: hogy hamarabb lepottyanok éretten, mint hogy a díj megtalált volna. Nyugdíjas, nem aktív filmkészítőként már én sem vagyok benne a köztudatban. Szóval az ember egy ponton túl azt mondja, sebaj, más is járt már így. Éppen ezért baromira örültem. 

Csalódott, ha a díj nélkül maradt kollégáira gondol?

Elsősorban azért inkább ők lehettek csalódottak, de azért engem is érintett, hiszen az ő sorsukban az enyémet véltem felfedezni. Sokan számítottak rá és várták, és sokan végül nem érhették meg, többek közt Dargay Attila vagy Gémesi József, akik abszolút megérdemelték volna. 

Az előbb sorsszerűséget említett. Az MMA-s székfoglalójában arról beszélt, úgy érzi, mintha élete során valaki mindig segítette volna, ön alá tolta volna széket.

Valóban, a pomázi általános iskolai rajztanáromtól kezdve, a Nemzeti Bankos rajzszakkör festőművész tanárán át egészen Jankovics Marciig, Nepp Józsefig engem egyszerűen folyamatosan segítettek.

Hogy úgy mondjam, a habok tetején, a tarajokkal sodortatva magam kerültem egyre inkább a siker örvényébe.

Úgy tudom, már édesapja is terelgetni kezdte egészen fiatal korában.

Mint szülő, kötelessége is volt a gyermeke alá tolni mindent, amit csak lehetett. Nagyon finoman és tapintatosan tette mindezt. Úgy látta, hogy a rajz- és festéskészségem a legkiemelkedőbb, ezért igyekezett ebbe az irányba terelni. Én persze próbáltam jobbra is, balra is letérni az útról, de ő mindvégig hagyta, hogy elmenjek a falig, tudta, hogy úgyis visszapattanok róla. Apám a saját példájából okult, ugyanis rengeteg dologban tehetséges volt, és ki is próbálta magát, de semmiben sem lett kiemelkedő. Remek színész volt, színházat alapított, kabarét vezetett, Woodhouse-könyveket fordított, autodidakta zenész volt, zenekara is volt. Egy alkalommal a Vígszínház meghívta a Játék a kastélyban című előadásra hivatásos színésznek, arra a szerepre, amit végül Páger Antal játszott el. Anyám volt az, aki bekeményített, és azt mondta, ha apám elvállalja a szerepet, elválik. 

Miért?

Tisztességes, rendes, keresztény család tagja ilyet nem csinálhat, hogy beáll rosszéletű színésznek, a sok-sok színésznő közé. Ez már nem fért bele neki.

IMG_8175-160308.jpg

„Úgy éreztem, remek színész lehetnék” – Ternovszky Béla (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Ön is több mindenben kipróbálta magát. Igaz, hogy hatévesen már western-regényt írt?

Lehet, hogy hét voltam, de valóban: akkoriban olvastam el életem első ifjúsági regényét – Fiúk, akarni kell!, ez volt a címe – és onnantól kezdve a könyv állandó társam volt, mindig ott volt az iskolatáskámban. Nemcsak nekem, hanem a pomázi osztálytársaim zömének is. A szüleim könyvtára perceken belül kicserélődött, sajnos minőségileg elég jelentős romlást is átélt. Darabszámra ugyanis megmaradt, mert amit én kölcsön adtam, ahelyett kaptam mást, többnyire silányabb műveket. A lényeg az olvasás volt. Faltuk a pengős detektívregényeket, a vadnyugati cowboyhistóriákat, amellett, hogy Zolát, Balzacot meg Jókait is imádtuk. Úgyhogy mi is írtunk egy történetet Misi barátommal.

És a színészet?

Apai hagyatékként volt hozzá adottságom, úgy éreztem, remek színész lehetnék. Egy baj volt csak – hogy gátlásos voltam.

Hogy én kiálljak a színpadra és ott lángvörösen hasra bukjak mindenki előtt? Na, azt nem!

Szóval megvoltak a magam kitérői, volt, hogy orvos akartam lenni. Be is fizettem az előkészítőre az orvosin a tandíjat, de aztán az első alkalommal, amikor a Párizsban őrzött méterrúdról kezdtek beszélni, azt mondtam: „Mit keresek én itt?” 

