Az idei, 73. Berlinale végre elindult az újradefiniálás útján. Ezt már 2020 óta tervezték, akkor vette át ugyanis Mariette Rissenbeek és Carlo Chatrian a fesztivál irányítását Dieter Kosslicktól. Aztán jött a pandémia, ami erősen rányomta a bélyegét a 71. és a 72. fesztiválra, és jól meghiúsította Rissenbeek és Chatrian elképzeléseit. Az idein azonban már kristálytisztán látszik az új irányvonal: a Berlinale új nézőpontokat mutat be, méghozzá kockázatos filmekkel, olyan alkotásokkal, amelyek nem feltétlenül a közönség kedvencei. Az idei rendezvény minden korábbinál nyíltabban és egyértelműbben állást foglal azok mellett, akik azért harcolnak, hogy szabadon elmondhassák a véleményüket és gondolataikat, illetve akik nem akarják, hogy előírják nekik, mit szabad mondaniuk és mit nem.

Ennek megfelelően

Másik világokat mutatnak be a valósággal szemben, olyanokat, amelyek talán csak ösztöneink és vágyink legmélyebb bugyraiban léteznek. Ezek a filmek bátor pozíciókat képviselnek, és nem feltétlenül a többség mainstream véleményét harsogják vagy annak ízlését tükrözik vissza.  

Carlo Chatrian és Mariette Rissenbeek (Fotó/Forrás: Alexander Janetzko / Berlinale 2019)

Egymástól eltérő álláspontokat összehozni és ütköztetni: éppen ez lehet a Berlinale nagy erőssége. Hiszen mi más volna a mozi, mint katalizátor, ami összeköt éppen akkor, amikor a vélemények szélsőségesen polarizáltak? A fesztivál ezért szembenéz a világ problémaival, így az ukrajnai háborúval, az iráni tiltakozási hullámmal, és beleáll azokba. A zsűri egyik tagja például Golshifteh Farahani Franciaországban elő iráni születésű színésznő. Ő volt az, aki  A Hazugságok hálója című Ridley Scott-filmben hidzsáb nélkül jelent meg, amelyet az iráni hatóságok az amerikai propagandával való együttműködésnek és az iszlám törvények megsértésének tekintettek, ezért 2009 óta nem térhet vissza hazájába.

A másik változás, hogy a sztárok helyett a közönséget helyezik a középpontba.

A Berlinale közönsége nyitott az új ötletekre, az eszmecserére, szereti, ha elcsábítják szokatlan történetekkel, és szereti a mozit mint közösségi élményt, amit két év lockdown után végre meg is engedhet magának.

Az idei nyitó film egy visszatérő vendég, Rebeca Miller She came to me című alkotása volt, Anne Hathawayjel, Marisa Tomeival és Peter Dinklage-el a főszerepben. Dinklage egy kiégett, depressziós operaszerzőt alakít, akit pszichiáter feleségének kell mentálisan összeraknia nap mint nap, mígnem a férfi egy bárban össze nem találkozik egy vontatóhajó női kapitányával. A nő egy egydélelőttös futó kalandból végül a múzsája lesz. Rebeca Miller decens humorral és kellő arányérzékkel ábrázolja a pszichózis változatos formáival küszködő amerikai társadalmat, ahol még talán a környezetvédelem mellett elkötelezett és az érettségi küszöbén összeházasodó fiatal pár a legnormálisabb. Szombatig ez és a Black Berry voltak a fesztivál könnyedebb filmjei, Sean Penn és Aaron Kaufmann Superpowere, valamint a Matt Damon és Ben Affleck produceri égisze alatt készült Kiss the Future már a háborús témák vizeire eveztek.

A She Came to Me című film alkotógárdája (Fotó/Forrás: Richard Hübner / Berlinale 2023)

Sean Penn 2022 februárjában indult Ukrajnába dokumentumfilmet forgatni Volodimir Zelenszkijről, hogy bemutassa az amerikai közönségnek a fiatal színészből lett elnököt és az ország első lépéseit a demokrácia útján. Az események azonban egészen más fordulatot vettek, amikor az orosz hadsereg február 23-án lőni kezdte a fővárost, Kijevet. Sean Penn a városban maradt, csak egy napra rá hagyta el Ukrajnát Lengyelország irányába, de végig tartotta a kapcsolatot Zelenszkijjel és annak szűkebb stábjával. Nincs ez másként a film világpremierjén sem. A Berlinale Palastban péntek este személyesen Zelenszkij köszöntötte a kivetítőről a berlini közönségét. Sean Penn azóta is minden követ megmozgat a lengyel elnöktől az amerikai szenátusig, hogy segítse az ukrán elnököt a hazája függetlenségéért és szuverenitásáért vívott harcban. A 2022 novemberi események után júniusban még egyszer visszament Ukrajnába, egészen a frontvonalig, ahol 150 méterre a forgatás helyszínétől már az orosz csapatok állomásoztak. Penn kamerája nem szépíti a valóságot, mindent megmutat, a romokat, a halált éppúgy, mint az ott élő emberek elszántságát és győzelembe vetett hitét.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök videóüzenetben köszöntötte a Berlinale közönségét (Fotó/Forrás: Sandra Weller / Berlinale 2023)

A Kiss the Future visszarepít bennünket a 90-es évekbe, a szerb-bosnyák háború idejére. Nenad Cicin-Sain dokumentumfilmje Szarajevó négyéves ostromának, a túlélőknek, illetve az emberként való túlélésnek állít emléket. Egyúttal megmutatja azt is, hogy ebben a U2 milyen szerepet játszott. Bill Carternek, egy amerikai segélyszervezet önkéntesének ugyanis az az agyament ötlete támadt, hogy a U2-t és a televíziót hívja segítségül, hogy felhívja a világ figyelmét az évek óta tartó szarajevói blokádra, az ottélők értelmetlen és tömeges halálára. A U2 igent mondott, és számos európai turnéjukon élőben kapcsolták szatellit antennák segítségével Szarajevót és a túlélőket. Az 1995-ös daytoni békeszerződés után az első útjuk Szarajevóba vezetett, ahol 45 000 ember előtt adtak élő koncertet. Szívszorító alkotás a zene és a művészet erejéről, a háború értelmetlenségéről.

Fejléckép: Szolidaritás Iránnal. Mariëtte Rissenbeek, Kristen Stewart, Golshifteh Farahani, Carlo Chatrian (Fotó/Forrás: Ali Ghandtschi / Berlinale 2023)