A fotográfus 2013-ban bejárta Törökországot, Iránt, Türkmenisztánt, Üzbegisztánt és Kirgizisztánt is, mindezt egyedül, kerékpárral és három analóg fényképezővel. A lenyűgöző útról faggattuk.
- Hogyan kerültél közelebbi ismeretségbe Vámbéry Ármin munkásságával?
- Már kamaszként olvastam tőle a Dervisruhában Közép-Ázsián át című könyvet. Régóta vonz a keleti kultúra, Vámbéry mellett Germanus Gyula több művét olvastam, de más nagy földrajzi felfedezők munkássága is érdekelt.
- Miért Vámbéry útját jártad be?
- 2011-ben Schmitt Pál, akkori köztársasági elnök, közép-ázsiai körútja során az üzbegisztáni Buharában felavatta Vámbéry Ármin emléktábláját, majd bejelentette, hogy 2013 Vámbéry emlékéve lesz, halálának századik évfordulója alkalmából. Akkor, az ágyban, híradónézés közben született meg ennek az utazásnak a terve. Utánanéztem, és valóban senki nem fényképezte még le Vámbéry útját. Ő maga százötven évvel ezelőtt álruhában járta be Közép-Ázsiát, jegyzeteket is csak titokban írhatott, fotókat vagy rajzokat pedig egyáltalán nem készíthetett. Azóta sem dokumentálták ezt az utazást a maga teljességében. Már régóta ismertem és tiszteltem a munkásságát, emellett tetszett a gondolat, hogy nem csupán magamnak vagy épp céltalanul mennék el fotózni.
- Miért a kerékpárt választottad?
- Kellett egy közlekedési eszköz, mivel viszonylag alulfinanszírozott voltam. A csomagom a fényképezőkkel együtt olyan ötven kilót nyomott, így a felszerelést is kényelmesebb volt biciklivel szállítani. A túra célja elsősorban a fotózás volt és Vámbéry útjának újrajárása, nem pedig a biciklizés, de bringa nélkül nem tudtam volna teljesíteni. Az egész út körülbelül harmincezer kilométer volt, amelyet nyolc hónap alatt tettem meg. A nagyobb városok közt költséghatékonyabb és gyorsabb volt busszal utazni - ez fontos szempont volt, mivel a vízumok miatt nagyon figyelnem kellett az időre is.
- Kerültél veszélyes vagy épp kalandos helyzetekbe az utazás során?
- Közvetlen életveszély sosem fenyegetett. Kevés valós információ jut el hozzánk Iránról és Türkmenisztánról, ezekben az országokban nagyon pozitívan csalódtam. Az irániaknál vendégszeretőbb embereknél még soha nem jártam, a tenyerükön hordoztak - számos barátságom született helyiekkel. Kelet-Törökországban viszont többször megkergettek hatalmas juhászkutyák, amiket helyi gyerekek heccből rám uszítottak. Ez azért is ijesztő, mivel ha megharaptak volna, veszettség elleni oltást kellett volna kapnom és nem volt biztosításom, így ez az út végét jelentette volna. Türkmenisztánból pedig kétszer is visszafordítottak vízumproblémák miatt.
- A fotóidon mit szeretsz megörökíteni? Mire irányul az objektíved?
- Riportszerűen szeretek fényképezni, illetve portrékat és tájképeket készítek. Az utazás közben olvastam Vámbéry könyvét is, hogy felfrissítsem az emlékeimet. Őt sem csupán a földrajzi viszonyok érdekelték vagy az ókori kultúra, hanem a hétköznapi életet is igyekezett rögzíteni. Hogyan mosakodnak? Milyen az élet a bazárban? Mik a helyi kulturális szokások? Vámbéry a mindennapi élet tudósítója és megfigyelője volt, és engem is ez nyűgözött le a leginkább.
- Több géppel fotóztál?
- Vittem egy régi, Fotobox típusú fényképezőgépet, ami az ötvenes években a magyar népkamera volt, valamint egy Graflex nevű síkfilmes amerikai gépet. Teheránban vettem még egy Rolleiflex gépet. Célom volt, hogy csak analóg fotókat készítsek, digitálisan csak a telefonommal fotóztam. Más az érzés: nagyon szeretek várakozni és nem látni rögtön, amit fotóztam - ezért jobban kell gondolkozni, és emlékezni. Útközben is hívtam elő képeket, például a teheráni szállodaszobám fürdőjében harminc tekercset.
- Megváltoztatott az utazás?
- Igen. Az élmények hatására elmélyültebben látom az itthoni helyzetet és a kapcsolataimat is. Másképpen figyelek és több mindent észreveszek. Tágabbra nyílt a szemem.
- Vannak terveid egy újabb utazásra?
- Fejben igazából mintha még mindig úton lennék. Kigondoltam egy nagyszabású utazást, sokkal közelebb, mint Közép-Ázsia, de erről egyelőre még nem beszélnék. Egy biztos: nem ez volt az utolsó nagy utazásom.