De hiszen a Kisképző festészet szakára járt, honnan jött egyáltalán az orvosi ötlete?

Diploma, diploma, diploma. A felmenőim között csupa értelmiségi volt, jogászok meg orvosok. Csak hát, amikor én ebbe a szituációba kerültem, éppen akkor nehezedett meg az úgynevezett értelmiségi vagy egyéb származású emberek számára az egyetemre vagy főiskolára való bejutás. Majdnem biztos volt, hogy az első évben nem vesznek fel sehová. Úgy tűnt, hogy az orvosi egyetemre a rokonaim révén van esélyem bekerülni, ezért próbáltam meg. A fizika és a biológia azonban sohasem volt a szívem közepén – márpedig ezek voltak felvételi tárgyak. Épp jókor jött aztán a Pannónia Filmstúdió megkeresése, akik végzős diákokat kerestek egy amerikai projekt számára. Ami elég riasztó is volt elsőre, mert akkor mi már nagy művésznek, „föstőnek” képzeltük magunkat.

Hogy kell ezt elképzelnünk?

Az öntudat volt a lényeg, hogy mi festünk, olajjal, aktokat. Csupa festék volt a köpenyünk, hogy látszódjon, mit csinálunk. A kabát már szó szerint megállt a levegőben, ha levettük. Ehhez képest a Pannóniában egy fehér pauszpapíron, tűhegyes ceruzával, tiszta, egyvonallal rajzolt rajzokat kellett készítenünk úgy, hogy lehetőleg az ujjlenyomatunk se látszódjon. Nagyon más volt. Viszont a közeg eléggé vonzó volt.

IMG_8064-160301.jpg

„Mi már nagy művésznek, »föstőnek« képzeltük magunkat” – Ternovszky Béla (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Élő legendák?

Rögtön a büfébe kerülve már találkozhattam velük, Tolnay Kláritól Latinovits Zoltánon át Domján Editig kiváló színészekkel dolgoztunk egy épületben.

Egy fiatal számára az, hogy a büfében szó szerint összeért a válla Domján Edittel – azért az nem semmi!

Dargay Attila stábjába kerültem, aki már az első napon hat-nyolc üveg sörrel a hóna alatt érkezett meg. „Á, te vagy az új fiú. Most indulunk egy filmmel, ilyenkor ezt meg szoktuk ünnepelni” – mondta, és hozzám vágott egy üveggel. A szobában rajtam kívül volt még vagy három csinos rajzoló lány, akik alig voltak idősebbek nálam. Ehhez elég könnyű hozzászokni. Rögtön mindenki mindenkit tegezett – illetve majdnem mindenkit. Úgy tizenegy óra felé belépett egy bombázó, aki már nyolc-tíz évvel idősebb lehetett nálam. Én persze fölcsillanó szemmel odaléptem hozzá, hogy köszönjek, gondolva ugye, hogy tegeződünk, de ő csak rám nézett, mondta, hogy „Jó napot”, aztán belépett a belső szobába. Szóval ott maradtam porig alázva. De nem baj, évekkel később, amikor már a főnöke voltam, bosszút álltam. Jött ugyanis hozzám, hogy most már elég régóta ismerjük egymást, ideje tegeződnünk, de ezúttal én mondhattam, hogy jól van ez így.

A bosszúállásra egyébként is ki akartam térni, de ne szaladjunk ennyire előre. A filmstúdióval párhuzamosan elkezdte a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem filozófia és esztétika szakát. Jól tudom, hogy Sartre-nak és Kierkegaard-nak köze volt ehhez?

Akkor kezdtek el beáramlani kis hazánkba a korabeli nyugati ideológiák és filozófiák, így az egzisztencializmus is, ami akkor, úgymond, divatos volt. A barátaimmal a hónunk alá csapott Nagyvilággal mentünk a körúton, kifelé fordítva, hogy látszódjon, mit olvasunk.

Ne haragudjon, de a legkevésbé sem tűnik egzisztencialistának.

