Amikor októberben megjelent A csoda című film előzetese, azt írtuk, a rövid betekintés egyszerre nyomasztó és magasztos hangvégtelű történetet ígér. És ezt meg is kaptuk: a Netflix misztikus drámája egy nehezen emészthető, mégis szép alkotás, amely nem fél felvállalni erkölcsi konfliktusokat – és ami még fontosabb, nem fél állást is foglalni ezekben.

A történet 1862-ben játszódik. A főhősünk Lib Wright (Florence Pugh), egy ápolónő, aki Angliából egy távoli ír faluba utazik. A közösségben él ugyanis egy fiatal kislány, Anna (Kíla Lord Cassidy), aki állítólag négy hónapja nem vett magához ételt, kizárólag mennyei mannát. A település vezetői képtelenek eldönteni, hogy egy közönséges csalóval van-e dolguk, vagy ténylegesen egy szenttel. Libet egy apáca társaságában ezért arra kérik fel ezért, hogy felváltva figyeljék a lányt a nap minden percében, és jelentsék amit tapasztaltak.

Misztikus drámának neveztük Sebastián Lelio filmjét – amelyet Emma Donoghue azonos című regénye alapján vitt vászonra –, holott a lehetőségeihez képest kevéssé játszik rá a történet középpontjában rejlő misztériumra mint megmagyarázhatatlan jelenségre. Az már a rövid történetismertetőből is jól látszik, hogy ennél jóval fontosabb a két világnézet ütköztetése. Anna és családja – ahogy a falu nagyrésze – erősen vallásos, míg Lib háborút megjárt ápolóként racionális alkat. Ennélfogva egyetlen célja, hogy bebizonyítsa, nem lehetséges ennyi időn keresztül életben maradni étkezés nélkül. Csakhogy a jelek nem erre utalnak: Anna ugyanis egészéges, mint a makk, étel pedig valóban nem éri a száját.

A mélyen megélt, igaz hit hatalmas, teremtő erő, amely képes az emberben feloldani a világ kegyetlenségeit, ellentmondásait. És egy pontig úgy is tűnik, hogy a film ezt próbálja meg bemutatni – szerencsére azonban erről nincs szó. Már csak azért is szerencse ez, mert ezt az Ádám almáiban Anders Thomas Jensen tökéletesen ábrázolta, amit aligha lehet egykönnyen felülmúlni. Donoghue egy ponton túl leválasztja Anna történetéről a misztikumot, hogy megmutassa,

„Éhezésével” vezekelni próbál valaki másnak az egyébként ellene elkövetett bűnéért, amiért mégis ő érez bűntudatot.

A film tehát reflektál a keresztény gondolatkörnek arra a sokat kritizált jelenségére, miszerint a hívők hajlamosak permanens bűntudatban leélni az életüket, néha indokolatlanul is, illetve hogy az önként vállalt áldozathozatal valamiféle fenséges, nemes cselekedettnek tűnik. A film ezzel helyezkedik szembe. Ha egy összetett mondatra kellene lecsupaszítanunk A csoda gondolatát, ez lenne az: morálisan elfogadhatatlan tudatosan bűntudatra nevelni ártatlan embereket, és végignézni, ahogy önmagukat pusztítják el vezeklésként – különösen egy kisgyermek esetében. Mindezt csak azért, hogy a mi lelkünk egy kissé megnyugodhasson. Persze, a mártíromság sok esetben valóban magasztos cselekedet (történelmi távlatból nézve meg pláne), de ha mindezt racionális, „hétköznapi” lencsén keresztül nézzük, sokszor értelmetlennek is tűnhet. Erről van szó ebben a filmben is: a nővér, Lib szemében ugyanis Anna áldozathozatala téves válasz, az igazi bűn pedig a kislány családjának ebben való aktív közreműködése.

Jelenet A csoda című filmből (Fotó/Forrás: Netflix)

Az alkotók mentségére szóljon azonban, hogy mindezt ízlésesen teszik.

Nem tesznek hitet az ateizmus mellett sem, mert azt ők is beismerik, hogy az embernek szüksége van világmagyarázatokra. Ezt azonban nem valamilyen transzcendens létezőben látják feltétlenül: csupán annyit állítanak, hogy nekünk, embereknek történetekre van szükségünk, amelyekkel el tudjuk mondani, kik vagyunk valójában.

Ennek igazolására egy elsőre meglehetősen posztmodernnek tűnő gesztussal indul a történet: a film díszletét látjuk egy stúdióban, miközben a narrátor köszönti a nézőt A csoda forgatásán. Ezt követően fordul a kamera az első jelenetbe, ahol már nem látszanak a filmen kívüli világ elemei, és elindul ténylegesen a történet. Hasonló megoldást láthattunk már például Lars von Trier filmjeiben is (Főfőnök, A nimfomániás), ám itt közel sem a szabályok áthágásáról, a filmművészet kereteinek cinikus újraértelmezéséről van szó. Sebastián Lelio egyszerűen csak igazolni szeretné a film állítását, miszerint

Valahol ez a mozi szépsége is: tudjuk, hogy fikciót nézünk, színészekkel, mesterséges környezetben, mégis beleéljük magunkat, elhisszük, hogy valódi, amit látunk. Ez pedig, bármennyire is egyszerű módszer, működik: elég tíz perc hozzá, hogy belefeledkezzünk A csodába.

Lib szerepében a rendkívül tehetséges, Oscar-jelöléssel is büszkélkedő Florence Pugh látható, akinél aligha találhattak volna megfelelőbb színészt a végtelenül empatikus, saját démonjaival küzdő nővér karakterére.

Valósággal aurája van, valahányszor megjelenik a képernyőn, ténylegesen körbelengi valamiféle nem evilági misztérium.

Florence Pugh és Kíla Lord Cassidy A csoda című filmben (Fotó/Forrás: Netflix)

Mindemellett lenyűgöző a film látványvilága is: az operatőr az az Ari Wegner volt, akit tavaly Oscar-díjra is jelöltek A kutya karmai közt fényképezéséért. Tehetsége A csodában is meglátszik: fantasztikusan játszik a fény és a sötétség kettősével, amelyben jó és rossz küzdelme éppúgy jelen van, mint a modernitás és a tradicionalitás összeütközése. E kettősség főként a falusi viskók félhomályában csúcsosodik ki: Anna szobája ugyanis valamiféle átmeneti helynek, értelemszerűen a purgatóriumnak tűnik pokol és mennyország között.

A csoda legfőbb erénye, hogy állást foglal egy nehéz kérdésben úgy, hogy közben igyekszik kellő tiszteletet tartani azokkal szemben is, akikkel vitába száll.

méghozzá egy szép, elfogadható történettel. Kifejezetten olyan alkotás, amit hívőknek és nem hívőknek egyaránt érdemes lehet megnézni: majd aztán egy jót vitatkozni róla. Persze csak tisztelettel és megértéssel.

Fejléckép: Florence Pugh és Kíla Lord Cassidy A csoda című filmben (Fotó/Forrás: Netflix)