Meglehetősen bátor debütálásnak lehet szemtanúja, aki beül a mozikba Charlotte Wells első nagyjátékfilmjére, a Volt egyszer egy nyárra. A másfél órás dráma szinte teljesen mellőzi a hagyományos történetmesélés eszközeit, de közel sem azért, hogy áthágja vagy megkérdőjelezze a határokat. Furcsa, hullámzó, lebegő, szárazföldi tengeribetegségre emlékeztető hangulatával arra vállalkozik, hogy a vásznon egy igen nehezen megragadható érzés élményét adja át a nézőnek: a nosztalgiát.

A filmnek jószerivel nem is története, inkább alapállapota van: élete egy pontján Sophie (Frankie Corio) felidéz magában egy régi nyaralást, amikor kilencéves korában apja, Calum (Paul Mescal) elvitte Törökország partjaira. A nő emlékeiben járunk mi magunk is, újraéljük, mi történt velük akkor ott, hogyan töltötték közös napjaikat, hamarosan pedig megértjük, hogy valójában mi is az oka annak, hogy Sophie újraéli ezt az időszakot.

Jelenet a Volt egyszer egy nyár című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)

A Volt egyszer egy nyár ereje abban az ellentmondásosságban rejlik, amit bárki érezhet nosztalgiázás közben: hogy tudniillik hiába idézünk fel egy alapvetően boldog emléket, az a tudat, hogy ezek az örömteli pillanatok már odalettek az időben, és csak a fejünkben léteznek, végső soron mégis elszomorít bennünket.

és szemmel láthatóan tudja ezt Charlotte Wells is.

Mindezt izgalmas vizuális megoldásokkal éri el, amiben nagy szerep jut a kamerának, amely néha már-már szédítően furcsa módon mutatja meg hőseinket, elsősorban az apát. Calum arca gyakran takarásban van, árnyék borul rá, esetleg olyan szögből látjuk, ahonnan nem vehetők ki jól a vonásai, de előfordul az is, hogy ablakon vagy valamilyen szűrőrétegen keresztül látjuk csak. A kamera fókuszában sokszor semmi sincs, amitől olykor elhomályosodnak vagy mellékesnek tűnnek a karakterek, szinte kicsúsznak a képből. Első ránézésre olyan, mintha az operatőr hanyag, pontatlan munkát végezne, persze erről szó sincs. Ha felismerjük, hogy éppen egy ember gondolatai közt bolyongunk, nem nehéz ezekben az elme pontatlanságaira, az emlékezet sérülékenységére ismernünk. Calum alakja az idő múlásával elmosódott Sophie-ban, ezért mi sem láthatjuk mindig kristálytisztán.

Emellett a rendező alkalmaz régi, VHS-felvételeket is, amelyeket a nyaralás során készítettek a főszereplők. Ez persze kézenfekvő megoldás: a mai kor embere számára egy analóg házi felvétel látványa önmagában is erősen nosztalgikus, így ezek a vendégszövetek a filmben csak fokozzák ezt az érzést.

Jelenet a Volt egyszer egy nyár című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)

A rendező ugyan tág teret hagy a nézőnek azzal kapcsolatban, hogy Sophie pontosan miért is veszi végig ennek a nyaralásnak minden percét, azt azonban félreérthetetlenül jelzi, hogy a lány gondolatai nem elsősorban a nyaralásra, hanem az édesapa alakjára irányulnak. Calum figuráját ugyanis egy eleinte nehezen megmagyarázható titok lengi körül, amiből idővel könnyű arra a következtetésre jutni, hogy feltehetőleg a lány ekkor találkozott utoljára az apjával. Ahogy halad előre a film, egyértelművé válik, hogy a férfi egyre súlyosbodó szorongással küzd, valami legyűrhetetlen melankóliával, amelynek szorítása alól nem sikerül kiszabadulnia. Charlotte Wells azonban nem fedi fel a részleteket, nem magyaráz el és nem mutat meg mindent.

Sophie-val együtt nekünk is ezekből az emlékmorzsákból kell rekonstruálnunk és megértenünk a férfi valódi lényét.

Alakításáért Paul Mescalt az amerikai filmakadémia a legjobb férfi főszereplőnek jelölte az idei Oscaron, ami annyiban talán meglepő, hogy a filmben viszonylag kevés jól látható, intenzív érzelemmel kellett dolgoznia. Az viszont tény: a színész olyan átható bánatot volt képes megmutatni a tekintetében, aminek könnyű a hatása alá kerülni nézőként. Persze a sikerhez kell Frankie Corio remeklése is, aki fiatal kora ellenére képes magára vonzani a néző tekintetét. Remek párost alkotnak a filmben, mintha tényleg lenne köztük valamiféle rejtett kapocs, olyasmi, ami csak szülő és gyermeke között létezhet.

A Volt egyszer egy nyár tehát kísérletező alkotás, amelyet azok kevésbé fognak szeretni, akik inkább a klasszikus, bonyodalmakra, fordulatokra és érzelmi csúcspontokra épülő filmeket kedvelik. Azok viszont nem fognak csalódni, akik hajlandók magukat átadni a rendezőnek, és szívesen tesznek utazást valaki más fejében. Az eredmény: egy hihetetlenül szívhez szóló, szinte személyes élménnyé összeálló történet a szülővé válásról, apa-lánya kapcsolatról, az élet szomorú szépségeiről.

Fejléckép: Jelenet a Volt egyszer egy nyár című filmből (Fotó/Forrás: ADS Service)