Hát, nem is voltam az. Mondom, apám is afféle polihisztor volt, ebből adóan engem is érdekelt a filozófia, az esztétika, etika meg a metafizika, minden elvont dolog. Ahogy a legtöbb fiatalt akkoriban. A Marxizmus-Leninizmus elég rosszul cseng, de valójában filozófiatörténetet tanultunk, kezdve a görögöktől Kanton át Hegelig és Marxig, ami átfogó ismeretet adott, ha nem is nagyon mélyet. Sőt, az esztétika tanárunk az első órán azt mondta, bár marxista esztétikát kellene tanulnunk, olyan nincs. A negyedik évet már nem fejeztem be, amikor tudományos szocializmust kellett volna hallgassak, akkor azt mondtam, itt a vége. 

A filozófiai tanulmányok hozzájárultak valamilyen módon azokhoz a stílusjegyekhez, amiket a Ternovszky-filmekhez társítunk általában?

Hozzájárulhattak volna, ha kizárólag ebből táplálkozom, de csaknem az összes forgatókönyvemet a Nepp írta – sőt, gyakorlatilag a Pannónia Stúdiós munkák hetven százalékának ő írta a forgatókönyvét. Egyfajta házi szerző volt, akinek csak annyit mondott Matolcsy György (a Pannónia Filmstúdió igazgatója – a Szerk.): „Jóskám, kellene egy televíziós sorozat.” Ő meg hazament, és megírta, mondjuk, a Mézga család szinopszisát. Szóval kiderült, hogy mi nagyon egy húron pendülünk, ugyanazt a fajta fekete, kissé morbid humort szerettük. A Karinthy- és Rejtő-féle vonalat. 

Ha valami közös a műveiben, kezdve akár a legelső rövidfilmjétől egészen a Macskafogóig, az a mélyről jövő gúny és irónia.

Hogyne, a legfontosabb az irónia volt, mindennel szemben. Vagyis: önirónia volt elsősorban. Ha csak másokon nevetgélek, az csúnya dolog, ráadásul hamar unalmassá is válik. De ha magamat is belevonom, az már egy újabb minőség. Így indult a Gusztáv-sorozat is,

az volt a terv, hogy mutassuk meg a kisembert, meg az ő ügyes-bajos dolgait, hogy milyen hülye. Mert mi is azok vagyunk.

A Gusztáv volt egyébként az első nagyobb projekt, amibe a Pannónia bele mert vágni. Mindenkinek lehetősége volt kis ötperces Gusztáv-filmet csinálni, ha volt egy jó saját ötlete. Így indult be a sorozatgyártás, az epizódok a játékfilm és a híradófilm között mentek, és rettentő népszerűek lettek. Amikor csak fölhangzott a főcímzene, már előre nevettek a moziban. 

IMG_8129-160306.jpg

„Ha csak másokon nevetgélek, az csúnya dolog” – Ternovszky Béla (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Amikor láttam a Modern edzésmódszerek című, első kisjátékfilmjét, a Gyalogkakukk vagy épp a Tom & Jerry jutott eszembe róla. Milyen mesék hatottak önökre?

Persze, a Walt Disney alap volt. A példa, amit vagy követni kell, vagy elszakadni tőle. Mindkét irány működhetett volna, de mi az utóbbi mellett döntöttünk, hiszen egy ilyen kis országban annyi pénz, tehetség és kvalitás nem állt rendelkezésünkre.

Minek legyünk rossz epigonok?

A hatás ettől függetlenül működött, a filmjeink révén eljutottunk fesztiválokra, ahol évről-évre láthattuk a nemzetközi termést. Akkoriban nagy korszakot éltek a jugoszlávok, a lengyelek és a csehek is. Meglehetősen sajátos stílusuk volt, az első képkockáknál meg lehetett állapítani, hogy cseh vagy jugoszláv filmet lát az ember. Ez a kelet-európai hatás még erősebben érződik a filmjeimen. 

Muszáj rátérnünk a Macskafogóra. Jól gondolom, hogy a film sikere annak köszönhető, hogy a stúdió aranykorában született, közös alkotásként, amiben mindenki hozzátette a magáét?

Részben ezért, igen, mert a pannóniás kollektívának az egyik fő előnye volt, hogy láttuk, min dolgozik a másik, ezért beleszólhattunk, kikérhettük egymás véleményét. Lényegében egymásnak akartunk megfelelni. Mindenki magáénak érezte. Persze, akadt olyan is, aki hiába hozta egyre-másra az ötleteit, azok sohasem kerültek be, és végül azt mondta: „Egy fenét fogom törni magam.” De ami jó volt, az mind bekerült. 

Azt mondta, ez részben volt csak az oka a Macskafogó sikerének. Mi volt a másik?

Az, hogy senki nem szólt bele kívülről. Akkoriban, ha az úgynevezett művészeti tanács elolvasott egy forgatókönyvtervet, mindenki úgy érezte, hogy hozzá kell szóljon. „Én így csinálnám inkább…”. Jézusom! A végére már rá sem ismert a szerző a saját gyerekére. Aztán vagy elment a kedve tőle, vagy beépítve ezeket a rossz elemeket, elkészítette a művet, amiből már hiányzott az eredetiség, a spontaneitás. Na most, a Macskafogónál ez nem volt. 

Hogyhogy nem?

Miután a Nepp felépítette a történetet, beadtuk, hátha ráharap a főigazgatóság. Természetesen nem haraptak rá, visszaküldték azzal, hogy nem egyezik a kultúrpolitikai elképzeléseikkel, de nem gátolnák, ha a Pannónia önerőből finanszírozná vagy találnánk rá befektetőt. Mivel a stúdió minden bevételét az eszközök fejlesztésére költötte, ez szóba sem jöhetett. Joseph Sefel magyar disszidens volt, aki hazalátogatván úgy érezte, ha már meggazdagodott olajból, befektetne a magyar kultúrába. Persze olyasmibe, amiben van megtérülés is – nem csak úgy l’art pour l’art szórta a pénzt. A magyar animáció ázsiója éppen magasan volt, ezért eljutott hozzá ez a forgatókönyv, egy éjszaka alatt elolvasta, és azt mondta, rendben van, csinálhatjuk. 

IMG_8144-160307.jpg

„Egymásnak akartunk megfelelni” – Ternovszky Béla (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Rengetegszer elmondták, hogy nem volt semmilyen rendszerkritikus szándékuk a filmmel. Mégis, lehetetlen nem észrevenni azt a kettős beszédmódot, ami jellemzi a Macskafogót. Akár a hidegháborús analógiára gondolunk, akár az elnyomók és elnyomottak viszonyára, az emberek a mai napig a mögöttes jelentést keresik a történetben. Miért alakulhatott ez így, hogy a szándékuk ellenére így is működik?

Az talán túlzás, hogy a szándékunk ellenére történt. Ezt a nyelvet beszéltük.

Abban az időben voltam fiatal, amikor az iskolában mást tanítottak, mint otthon, mást volt szabad mondani nyilvánosan és mást szűk családi körben.

Megvolt bennünk ez az önkontroll, hogy meddig lehet a hatalommal viccelődni. Óhatatlanul belekerültek a mindennapjaink, de nem eleve célzottan.  

Rendezőként milyen döntéseket kellett hoznia?

Az én feladatom nem az írott részekre, hanem a hogyan kérdésére összpontosult. A képes forgatókönyvet a Nepp rajzolta, én mint rendező a szöveget hol húztam, hol hozzáírtam, itt-ott átvittem egy másik képkocka alá, vagy újabb rajzokat csináltam. Teszem azt, amikor belép a szobába Scwharz és a kalapját hátradobja Safranek fejére, mintha csak valami fogas lenne, az egy hihetetlenül humoros és beszédes geg, amit tökéletesen kell megcsinálni. Apró döntéseket is kellett hoznom. A vágóasztalnál vettem észre például, hogy annál a jelenetnél, amikor Maxipotzakék szétlövik Gattóék partiját, a medencéből előbukkan egy macskalány, és két-három képkockára látszódnak a meztelen mellei. Ott álltam, és néztem, hogy mi ez. Az egyik animátor csempészte be. De szemet hunytam, és benne hagytam. 

Mi a kedvenc jelenete?

Ha muszáj egyet mondanom, akkor legyen a klasszikus párbeszéd Teufel és Safranek között:

– Üdvözlöm a kedves feleségét. – Köszönöm, uram, de már egy éve önnel él.

Ez a jelenet nemcsak azért áll közel a szívemhez, mert rettenetesen vicces és beszédes, de remekül is lett megrajzolva. Sokan dolgoztunk a filmen, és bizony vannak jelenetek, amelyek szakmailag kifogásolhatók. Ezeknél többnyire behúzom a nyakam és eltakarom a szemem. 

És ki a kedvenc karaktere?

Safranek. Pontosan azért, mert a szegény kisember figurája, aki lefelé tapos, de felfelé szervilis. 

És milyen tökéletesen illett hozzá Haumann Péter hangja.

Ne is mondja, ez a hír (Haumann Péter május 28-án, 81 éves korában elhunyt – a Szerk.) most annyira letaglózott, szerintem még fel sem fogtam. Tényleg tökéletes volt Safranekként. De nem csak ő,

az volt az általános elv, hogy a legjobb színészekkel dolgozunk,

maximum az egymondatos szerepekre rángattunk be valakit a büféből. A legkisebb szerepekre is olyan színészeket szereztünk meg, mint például Gálvölgyi János, a nagy szerepekre meg jöttek a Kossuth-díjasok. 

IMG_8097-160301.jpg

„Apró döntéseket is kellett hoznom” – Ternovszky Béla (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Jól tudom, hogy előbb volt meg a szinkron, és csak utána rajzolták a jeleneteket?

Így volt. Amikor például felkértük Béres Ilonát, azt mondta, hogy ő nem tud ilyen rajzfilmesen gügyögni. Mondtuk, hogy ezt felejtse el. Hát ki kérte ezt? Nekünk az ő hangszínére volt szükségünk, pontosan erre a blazírt karakterre: „Lőjek nektek egy autót?”

A színészekben volt egy ilyen késztetés, hogy rögtön infantilissá kell válni, ha rajzfilmfigurákat szinkronizálnak.

Ígértem, hogy visszatérek a bosszúállásra: igaz, hogy megőrzött egy kritikát, amelynek a szerzője a megjelenésekor ledorongolta a filmet, majd évekkel később már, látva a sikert, klasszikusként hivatkozott rá?

Ez igaz, ha most kikeresném a régi újságok közt, még nevesíteni is tudnám. Persze, nem fogom. Nem volt éppen egyedi eset, hogy később, ahogy alakultak a dolgok, úgy változott a vélemény.

Mit gondol, mi lehetett az oka, hogy a Macskafogó 2-t rosszul fogadta a kritika? Mert az világosan látszik a filmen, hogy a szándék megvolt, hogy nagyon jó filmet csináljanak.

Sőt, tulajdonképpen egy homogénebb, szakmailag jobb minőséget is hoztunk létre az elsőhöz képest.

És mégis…

Egyrészről mi eleve nem akartunk folytatást csinálni, soha, semmiből. Csak hát „a közvélemény Grabowskit követelte”. Húsz-huszonöt évig ellenálltunk, pedig lépten-nyomon jöttek a producerek. Amikor azonban elkezdtek eltünedezni azok a kollégák, akikkel a Macskafogón dolgoztunk – disszidáltak, nyugdíjba, bérmunkastúdióba mentek vagy elhunytak –, arra gondoltunk, jó lenne még egyszer ezt a társaságot összeszedni, hogy tisztes pénzért, magyar nyelven, kizárólag magyar alkotókkal csináljunk egy jó egészestés filmet. Az éppen jelentkező producereknek mondtuk, hogy vállaljuk, ha össze tudják szedni a pénzt. Hamarosan jöttek is, hogy vágjunk bele. No, fene, akkor meg is kellene írni. A Nepp írt is három különböző forgatókönyvet, az egyik a Macskafogó előtti időket mutatta volna meg, hogyan szakadt ketté a macska-egér társadalom. Végül a Rejtő-imádatunk miatt döntöttünk amellett, amelyből a második rész lett. 

Hol ment félre ön szerint a dolog?

Szerintem az történt, ami az Egérút című filmemnél is: akkor szándékosan egy lassú mesefilmet készítettem, olyan tempóval, amitől a gyerekek nem zaklatódnak fel, ha megnézik, hanem el tudnak aludni utána. De, persze, úgy reklámozták, hogy „itt a Macskafogó rendezőjének legújabb filmje”. Beültek a moziba az emberek, és azt várták, hogy egy ugyanolyan fergeteges tempójú dolgot látnak. Aztán csalódtak és lehúzták. A Macskafogó 2-ben minimum az első rész izgalmát, poénjait akarták viszontlátni. Ahhoz képest egy csalódás, de ha egy-két év múlva újra előveszi valaki, ez az összehasonlítás már nem olyan negatív. Szerintem vállalható film lett, annak ellenére, hogy az eredeti szándék nem tudott megvalósulni. 

Mit gondol a magyar animációs film helyzetéről? Hosszú évtizedekig úgy tűnt, nincs remény, de aztán mégis születtek reményteljes alkotások. A Ruben Brandt például egy üdítő példa.

A rendszerváltás után, amikor elfogyott a Pannónia körül a levegő, és el kellett jönnünk, azt gondoltam, hogy a magyar animációnak vége. Kész, vége, földet rá. Aztán amikor az állam újra beszállt a finanszírozásba, reneszánsznak indult a műfaj. A Ruben Brandt mindenféleképpen egy remekmű, egy produktum, amelyben sikerült a saját, művészei víziót ötvözni a közönségigénnyel. De említhetnénk a Toldit is, ami kissé a klasszikus magyar animációs filmekre hasonlít.

IMG_8006-160256.jpg

„A helyemen voltam” – Ternovszky Béla (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Szóval van remény?

Van, persze. A magyar animációnak már nemcsak múltja, hanem jelene és jövője is van. Ez látszik akár a fesztiválsikereken is. Rengeteg tehetséges fiatal van. Bizottsági tagként részt veszek a pályázatok elbírálásában, az MMA-nál és a Nemzeti Filmintézetnél is, ahol látom az egészestés filmek és a sorozatok tervezeteit. Amikor az embert felveszik az MMA-hoz akadémikusnak, az nagy megtiszteltetés és megnyugtató. De ezek komolyan gondolják! Ezek tényleg foglalkoztatják az embert! Ki sem látok a pályázati anyagok közül, amiket el kell olvasnom.

De, ha jól érzem, azért élvezi is.

Hogyne. Nincs mese, csinálni kell. Láttam sajnos kollégákon, hogyan épültek le, miután már nem foglalkoztatták őket.

Amíg mozog az ember, addig úgy érzi, hogy él.

Az elmúlt másfél órában végig szaladtunk az életén. Visszacsatolnék az elejére: mit gondol, mindazok, akik élete során segítették, jó irányba terelték?

Jó irányba, persze. Egy életen át a hobbimnak élhettem. Tulajdonképpen végigröhögtem az egész életem. Nincs hiányérzetem, mindent megcsináltam, amit meg kellett csinálnom. A helyemen voltam.

Fejléckép: Ternovszky Béla (Fotó: Váraljai Szandra / Fidelio)

17 film, ami Haumann Péter nélkül elképzelhetetlen lenne

Kapcsolódó

17 film, ami Haumann Péter nélkül elképzelhetetlen lenne

A napokban elhunyt színészóriás, Haumann Péter, számos kiváló filmrendezővel dolgozott együtt, legismertebb munkái közé tartozik a Szürkület, a Woyzeck, a Kalandorok, a Memo, és Jupiter holdja. A magyar filmeket vetítő streaming csatornán, a Filmio-n 17 filmje nézhető meg.

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Zenés színház

Súlyosan megsérült a Budapesti Operettszínház egyik táncosa a terézvárosi házomlásnál

Június 27-én, a reggeli órákban leomlott egy ház tetőszerkezete a 6. kerületi az Aradi utca és Jókai utca sarkán. A leeső szerkezeti elemek a Jókai utcára zuhantak, maguk alá temetve a Budapesti Operettszínház egyik táncművészét, aki éppen próbára tartott.
Színház

„Kételyek és kétségek visznek előre” – Beszélgetés Blaskó Péterrel

Hamarosan a Nemzeti Színházban is látható lesz Blaskó Péter „családi előadása”, a GRANE – Képzelgések a Peer Gynt nyomán, amelyet lánya, Blaskó Borbála rendezett, és fia is szerepel a Bethlen Téri Színház produkciójában. A színművésszel ősztől Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című drámájában is találkozhatunk, Udvaros Dorottya oldalán.
Klasszikus

Új vizekre hajózhatunk a Nemzeti Filharmonikusok új évadában

Régi és új zene, különleges hangszeres művek és egész estés operaprodukciók, beavatókoncertek és kórushangversenyek várják a közönséget a 2022/23-as évadában a Nemzeti Filharmonikusok koncertjein.
Vizuál

Itt születik a zseni – Megnéztük Baz Luhrmann Elvis-filmjét

Ki volt Elvis? És miért lehet fontos nekünk, itt és most? Egyáltalán mit tudunk a Királyról – teszi fel a kérdést Baz Luhrmann rendező, aki hollywoodi szuperprodukcióban dolgozta fel Elvis Presley életét. A vibráló, feszítő, eksztatikus alkotást a nyár egyik legjobb filmjének tartjuk.
Vizuál

Last Minute kiállítások június utolsó hetére

Ezúttal olyan ritkaságszámba menő csoportos és egyéni tárlatokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek ezen a héten még megnézhetők. A válogatásban szerepel vadonatúj kiállítótér rég nem látott művésszel, jól ismert galéria 24 kortárs művész munkáját bemutató tárlattal, valamint digitális művészeti triennálé.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Vizuál ajánló

Amikor pancsolni indul a kislány

Fabulon naptej, Bambi, NDK-s hűtőláda, Orion rádió és falatnyi bikiniben napozó nők ­– igazi retró hangulatú szabadtéri kiállításon jártunk a Várkert Bazár Neoreneszánsz kertjének déli panorámateraszán.
Vizuál kritika

Itt születik a zseni – Megnéztük Baz Luhrmann Elvis-filmjét

Ki volt Elvis? És miért lehet fontos nekünk, itt és most? Egyáltalán mit tudunk a Királyról – teszi fel a kérdést Baz Luhrmann rendező, aki hollywoodi szuperprodukcióban dolgozta fel Elvis Presley életét. A vibráló, feszítő, eksztatikus alkotást a nyár egyik legjobb filmjének tartjuk.
Vizuál ajánló

NÉGY-SZÖG: Gáspár György, Halmi-Horváth István, Kóródi Zsuzsanna és Victor Vasarely kiállítása

Negyven műalkotás, üvegszobrok, festmények, grafikai munkák a geometria jegyében – megnyílt a NÉGY-SZÖG, Gáspár György, Halmi-Horváth István, Kóródi Zsuzsanna és Victor Vasarely közös kiállítása a Veszprémi Művészetek Házában. Az alkotások 2022. szeptember 11-ig várják az érdeklődőket.
Vizuál ajánló

Last Minute kiállítások június utolsó hetére

Ezúttal olyan ritkaságszámba menő csoportos és egyéni tárlatokra hívjuk fel a figyelmet, amelyek ezen a héten még megnézhetők. A válogatásban szerepel vadonatúj kiállítótér rég nem látott művésszel, jól ismert galéria 24 kortárs művész munkáját bemutató tárlattal, valamint digitális művészeti triennálé.
Vizuál ajánló

A főváros egyetlen sörgyárát is bejárhatjuk a Múzeumok Éjszakáján

Idén is megnyitja kapuit a Dreher Söripari Emléktár a Múzeumok Éjszakáján. Ennek apropóján egy négy részből álló talkshow sorozatot indítanak Sztorik habbal címmel, amelyben építészetről, gasztrotörténelemről, képzőművészetről és a múzeumok működéséről beszélgetnek.